zsadányi és törökszentmiklósi Almásy Géza

(Noszvaj?, 1849. május 20. - Budapest, 1909. március 21.)

Borsod vármegyében, Noszvajon (más források Zsércz, Eger, Heves településeket említik) született 1849. május 20-án.
A zsadányi és törökszentmiklósi Almásy család régi nemesi família volt, nemességét 1677-ben erősítette meg Bécsben I. Lipót király, aki ekkor címereslevelet is adományozott az Almásyaknak. A család eredethelye feltehetőn a Bihar-megyei Hegyközön fekvő Szalárdalmásra vezethető vissza. A család vagyonát és tekintélyét Almásy János alapozta meg, aki 1677-től a királyi tábla hites jegyzője, 1693-tól Heves és Külső-Szolnok vármegye alispánja volt. Királyi adomány, vásárlás és zálogosítás útján hatalmas birtoktestekhez jutott – például „királyi adományt nyert Törökszentmiklós, Tiszatenyő, Szenttamás és Csépa helységekre, illetőleg pusztákra”.
1850 nyarán az Almásy família nemzetségi gyűlést tartott Törökszentmiklóson, amelyen felosztották az „oszthatatlan” családi uradalmakat a család 12 ága között. Az ekkori összesítés szerint 80.489 hold volt a család tulajdonában. Ebből Heves és Külső-Szolnok vármegye egyik legnagyobb összefüggő birtokát jelentette az az 56.209 hold (értéke 2.688.659 pengő forint), amely a törökszentmiklósi uradalmat képezte.
A család számos tagja jelentős és befolyásos pozíciókat töltött be a vármegyei és az országos igazgatásban, ezen a helyen most csak a jászkun főkapitányokat emeljük ki. Így Almásy (II.) Jánost (akinek halála után a család három ágra – idősebb, középső és ifjabb grófi – szakadt, illetve volt egy armalista szinten maradt ág, amely azonban előnévhasználatra nem volt jogosult), Almásy Pált (aki egy ideig apja, János mellett nádori alkapitány volt) és Almásy Ignácot (aki szintén apja, Pál mellett volt nádori alkapitány, majd utód). Mindhárman voltak a hétszemélyes tábla ülnökei is.
Az ifjabb grófi ághoz tartozó (unokatestvére, Ödön 1910-ben nyerte el a grófi címet) Almásy Géza édesapja Almásy László (1819-1897) főszolgabíró és 1848-as nemzetőr, édesanyja Jobaházi Dőry Paula (1825-1897) volt. A Tolna megye legjelentősebb köznemesi családjai közé tartozó Dőry-nemzetség tagjai között fő- és alispánokat, főszolgabírókat is találhatunk.
1890-ben vette feleségül kunhalmi Rósa (Ro’sa) Malvint (-1911), akitől egy gyermeke, Malvin született 1893-ban. Apósa kunhalmi Rósa Lajos (1807-1891) királyi tanácsos, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank és az Első Budapesti Gőzmalom Rt., a Kereskedelmi és Iparkamara elnöke, aki nagy szerepet játszott a magyar ipar és kereskedelem területén. 1866-ban nemességet kapott.


Iskolai tanulmányait Egerben, majd Kalocsán folytatta. A német és francia nyelven beszélő Almásy a pozsonyi jogakadémián tett bírói államvizsgát, majd 21 évesen járási rendszerinti esküdt lett.
1872-től háznagyi írnok, illetve Visontai Kovách László háznagy titkára volt 1877-ig, amikor – szembajára hivatkozva – lemondott; szorgalmas és pontos munkájára hivatkozva – „kegyadomány czimén” – egy évi fizetéssel jutalmazták. Lemondása azonban sokkal inkább az elnyert szolgabírói tisztséggel hozható összefüggésbe. 1877 és 1883 között a tarnai közép járás, majd a járási rendszer átszervezése után – 1883 decemberétől – az egri járás első szolgabírájaként dolgozott Heves vármegyében. Mint szolgabírói tevékeny szerepet vállalt a társadalmi intézmények fejlesztésében. A vármegyei gazdasági egylet és a lótenyésztési bizottság elnöki tisztét is ellátta.
Az Eger című lap – igaz, már csak Almásy választási veresége után – 1892-ben Almásy szolgabírói tevékenységéről azt írta, hogy „e tisztségében tulhajtott szigorusága, a néppel szemben tanusított aristokratikus magatartása, s egyéb, kevésbé előnyös tulajdonságai által nem mondhatnók, hogy valami különösen kedvelt vezértisztviselője volt járásának”.
1887-ben szabadelvű programmal indult az országgyűlési választásokon a kápolnai kerületben („az ultraellenzéki megyében”) – sikerrel.
A képviselőházban tagja lett a bíráló, a közigazgatási és közgazdasági bizottságoknak, és tevékeny részt vállalt az útügyi törvény (1890: I. tc. „a közutakról és vámokról”) megalkotásában. 1887-től Heves vármegye közgazdasági előadója volt.
1890-ben – miután Bezerédj Viktort belügyminisztériumi tanácsossá nevezték ki – háznaggyá választották (a leadott 195 szavazatból 170 esett rá); ebben a tisztségében folytatta elődje, Bezerédj reformjait.
Mikszáth Kálmán így számolt be a választásról: „Ha ezelőtt két évvel választották volna meg háznagynak Almássy Gézát – nagy bókot mondanánk neki: mert a Ház háznagyának rendszerint a legszeretetreméltóbb gentlemant választja, de most, amióta a háznagyokból válogatják a minisztereket és miniszteri tanácsosokat, azt a malíciát is mondhatnók, hogy a Ház azokat a tagjait választja háznagyoknak, akiktől hamarosan meg akar szabadulni. De Almássy Géza nem érdemli meg, hogy malíciával fogadjuk, különben is oly nehéz helyzetet talált Bezerédj után, hogy kegyetlenség volna még súlyosabbá tenni”.
Munkájának elismeréseként megfestették arcképét. Az Ábrányi Lajos festőművész által készített kép ma a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdonában található.
Megkapta a császári és királyi kamarás címet, és 1892-ben ismét elindult a választásokon, ám meglepetésre – miután sokáig úgy tűnt, hogy ellenjelölt sem lesz – a mindössze 27 éves Okolicsányi László függetlenség párti jelölt legyőzte őt 215 szótöbbséggel.


Ekkor született az alábbi tréfás gyászjelentés:
„A magyar képviselőház tisztikara örömmel jelenti, könnyen felejthető kedves halottjának, Almásy Géza háznagy és kamarás őméltóságának folyó év Január hó 28-án, rövid ideig tartó izgatottság és szavazó választók hiányában történt véletlen kimulását. A végtisztesség folyó hó 20-án a magyar képviselőházban fog megtartatni, amikoris a tisztviselőkar nagy örömére, örök nyugalomba fog menesztetni, nem siratják őt collégái, nem sajnálkozik távozása felett a tisztikar, csupán a szolga személyzet – örül. Legyen felejtve örökre!

Im nyugszol Te!
Nevettünk mink;
Volnál Te itt,
Sírhatnánk mink!”


A hivatalos lap 1892. október 12-i számában jelent meg az az október 4-re keltezett királyi kézirat, amely szerint Domahidy Ferencet Szatmár vármegye és Szatmárnémeti szabad királyi város főispánját felmentették tiszségéből, és helyébe Ujfalussy Sándor került. Ugyanekkor Almásy Gézát nevezték ki Jász-Nagykun-Szolnok vármegye új főispánjává.
A leendő főispán október 16-án érkezett Szolnokra azzal a céllal, hogy a székfoglalás részleteit megbeszéljék, illetve hogy átvegye a főispáni levéltárat. Másnap látogatást tett a megyeházán, illetve szemrevételezett néhány hivatalt is. A beiktatást kísérő hatalmas ünnepségek, nagyszabású mulatságok Almásy kérésére elmaradtak. A Jászság című lap nagyra értékelte Almásy döntését: „Ezen egyszerű ténynyel beigazolja, hogy hivatása komolyságának magaslatán áll és nem boros poharak között szándékozik barátságot kötni és olcsó népszerűséget hajhászni, hanem a reprezentálás külső léhaságaitól eltekintve, állását első sorban hivatalnak tekinti, melyben a kötelesség teljesítése: munka, nem pedig áldomásivás”. Az 1892. október 29-én tartott ünnepélyes közgyűlésen Bagossi Károly vármegyei főjegyző beszédében három fontos dolgot említett. Az egyik – utalva itt többek között az előző főispán, Ujfalussy Sándor egészségi állapotára – a testi erőre, a másik a szellemi erőre, kitartásra, erélyre, illetve a megfelelő „előtanulmányokra” vonatkozott. Itt utalnunk kell a sajtó azon megállapításaira, amelyek egyrészt kiemelték Almásy képzettségét és közigazgatási gyakorlottságát, másrészt egy „második Beniczky Ferencet” vizionáltak, utalva itt a korábbi főispán erélyes fellépésére, és úgy vélték, hogy végre „a belügyminisztérium, azon számtalan korrupt ügyből, mely mint legfelsőbb fórumhoz hozzá döntés végett felterjesztetik, felismerte azon ázsiai állapotokat, melyek a mi közigazgatásunknál uralkodnak”. Ezért volt szükség egy képzett és „vaserélyű” vezetőre, bár azon aggodalmukat is kifejezték, hogy Almásy Gézának – csakúgy mint Ujfalussynak – ez csak „előkészítő állás”, azaz „Rekruten Abrichtung”, hiszen már kiszemelték Heves vármegyébe, Kállay Zoltán helyett. A harmadik dolog – és ezt az új főispán is kiemelte – a családi kötődés volt, „hiszen családjának ősi fészke vármegyénk egyik jelentékeny községe”, ráadásul – mint korábban említettük – a XVIII. században három főkapitányt is adott az Almásy família a Jászkun Kerületnek. Ezután Almásy Géza főispán letette az esküt, majd bemutatta főispáni programját, amelynek lényege szerint a közigazgatás terén szerzett tapasztalatai meggyőzték arról, hogy a jó közigazgatás az alapja a szellemi és anyagi fejlődésnek, és ennek előnyeit a vármegye minden tagjának éreznie kell. Reményét fejezte ki továbbá, hogy „mint főispán talán e megyében végezhetem be közpályámat, a hol azt 22 évvel ezelőtt mint választott tisztviselő az akkor még törvényesen egyesült Heves és Szolnok megyében megkezdettem”.

Miután 1892. november 9-én megérkezett Szolnokra – immár állandó tartózkodásra –, másnap át is vette hivatalát. Az ismerkedő hetek után márciusban kezdte meg hivatalvizsgálatait. Az első évben egészen novemberig tartó és az egész vármegyét érintő ellenőrzések egy, a főispán és munkatársai által készített új, részletes, 1142 kérdést tartalmazó vizsgálati jegyzőkönyv alapján folytak. A mindenre kiterjedő vizsgálat és az erélyes fellépés felforgatta a vármegye életét. Gondok merültek fel a vármegyei árvaszék vizsgálatánál, nem talált kellő rendet a vármegyei levéltárban; Szolnok város vizsgálata –amely heteket vett igénybe és „oly határtalan pontossága és szigorral lett végrehajtva, milyenre (…) a legöregebb emberek sem emlékeznek” – a polgármester, Kludik Gyula ellen megindított fegyelmi vizsgálatba, majd 50 Ft büntetésbe torkollott „a községi háztartás és az ügykezelés körül tapasztalt mulasztások” miatt. Jászberényben is lépnie kellett a vizsgálatok után az alispánnak, így számos tisztviselő ellen eljárás indult. A jászberényi állapotokat támadó sajtó szerint csak Almásy főispánnak és a sajtó munkatársainak köszönhető, hogy fel lehetett deríteni „Halmay főszolgabíró bűneit, a berényi házipénztárnál folyó sikkasztást, Muhoray Sándor rendőrkapitány tehetetlenségét és visszaélését, az árvaszéknél folyó üzelmeket, a békebíróság hallatlan rossz kezelését, az alattyáni jegyző féktelenségeit”. Mindenesetre már 1893. áprilisában lemondott Elefánthy Sándor polgármester, miután a Mizsei László-féle sikkasztási ügyben „köteles felügyelet elmulasztásáért feleletre lett volna vonható”. Eljárás indult a mezőtúri árvaszékiek ellen, a következő évben pedig a polgármester, Mészáros Endre ellen indult eljárás, mivel a „számonkérő-székhez beterjesztett jelentése hanyag és felületes” volt. Nem erősítette a közbizalmat a Sárkány Mór karcagi volt városi közgyám sikkasztási ügye sem, hiszen a törvényhatósági bizottság 1893 nyarán olyan döntést hozott, mely szerint egészen 1874-ig bezárólag újból ellenőrizni kell a város gyámpénztári számadását. A főispán ki is emelte tapasztalatai összegzésekor, hogy sok mulasztást tapasztalt, és úgy gondolja, hogy a tisztviselők csekély jövedelme, illetve maga a működő ügykezelési rendszer okozza a legtöbb problémát.

A probléma-halmaz (a Jászság megfogalmazásában: „mindenfelé szétszórt protezsáltjai pedig nem dolgoztak, zsarolták a népet, sőt egyenesen sikkasztottak és loptak”) természetesen felvetette Hajdu Sándor alispán felelősségének kérdését is. A kemény vizsgálatok kapcsán a kellemetlen súrlódások a főispán és az alispán között szinte mindennaposakká váltak, sőt a főispán –mivel nem bízott környezetében– az ügyek elintézéséről a kiadóhivatalban saját tikárja által szerzett információkat. Amint az alispán erről tudomást szerzett, ezt megtiltotta – a viszály Hieronymi Károly belügyminiszter elé került. Almásy főispánt augusztus 19-én fogadta Hieronymi, aki – miután meghallgatta a főispáni panaszt, tudniillik, hogy nem tud az alispánnal „együtt hivataloskodni” – elrendelte, hogy a főispáni titkár továbbra is előzetes ellenőrzést gyakorolhasson a kiadóhivatalban. Két nap múlva, augusztus 21-én a Pesti Napló „Főispán és alispán” című cikke már országos szintre emelte a problémát. Az erőteljesen alispán-párti írás kiemelte, hogy a vármegyei adminisztráció mintaszerű, hogy talán nem véletlen az alispán 1891-ben kapott vaskorona-rend kitüntetése, és említést tett arról, hogy 1892-ben „a szolnokiak majdnem bizonyosra vették, hogy a kormány Hajdu Sándort nevezi ki Ujfalussy utódjául”. Az írás további része Almásyval foglalkozik: elidegeníti az embereket, kiskirálynak képzeli magát, fegyelmivel fenyegeti a tisztikar tagjait. E már-már tarthatatlan állapot kellős közepén érte el a vármegyét ismételten a kolera-járvány. A Szolnokra érkező miniszteri közegészségügyi felügyelő és a belügyminisztériumi államtitkár látogatásuk után azt jelentették a miniszternek, hogy egyrészt botrányos állapotokat találtak a vármegyében, másrészt, amikor a közegészségügyi felügyelő a Hieronymi táviratára hivatkozva kérte, hogy utazzon vele Tiszaburára, az alispán „Ne parancsolgasson nekem az a szamár inzsellér!” felkiáltással elutasította az utazást, azaz az alispán megtagadta az engedelmességet. Augusztus 24-én Hieronymi belügyminiszter felfüggesztette az alispánt és elrendelte ellene a fegyelmi vizsgálatot, többek között arra hivatkozva, hogy „a vármegyei közigazgatás felügyeletében és ellenőrzésében Hajdu Sándor alispán részéről a hivatali kötelességsértés és hivatali hanyagság (…) jelenségei mutatkoznak”. A szeptember 4-én tartott rendkívüli közgyűlés után pedig Bagossy Károly vármegyei főjegyző vette át helyette a hivatalt. Mindenesetre az október 9-én tartott közgyűlés bizalmat szavazott az alispánnak, majd az összes vármegyei képviselő – párthovatartozástól függetlenül – által alkotott küldöttség kereste fel a belügyminisztert, hogy segítsenek elsimítani az ellentéteket. A fegyelmi választmány vétkesnek találta Hajdu Sándort, és az alispánt 100 Ft-ra büntette. Az ítélet ellen az alispán fellebbezett. 1894 februárjában Hajdu lemondott és kérte nyugdíjaztatását. Erre szinte azonnal reagált a belügyminiszter is, hiszen a fegyelmi ügyet azonnal beszüntette, a lemondást és a nyugdíjaztatási kérvényt elfogadta, és 16.087. sz. leiratával kérte a vármegye nyugdíj-választmányát, hogy a kérelmet sürgősséggel tárgyalják. A közgyűlés március 13-án tárgyalta, majd fogadta el a kérelmet. Hajdu Sándor alispán azonban március 21-én elhunyt. Az új alispán Bagossy Károly lett.

Almásy Géza főispánsága alatt még egy hivatalvizsgálat járt súlyos következményekkel. Almásy már 1898 májusában javasolta Szolnok város képviselőinek, hogy a város súlyos anyagi viszonyai között alapos vizsgálat alá kell vetni a város pénzügyi és adminisztrációs ügyeit. A város által kiküldött bizottság októberben el is kezdte a munkát a városi közpénztárnál, az árvapénztárnál, és egyéb hivataloknál. Az 1893-ig visszanyúló ellenőrzés komolyságára utalt a belügyminiszteri kiküldött megérkezése. 1899. február 2-án Kludik Gyula polgármester lemondott, bár ő maga nem a város háztartási ügyeinek ziláltságára, hanem „magángazdasági érdekekre” hivatkozott. Ekkor azonban nemcsak a polgármester, hanem a tiszti ügyész, és az egyik aljegyző működését is felfüggesztették. A lemondást a fegyelmi választmány február 21-i ülésén azonban nem fogadták el, hanem egy hét múlva, 28-án Körössy Gyula személyében helyettes polgármestert választottak, aki 21 hónapon át, egészen 1900 decemberéig, Kludik visszahelyezéséig vezette Szolnok városát. Az 1899. február 28-i közgyűlés továbbá úgy döntött, hogy Almásy Gézának Szolnok „város közigazgatási ügyeinek kimerítő megvizsgálásáért a legmélyebben érzett köszönetét és háláját” fejezi ki. Ő maga erre az epizódra így emlékezett: „…egyik legfőbb gondosságom tárgyát képezte, hogy Szolnok város nagyon zilált viszonyait rendezzem, hogy a túl magasra nőtt községi adókat vállaikról némileg leszállítsam és azon tisztviselőket, a kik teljes lelkiismeretességgel és a megkívánt buzgalommal nem álltak helyt, kötelességeikre szigorú, de következetes módon szorítottam. Megígérem Önöknek, hogy (…) figyelemmel leszek arra, hogy ezen ügyben igazság szolgáltassék és a bűn méltóképpen ostoroztassék”.

A fellépés pedig eredményesnek volt mondható: a vármegyét felkereső miniszteri küldöttek elégedetten nyilatkoztak a pénztári kezelésről, a háztartási ügyekről, máshol pedig mintaként állították a vármegyét a többi törvényhatóság elé, hiszen „már több mint tíz év óta úgy a megyei, mint az árvapénz-alapokat, a kereskedelmi kettős könyvvitel szerint kezelik és pedig oly szépen, hogy sok kereskedelmi intézet példát vehetne róla”.

Almásy nagy befolyást gyakorolt a vármegye közigazgatására, igyekezett előmozdítani a vármegyei kőúthálózat ügyét, ám emellett a közérdekű és társadalmi mozgalmak és intézmények előmozdításáról sem feledkezett meg. Neki köszönheti Szolnok, hogy az állam elengedte azt a több ezer forintot, amit a város régi regálé adóhátralék kamatai fejében a kincstárnak kellett volna fizetni. Jászberény városa is sokat köszönhet a főispánnak. Közreműködésével nyílt meg az úgynevezett földmíves-iskola, és sikerült tető alá hozni a gimnázium államosítását, amely nagy anyagi tehertől szabadította meg a várost. Bár hamar elhalt, de fontos kezdeményezés volt az állandó lóvásár ügye is. Támogatásával valósult meg a jászberényi-sülysápi helyi vasúti összeköttetés. Az 1895-ben a vármegye területét is érintő árvíz során felmerült nehéz helyzetben – a jenői gátszakadás miatt veszélyben volt Cibakháza és Tiszaföldvár is – Almásy azonnal a helyszínen termett és példaadó módon, „lankadást nem ismerő kitartással” járta be az összes védelmi vonalat, „biztatva, vigasztalva árvízkárosultjainkat”. A magyar nemzet ezeréves fennállását ünneplő rendezvénysorozat egyik kiemelkedő eseménye az 1896. május 14-én tartott vármegyei díszközgyűlése volt, amely után a törvényhatóság testületileg vonult ki a közkórház átadására. Mindkét esemény főszónoka természetesen a főispán volt. A másik esemény a június 8-án, Ferenc József magyar királlyá koronázásának évfordulóján tartott budapesti díszfelvonulás volt, ahol a hódoló vármegyék díszbandériumai között Almásy Géza vezetésével vett részt a vármegye is. Almásy „e szavakkal fejezte ki dicséretét: Fiuk! E nap életem legboldogabb napja!” A főispán a június 18-án tartott közgyűlésen számolt be a felvonulásról. A törvényhatóság hálás köszönetét nyilvánította főispánjának, a bandérium vezetőjének, aki a szervezés körül „oly fáradhatlan, ügybuzgó tevékenységet fejtett ki; aki lankadatlan buzgalommal s fáradságot nem ismerő kitartással vezette és intézte a szervezés nehéz teendőit, s kinek legelső sorban legnagyobb érdeme van abban, hogy vármegyénknek ez örökké feledhetetlen hódolati felvonulásban való képviseltetése oly fényesen sikerült s aki a vármegye képviseletében a vármegye zászlójával a trónteremben Ő felsége a Király legmagasabb személye előtt megjelenve, a vármegye e hódolatát ezen módon is kifejezésre juttatta”.

Az ő nevéhez fűződik a Vármegyei Kaszinó létrehozatala. Már 1893-ban felállt az a bizottság a főispán elnökletével, amelynek célja egy olyan hely megteremtése volt, ahol sikerül „összehozni és tömöríteni a vidék birtokos osztályát és intelligens elemeit a szolnoki polgári kaszinó törztagjaival”. A hosszú munka során megvásárolták a megyeháza melletti (ún. Gulyás kovács-féle) telket, tervpályázatot (Öt terv érkezett a kiírásra. A választmány végül a „felhő” jeligével beadott pályázatott fogadta el, mely szerint Sztehó Ottó és Schömer Ferenc „tiszta renaissance stylű” elgondolását fogják megépíttetni.) és építési pályázatot (az építésre Pápay Mihály és Milkó Vilmos cégét választották ki) írtak ki, majd ezután kezdődhetett el az építkezés. Az ünnepélyes megnyitóra 1896. november 19-én került sor. Ekkor Almásy Géza elismeréssel nyilatkozott és köszönetet mondott a helybeli pénzintézeteknek, Kovách Lajos főmérnöknek, Sztehlo Ottó és Schömer Ferenc tervezőknek, Pápai Mihály építőmesternek, Porray Sándor mérnöknek, illetve a Ganz gyárnak, amiért ingyen elkészítették a Kaszinó villanyvilágítását. A főispán 1899-es távozásáig kiemelt figyelmet fordított a kaszinóra. 1899-es kaszinói búcsúbeszédében elmondta, hogy „sok feladat vár a kaszinóra; (…) az egyeseknek egy becsületes, egészséges irányú és célú társadalommá való szervezése, a közös társadalmi érdekek felvetése, megbeszélése és sikeres létesítése. Feladata az is, hogy a közjóra irányuló munkára provokáljon. A társadalmi kérdések nagy problémái itt vettessenek fel. (…) Mutasson mindenkor irányt e kaszinó a hazaszeretet nyilvánításában, a haza, az egyes polgártársaink iránti köteles szeretet és becsület nyilvánításában és az elhagyatottak segélyezésében, támogatásában”. Neki köszönhetően merült fel a vármegyei központi árvaház kérdése, mely ügyet aztán utóda, Lippich Gusztáv sem hagyta feledni. Almásy Gézát ugyanekkor a Vármegyei Kaszinó örökös díszelnökének választották. Hasonló elgondolás – a (szolnoki) művelt közönség téli találkozóhelyének megteremtése – vezette Almásyt, amikor 1898-ban arra kérte a szolnoki közgyűlést, hogy engedje át az Ácsorgó nevű területet „Szolnok város társadalmának üdülés és testedzés czéljából”. A létrejött Korcsolya-egylet elnökeként sikerült létrehoznia az állandó jégpályát, három termes pavilonnal együtt. A főispán nevéhez köthető az agarászat országos szervezeti kereteinek megteremtése. Megnyerte báró Podmaniczky Gézát az országos szövetség elnöki tisztére, ő maga pedig 1898-ig alelnökként, illetve a vármegyei agarász egylet elnökeként tevékenykedett. E munka során sikerült tető alá hozni, hogy az országos versenyeket Szolnokon rendezték. Az ő érdeme volt az is, hogy sikerült az érdeklődést „nem csak e vármegyében, hanem az egész hazában újból felkölteni és az egyleteket felrázni”.
Azt sem tekinthetjük mindennaposnak, hogy felterjesztést intézett a földművelésügyi miniszterhez, hogy a vármegye területén „alkalmazásban lévő, szorgalmas, jó munkások és hosszabb időt egy helyen töltött gazdasági cselédek részére” jutalmazást eszközöljön ki. A miniszter, Darányi Ignác méltányolta az elgondolást, és összesen 1040 forintot bocsátott a főispán rendelkezésére, amelyet 72 fő között (10 és 25 forintjával) osztották szét. A jutalmakat egy díszoklevéllel együtt a főszolgabírák és polgármesterek adták át.
Ráadásul a felterjesztésre már 1898-ban sor került, miközben Darányi csak 1899. július 6-án intézett leiratot a gazdasági egyletek elnökeihez, amelyben felhívta figyelmüket a kitüntetések fontosságára.


Ebben az időben a megerősődő munkásmozgalmak nagy kihívást jelentettek a fennálló politikai rendszernek. Az alföldi agrárszocialista mozgalmak 1894-ben tetőztek – ekkor a belügyminiszter a 322/1894. sz. rendeletével elrendelte az egész Alföldre kiterjedő „ostromállapotot”, amit kiterjesztettek Jász-Nagykun-Szolnok vármegyére is, így megtiltották a munkásegyleti gyűlések megtartását is, bár az Almásy elnökölte Közigazgatási Bizottság 1894-ben fogalmazott, hogy az „azon veszélyes jellegű sociális mozgalmak, melyek a velünk szomszédos Békés és Csongrád vármegyénkben az utóbbi időben oly aggasztó mérveket öltöttek – hála népünk józan gondolkodás módjának és eléggé kedvező vagyoni viszonyainak – nálunk eddigelé nem tudtak gyökeret verni…”


A főispán értékelésekor azt is meg kell említenünk, hogy céljainak elérése érdekében gyakran erőteljes, sőt erőszakos eszközökhöz nyúlt, és ez a magatartás nem tette népszerűvé, sőt, választási időszakban úgy tüntették fel, mint a jogtiprások mintaképét. Az 1896. évi választásokon a Szabadelvű Párt nemcsak országosan, hanem a vármegyében is kiemelkedően szerepelt, hiszen a gyakran „ellenzéki megye”-ként aposztrofált Jász-Nagykun-Szolnok vármegyében hét körzetből négyben megnyert a párt. Győzött Kiss Ferenc a szolnoki, Hajdu József a kunszentmártoni, Magyary-Kossa Géza a törökszentmiklósi, Márkus József a jákóhalmi körzetben, viszont nem tudott a kormánypárt győzni Karcagon Madarász Imre függetlenségi, Mezőtúron Tóth János függetlenségi, Jászberényben gróf Apponyi Albert nemzeti párti jelöltek ellen. A választáson egyik oldal – különösen nem a széles repertoárral rendelkező kormánypárt – sem válogatott az eszközökben. A Tiszavidéki Ellenzék már a választások előtt két héttel jelezte, hogy „a főispán név alatt ismert tatár khánok, a szolgabíró-basák és a rendelkezésükre álló politikai pribékek előreláthatólag vérlázító merényleteket fognak elkövetni a választási szabadság ellen, természetesen a csendőr-szuronyok fedezete alatt”, addig a kormánypárti sajtó hasonló hangnemben az ellenzéket vádolta: „Ennyi verekedésre 1867 óta nem emlékszünk. Az 1872-iki választások kevesebb vérontással folytak le. És a verekedést az ellenzék kezdte mindenütt! Etetés, itatás, lélekvásárlás, dicsőségesen folyt országszerte”.


Almásy Géza távozása az 1899 elején történt kormányváltáshoz kapcsolódik. Bánffy Dezső és kormánya ugyanis nem tudott megbirkózni az új gazdasági kiegyezéshez fűzött ún. ischli klauzula megszületését követő ellenállással, obstrukcióval, s végül a létrejött törvényenkívüli állapottal, az ex-lex-szel, ezért 1899. február 18-án lemondott. Ahogy ilyenkor lenni szokott, a főispánok is felajánlották pozícióikat.
Az új miniszterelnök, Széll Kálmán – aki a „törvény, jog, igazság” jelszavait hirdette, és ha átmenetileg is, de sikerült felülkerekedni a politikai-gazdasági problémákon – pedig új főispánban gondolkodott.
A főispán búcsújára április végén került sor. 23-án a vármegye tisztikara búcsúztatta, 24-én pedig a „szolnoki földmívelők” nevében búcsúzott ifj. Scheftsik István. Beszédében a kötelesség emberének és Szolnok város jótevőjének nevezte, akinek mindenkori célja a közügyek gyökeres javítása volt. A főispán meghatottan, könnyek között reagált, hiszen „én maguknak hivatalt nem adtam, királyi kitüntetést nem eszközöltem ki. Kaszinót, korcsolya pályát nem csináltattam, mégis itt vannak körülöttem”. Kiemelte, hogy a gesztus őszintesége miatt jobban esik neki ez a tisztelgés, „mintha a fényes paloták lakói jöttek volna” őt köszönteni.


A főispán távozása után még egyszer a nyilvánosság középpontjába került („Neve nagyon ismeretessé vált az egész országban az által, hogy (…) gróf Apponyi Albert ellen fellépett”).
1901-ben ugyanis elfogadta képviselői jelöltetését Jászberényben, gróf Apponyi Albert ellenében. 1896-ban még a Nemzeti Párt színeiben szerzett mandátumot Apponyi a kormánypárti Erdély Sándorral, az igazságügyi miniszterrel szemben, Széll Kálmán azonban megegyezett vele, ami után a nemzeti pártiak beléptek a kormánypártba. Ez a kényes helyzet – két szabadelvű párti egymás ellen – aztán országos hullámokat kavart („a volt nemzeti pártnak a liberális párttal való fuziója s ennélfogva Apponyi személye lett volna az oka annak, hogy le kellett mondania a főispáni székéről – vagy talán más személyi ellentét vagy keserűség”.)
Ady Endre kis glosszája szerint „a jászberényiek el vannak tökélve, hogy gr. Apponyi Albertet okvetlen kibuktatják, s minden jel arra mutat – nagyon jó forrásból értesültünk –, hogy ez sikerülni is fog. Ha Almássy Géza gróf terrorizáltatva visszalépne, Török, a polgármester a szabadelvűek jelöltje. Ha Török nem, akkor más. Inkább a piszkafát, de Apponyi grófot, a szabadelvű jezsuita „szabadelvűség” vezéralakját semmi esetre”.
Az októberben lezajlott választásokon aztán 41 szavazat döntött Apponyi javára. Az Almásy-párt petícióval támadta meg Apponyi választási győzelmét. A hírre Almásy Géza közölte: már október 7-én tájékoztatta Török Aladárt, hogy „köztem és Jászberény között minden politikai összeköttetés végleg megszűnt”, éppen ezért „ki kell jelentenem teljes határozottsággal, hogy én nekem ezen petícionálás tervéről és tényéről a mai napig semmi tudomásom sem volt, a petícionálás tényével bármily közösséget a leghatározottabban megtagadok”.


1901 után Almásy Géza jórészt Budapesten tartózkodott. Az 1905 januárjában zajló választási küzdelmekben a szolnoki kerületben induló kormánypárti jelölt, Kiss Ernő mellett lépett fel – kevés sikerrel: Nagy Emil függetlenségi jelölt nagy többséggel győzött.
1907 után gyakran megjelent a volt Szabadelvű Párt tagjaiból alakult egyesületben, a Nemzeti Társaskörben, melynek egyik alapító tagja volt, és „ahol nagyon szerették és tisztelték”.
1909. március 21-én hunyt el – ütőér-elmeszesedésben – Budapesten. Március 23-án helyezték végső nyugalomra a Kerepesi úti temetőben, a Bal oldali falsírboltok 205. számú sírboltjába, ami a Ro’sa család temetkezési helye volt. A sírboltkönyv bejegyzése szerint 1909. november 19-én áthelyezték az elhunytat a 17-2/1/116. számú sírhelyébe. A sírhely azonban a temető, illetve a parcella alakítását követően már nem található meg. Temetésén megjelentek az ország és a vármegye befolyásos személyiségei is, így Tisza István, Fejérváry Géza, Lukács László, Lányi Bertalan, Beniczky Géza, Horthy Szabolcs, Hegedűs Kálmán, Scoffo Ottó, Gálffy Béla, Kiss Ernő, Zrumetzky Béla.


„Kitűnő tisztviselő volt, szigorú és kérlelhetetlen. Igazságos, de nem elnéző. Ezért elismeréssel és tisztelettel adóztak köztevékenységének e vármegyében is, de a népszerűség, a rokonszenv érzelmei nem vették körül.
A feladatokat, melyeket maga elé tűzött, rendületlen következetességgel és soha nem lankadó munkakedvvel vitte keresztül”.

(B. G.)

Források:

- „Inkább a piszkafát”. Ady Endre összes prózai művei II. Újságcikkek, tanulmányok (1901. május - 1902. február) Szerk.: Koczkás Sándor. Budapest, 2000. Online elérhetősége: - http://mek.oszk.hu/05500/05551/html/adypr0265.html
- MNL JNSZML IV. 407. 36150/1900.
- MNL JNSZML IV. 407. Cs. 9. 144/1893.
- MNL JNSZML IV. 407. Cs.9. Alispáni jelentések 1890-1894.
- Budapesti Hírlap,kat 1893. augusztus 23.
- Eger, 1892. február 9.
- Gaál Zsuzsanna: Egy birtokos nemesi család válsága és felbomlása a 19. század második felében. In: A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 22. Szerk.: Gaál Attila. Szekszárd, 2000. 277-316.
- Gr. Almásy Dénes: A zsadányi és törökszentmiklósi Almásy grófok. Kétegyháza, 1903.
- Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Lapok, 1892. október 16., 1892. október 20., 1893. augusztus 27., 1894. március 22., 1895. április 14., 1896. január 16., 1896. március 12., 1896. március 29., 1896. november 22., 1896. november 5., 1898. május 29. , 1898. október 16., november 3., december 22., december 29., 1899. április 27., 1899. február 5., 1899. február 12., 1899. január 5., 1901. november 3., 1909. március 23.
- Jászság, 1892. október 15., 1892. október 29., 1893. augusztus 26., 1893. február 11., 1893. június 17., 1893. június 3., 1893. október 14., 1893. október 7., 1894. augusztus 4., 1895. március 16., 1896. augusztus 29. , 1896. június 13., 1897. április 15.
- Kempelen Béla: Magyar nemes családok. In: Arcanum DVD könyvtár IV. Családtörténet, heraldika, honismeret. Budapest, 2003.
- Képviselőházi irományok, 1875. XVI. kötet, 579.sz.; 1892. V. kötet, 163.sz.
- Képviselőházi napló, 1887. XIX. kötet. 392.sz.
- MNL JNSZML IV. 405. Jász-Nagykun-Szolnok vármegye Törvényhatósági Bizottságának jegyzőkönyvei 16/1893. és 33/1893., 203/1893., 242/1893., 267/1896., 37/1894., 508-531., 536/1893., 55/1894., 570/1893. és 591/1894., 691/1892.
- Magyar Szó 1901. augusztus 25.
- Magyarország főispánjainak története, 1000-1903. Szerk.: Medgyesi Somogyi Zsigmond. Budapest, 1902. 102.p.
- Mikszáth Kálmán: Cikkek és karcolatok III. Online elérhetősége: - http://mek.oszk.hu/00900/00902/html/17.htm
- Nánási Mihály: Adatok az 1896-os millenniumi ünnepségek Jász-Nagykun-Szolnok megyei történetéhez. In: Zounuk 11. A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve. Szerk.: Zádorné Zsoldos Mária. Szolnok, 1996. 9-63.p.
- Orosz Ernő: Heves és a volt Külső-Szolnok egyesült vármegyék nemes családjai. In: Arcanum DVD könyvtár IV. Családtörténet, heraldika, honismeret. Budapest, 2003.
- OSZK Kézirattár, Analekta, 164.
- Pesti Napló, 1893. augusztus 21.
- Szabó, 1999. 358.p.
- Tiszavidéki Ellenzék 1896. október.14.
- Ulrich Attila, Pozsonyi József: A jobaházi Döry család története. Debrecen, 2009. és Levéltárosok Lapja, 1916. Online elérhetősége: - http://www.jmvk.hu/ekonyvtar/nagy/LL1916.pdf
- Vajay, 2002. 93.p.
- Vasárnapi Újság, 1891/25. sz.
- MNL MOL Belügyminisztériumi Levéltár K 148 Elnöki iratok 2636/1899. és 2757/1899.
- MNL MOL Belügyminisztériumi Levéltár K 148 1187.cs.
- MNL JNSZML V. 472. Szolnok város képviselőtestületének közgyűlési jegyzőkönyvei 225/1898., 261/1900., 30/1899.
- Főrendiházi irományok, 1887. IX. kötet. 529/1887.
- Nebahaj Barbara temetővezető tájékoztatása.

Képek: