zsadányi és törökszentmiklósi gróf Almásy Imre

(Kétegyháza, 1868. február 1. – Budapest, 1929. január. 25.)

A „demokrata mágnás”
„Minden ember annyit ér, a mennyi becscsel munkája bír”.


Család

A zsadányi és törökszentmiklósi Almásy család régi nemesi família volt, nemességét 1677-ben erősítette meg Bécsben I. Lipót király, aki ekkor címereslevelet is adományozott az Almásyaknak. A család eredethelye feltehetőn a Bihar-megyei Hegyközön fekvő Szalárdalmásra vezethető vissza. A család vagyonát és tekintélyét Almásy János alapozta meg, aki 1677-től a királyi tábla hites jegyzője, 1693-tól Heves és Külső-Szolnok vármegye alispánja volt. Királyi adomány, vásárlás és zálogosítás útján hatalmas birtoktestekhez jutott – például „királyi adományt nyert Törökszentmiklós, Tiszatenyő, Szenttamás és Csépa helységekre, illetőleg pusztákra”. 1850 nyarán az Almásy família nemzetségi gyűlést tartott Törökszentmiklóson, amelyen felosztották az „oszthatatlan” családi uradalmakat a család 12 ága között. Az ekkori összesítés szerint 80.489 hold volt a család tulajdonában. Ebből Heves és Külső-Szolnok vármegye egyik legnagyobb összefüggő birtokát jelentette az az 56.209 hold (értéke 2.688.659 pengő forint), amely a törökszentmiklósi uradalmat képezte. A család számos tagja jelentős és befolyásos pozíciókat töltött be a vármegyei és az országos igazgatásban, ezen a helyen most csak a jászkun főkapitányokat emeljük ki. Így Almásy (II.) Jánost (akinek halála után a család három ágra – idősebb, középső és ifjabb grófi – szakadt, illetve volt egy armalista szinten maradt ág, amely azonban előnévhasználatra nem volt jogosult), Almásy Pált (aki egy ideig apja, János mellett nádori alkapitány volt) és Almásy Ignácot (aki szintén apja, Pál mellett volt nádori alkapitány, majd utód). Mindhárman voltak a hétszemélyes tábla ülnökei is. A középső grófi ághoz tartozó Almásy Imre édesapja zsadányi, törökszentmiklósi és sarkadi gróf Almásy Kálmán (1815-1898), valóságos belső titkos tanácsos, császári és királyi kamarás, a főrendiház örökös tagja, Sarkad örökös ura. Édesanyja Wenckheim Stefánia Mária (1837-1917) grófnő, cs. és kir. palotahölgy és csillagkeresztes hölgy volt, akitől „meleg szivet, emberszeretet, a mások hibáinak megbocsátására való hajlamot” örökölt.

Imre 1892-ben házasodott meg. Felesége hadadi báró Wesselényi Kornélia Mária Franciska (1871-1962), Wesselényi Miklós (1845-1916), Szilágy vármegye főispánjának (valóságos belső titkos tanácsos, a magyar szent korona őre, a magyar országgyűlés főrendiházának örökös tagja) lánya volt. Négy gyermekük: Dénes (1892-1972; felesége édesanyja testvérének a lánya, széki gróf Teleki Éva [1893–1984]), Ilona (1894-1966; férje gróf Merán II. János [1896-1970]), Imre (1896-1973; 1935 és 1939 között országgyűlési képviselő; felesége sárvárfelső-vidéki gróf Széchenyi Antoinette [1896-1971]), Mária (1902-1986; férje sárvárfelső-vidéki gróf Széchenyi Ferenc [1901-1963]).

Középiskolai tanulmányait otthon, illetve az aradi főgimnáziumban végezte. 1885-ben a 14. cs. és kir. huszárezrednél szolgálta le önkéntesi évét, s azután a kolozsvári tudományegyetem jogi karának lett hallgatója. Egyetemi tanulmányait Budapesten és Berlinben folytatta, majd visszatért Kolozsvárra és itt lett az államtudományok doktora. A német, francia és angol nyelveket bíró Almásy tanulmányútjai során bejárta Európát. Kolozsvár és Erdély nagy hatással volt rá, önmagát úgy jellemzte: „félig-meddig (…) erdélyi vagyok”. Egyrészt az erdélyi főúri társadalom egyik „dédelgetett kedvence” volt, másrészt „a közügyekkel való foglalkozás, s az a felfogás, hogy a felüllévőknek kötelességük a közügyekben való közreműködés és a közérdek védelmezése, ott ment vérébe, ott látván ennek az erdélyi közéletben legtipikusabb példáit”.

Tanulmányai végeztével került Jász-Nagykun-Szolnok vármegyébe, miután a család szenttamási birtokának „gondozója” lett. A „szántóföldi művelés alatt állott területre kastélyt varázsol, s körül veszi azt nemes ízléssel megalapozott és elrendezett kerttel”. A folyamatosan fejlődő, modernizálódó uradalom területén versenyló-istálló, gőzmalom és gazdasági kisvasút is üzemelt.

Mindössze 24 évesen a Szilágy vármegyében található diósadi kerület szabadelvű képviselőjévé választották. Az 1894-ben tetőző egyházpolitikai küzdelmekben Szapáry Gyulával (akihez rokoni kötelék is fűzte) tartott, és vele együtt kilépett a Szabadelvű Pártból. Bekapcsolódott „új” vármegyéje politikai és gazdasági életébe is. Tagja lett a vármegye törvényhatósági bizottságának, a közigazgatási bizottságnak, a Vármegyei Gazdasági Egyesület pedig elnökének választotta (1899-ben már az országos szervezet alelnöke), amelyet aztán hosszú évtizedeken keresztül meg is őrzött. A gazdasági szakirodalomban is elmélyült, több tanulmánya is megjelent.

Almásy Géza 1899-ben történt főispáni búcsúzása után több név is közszájon forgott, mint aki jó reményekkel pályázhat a főispáni székre. Így előkerült Almásy Imre neve is, aki azonban – ekkor még – nemet mondott a felkérésre. 1900-ban kérvényezte (és kapta meg) örökös főrendiházi tagsági jogosultságának „vagyoni képesítés alapján leendő elismerését és királyi levelének kieszközlését”. 1900-ban a királyi és országos legfőbb fegyelmi bíróság fegyelmi bíróságának, 1901-ben a főrendiház közlekedési, közgazdasági és naplóbíráló bizottságának lett tagja. 1901. február 8-án jegyzővé választották. 1903-ban a cs. és kir. kamarási méltóságot, majd 1904-ben „a közügyek terén szerzett érdemei elismeréséül” a Lipót-rend lovagkeresztjét kapta az uralkodótól.

Főispáni kinevezése tulajdonképpen az 1904 őszétől felerősödő politikai válságnak, majd az egész országra – kisebb-nagyobb intenzitással – kiterjedő vármegyei ellenállásnak, illetve a 1905-1906-os kormányzati válságnak volt köszönhető. Jász-Nagykun-Szolnok vármegyében a szolnoki ellenzék vezetői november 27-re népgyűlést hívtak össze. A helyi – kormánypárti – sajtó elítélte a függetlenségi párti országgyűlési képviselők részvétele mellett zajlott összejövetelt, mert az szerintük a „hazafias kormány, a szabadelvűpárt és a közrend ellen” demonstrált. Ellenlépésként a vármegyei szabadelvű párt is zászlót bontott Lippich Gusztáv vezetésével: 1904. december 1-jén, Szolnokon, a Kossuth-szállóban új vezetőt is választott, Almásy Imre személyében. Az 1905. január 26-án megrendezett országgyűlési képviselő-választások példátlan eredményeként a három évtizede kormányzó Szabadelvű Párt megbukott. A választásokon megyénkben is földcsuszamlás-szerű győzelmet aratott az ellenzék, hiszen a szabadelvűek egy körzetben sem tudtak nyerni (így az 1901-ben megszerzett mindhárom mandátumot elveszítették), sőt mindössze két körzetben (Szolnok és Törökszentmiklós) mérették meg magukat. A vármegyei (volt) kormánypárt ezután gyors eróziónak indult. Az igazi csapást az jelentette, amikor 1905. május 7-én kelt levelében Almásy értesítette Zrumetzky Bélát, a Szabadelvű Párt végrehajtó bizottságának elnökét, hogy „miután a szabadelvűpárt a parlamentben a többség felirati javaslatát nem fogadja el, én pedig legjobb meggyőződésem szerint annak minden pontját helyeslem, (…) kötelességemnek tartottam hazafias lelkiismeretem sugallatára hallgatni és a szabadelvű pártból kilépni”. (…) Ennek folytán (…) a szolnokmegyei szabadelvűpárt elnökségéről is lemondok”.

Mivel az uralkodó nem a győztes koalícióra, hanem báró Fejérváry Géza táborszernagyra, a királyi testőrség parancsnokára bízta a kormányalakítást, a képviselőház és a főrendiház is kinyilvánította bizalmatlanságát a kormány iránt, sőt a képviselőházban a koalíció „nemzeti ellenállást” hirdettek. Szabó Dániel ezt a „nemzeti ellenállást” a törvényhatósági (elsősorban vármegyei) tisztviselők és a kormányhatalom csatájaként definiálta. Az egyre súlyosbodó helyzetet mutatta, hogy a vármegye törvényhatósági bizottsága az 1905. június 26-án tartott közgyűlésen kimondta, hogy az adó- és katonapolitikában nem enged a kormánynak, illetve Lippich Gusztáv főispán beadta állásáról való lemondását. Az október 16-án megtartott közgyűlésen alkotmányvédő bizottság alakult, amelynek elnökévéé Almásy Imrét választották. Vezetésével egy kisebb csoport részt vett az alkotmányvédő bizottságok képviselőinek november 26-án tartott budapesti gyűlésén is. 1905. november 21-én felmentették Lippich Gusztávot, illetve kinevezték az új főispánt, Lenk Gyula királyi ítélő táblabíró személyében. A Lenkkel szemben kibontakozó ellenállás része volt, hogy a törvényhatósági bizottság elhatározta, hogy „főispáni állásába nem iktatja be”, és – többek között – utasította az alispánt, hogy azon esetben, ha Lenk erőszakhoz folyamodna, „rendeljen ki karhatalmat s védje és védesse meg minden erőszakkal szemben a törvényhatóság szabadságát és önkormányzatát”. A december 15-én Szolnokra érkező Lenk Gyula – csendőri karhatalom mellett – a lepecsételt és elzárt ajtókat katonai fegyverkováccsal felnyittatta, és december 23-ra közgyűlést hívott össze. Almásy Imre ezután az alkotmányvédő bizottság tagjait december 22-re értekezletre hívta össze, melyen megállapodtak abban, hogy a másnapi közgyűlésen megjelennek és megpróbálják az új főispán esküjét megakadályozni. A december 23-i közgyűlés botrányos jelentekkel tarkítva zajlott. Mivel nagyon hamar elzárták a bejárati utat, ezért a gyűlésre csak a megyebizottsági tagok egy kis része jutott be. Lenk Gyula díszmagyarban, nyolc megyebizottsági tag kíséretében érkezett meg úgy, hogy a főispán szobájába nyíló ajtó szárnyai kiemelték, gondolván az esetleges gyors visszavonulásra. A belépő főispánt és az „áruló” tagokat hangzavar és tiltakozás (Almásy Imre: „Gaz törvénytelenséget követ el!”) fogadta, majd valaki két záptojást dobott a főispán felé, ami azonban elkerülte őt. Ekkor Lenk utasítására szuronyos csendőrök érkeztek és állták körül az elnöki pulpitust. Szinte ugyanebben a pillanatban sikerült a kint rekedt bizottsági tagoknak „szorongva, lármázva, szidalmak közepette” benyomulnia a közgyűlési terembe, és „ugy festett az egész jelenet, mintha a szenvedélytől elragadott bizottság neki akarna törni a kitűzött szuronyoknak”. Almásy azonban felmérte az erőviszonyokat, és a törvényhatósági bizottsági tagok nevében kijelentette, hogy „ezt a közgyűlésnek nevezett egész aktust törvénytelennek tartom s tekintettel a (…) behurczolt erőszakra, kinyilatkoztatom, hogy itt tárgyalni nem lehet. Ilyen gazemberekkel egy teremben nem maradok!” Egy másik forrás szerint: „Midőn a nemzeti ellenállás idején alkotmányunk és vármegyénk autonómiája ellen merénylet merényletet ért s a darabont főispán csendőrszuronyokkal körülbástyázva zárt ajtók mögött néhány odarendelt lájbhuszár jelenlétében „installáltatni” akarta magát, a terembe rohanó lelkes hazafiak élén egy hatalmas szál ember tört magának utat, – gróf Almássy Imre volt s a máskor oly higgadt, nyugodt mágnás vezérférfiú erélyesen tiltakozott a vármegye megszégyenítése ellen”. A kivonulás alatt Lenk hangosan kiabálva olvasta fel esküjét, majd „megnyitotta” a közgyűlést. A jegyzőkönyv megfogalmazásával megbízta Vezéry Ödön várnagyot, tiszteletbeli jegyzőt (a jegyzőköny szerint „az installáczión résztvett Almásy Imre gróf is”). A még hónapokig tartó ellenállás végül akkor szűnt meg, amikor a koalíció vezetői megegyeztek a Fejérváry-kormánnyal – lásd: adó- és újoncjutalék, választójogi reform – így a kormányválság megoldódott: a király Wekerle Sándort bízta meg az új kormány megalakításával. Ezzel értelemszerűen megszűnt a „nemzeti ellenállási” küzdelem értelme is. Az április 18-án tartott rendkívüli közgyűlésen köszönetet mondtak az alkotmányvédő bizottság elnökének, Almásy Imrének, akit már egy héttel előbb megünnepelt Benkó Albert vezetésével a vármegye tisztviselői, segéd- és kezelőszemélyzete, mondván Almásy mint a vármegyei ellenállás vezére, „mindenkor diadalmasan lobogtatta az alkotmányosság zászlóját és a mikor kellett a tisztviselőket támogatni anyagi áldozatoktól sem riadt vissza”.

A király 1906. április 19-én felmentette Lenk Gyulát és április 22-én Almásy Imrét, az alkotmányvédő bizottság elnökét nevezte ki a vármegye élére, akinek beiktatását május 12-én tartották – ünnepélyes keretek között. Az új főispánt Puszta-Tenyőn a volt főispán, Lippich Gusztáv vezette küldöttség fogadta és üdvözölte, aki családjával együtt vasúti szalonkocsival érkezett a megyeszékhelyre, ahol a város polgármestere, Kludik Gyula arról beszélt, hogy a vármegye közönségének óhaja teljesült ezen kinevezéssel. A feldíszített városban zajló ünnepélyes felvonulást a sajtó diadalmenetként aposztrofálta. Az új főispán programadó beszédében kiemelte, hogy legfőbb főispáni kötelességének az ellenőrzést tartja. Beszédében központi helyet foglalt el a közérdekre, a társadalmi egyetértésre, az összefogásra való hivatkozás („üdvös intézkedések, határozatok esetleges újítások csak úgy létesülhetnek, ha (…) nem alkotunk vidéki klikkeket és nem egymás ellen küzdünk”). Mint az országos gazdasági egylet alelnöke, a vármegyei gazdasági egylet elnöke különösen fontosnak tartotta az ipar és kereskedelem „felvirágoztatását és istápolását”. Az oktatásügy és a művészetek támogatása mellett beszédének sarokpontja volt a „munkásnéposztály” sorsa. A 19. század végén megerősödő munkásmozgalmak egyre nagyobb „fejfájást” okoztak a politikai elitnek. Almásy az iskoláztatásban látta a megoldást, és kemény fellépést ígért a munkások közötti szervezkedőkkel („álpróféták”, „lázítók”, „népbolondítók”) szemben, akik szerinte „csak ellenségeskedést, elégedetlenséget szítanak, hogy saját zsebüket megtöltsék”.

A gazdasági kérdésekben jártas, azt kulcsfontosságúnak gondoló főispán elsőként az újra és újra felmerülő Duna-Tisza csatorna ügyében, illetve a tiszai hajózás kérdésében exponálta magát. 1906. június 16-án – Almásy Imre elnökletével – alakult meg a magyar hajózási egyesület szolnoki szervezete. Almásy céljai között említette a hajózás útjában álló akadályok lebontását (hiányos a szabályozás, kikötői gondok, vasúti átrakodás problémái), amelyek észrevehető anyagi előnyökkel járhatnak a későbbiekben. Felvetette azt is, hogy a csatorna tiszai torkolatának megszületése maga után vonná átrakodó állomás, illetve tutajkikötők létesítését. Hasonlóan aktív volt Almásy a szolnoki Tisza-híd megépítésének ügyében. Ekkor még állt Szolnok utolsó fahídja, ám a főispán vezetésével 1907. november 30-án a vármegye küldöttsége Kossuth Ferenctől kérte – fontos közlekedési, kereskedelmi és közgazdasági érdekekre hivatkozva – egy vashíd mielőbbi megépítését.

II. Rákóczi Ferencnek és társainak újratemetése a dualista időszak egyik legnagyobb, leglátványosabb eseménye volt. A hamvak Magyarországra szállítását a reformkor óta tervezgették, erre mégis csak 1906 októberében kerülhetett sor. Az október 28-án tartott budapesti országos ünnepélyen Almásy Imre főispán vezette a vármegyei bandériumot, illetve küldöttséget, továbbá – szintén Almásy vezetésével – a 29-én, Kassán végbemenő újratemetésen szintén részt vett egy küldöttség. 1906. november 28-án a törvényhatósági bizottság ünnepi ülésén Almásy Imre ünnepi beszédében kiemelte, hogy „örök hálával tartozunk a Gondviselés iránt, hogy nekünk jutott osztályrészül a jelen kort megérhetni”, hiszen Rákóczi volt a „legönzetlenebb és legnagyobb magyar”, akinek arcképe díszíti mától a közgyűlés falait.

Almásy Imre 1895 óta volt elnöke a vármegyei gazdasági egyesületnek és számos olyan eredményt ért el, amit érdemes számbavennünk. Elnöksége alatt nagyban fejlődött az állattenyésztés, amihez nagyban hozzájárult a pusztaecsegi legelőtelep felállítása, illetve a pusztatenyői 50 holdas mintagazdaság („az összes gazdasági ágakat a megtermelést, állat és baromfitenyésztést szakszerűen felöleli”) megtermetése. Nevéhez fűződik a pusztahomoki szőlőtelep (mint mintatelep) is. Az 1907-ben rendezett gazdasági kiállítás bevezető eseménye a szeptember 15-én tartott díszközgyűlés volt, amelyet Almásy nyitott meg Darányi Ignác miniszter, számos minisztériumi küldött és más törvényhatóságok gazdasági egyesületek képviselői előtt: Meleg szavakban emlékezett meg az egyesület alapítójáról és első elnökéről, Szapáry Gyuláról, majd kiemelte, hogy több mint 1000 taggal bír az egyesület és csaknem 1 millió koronát tesz ki az egyesület vagyona. Darányi magasztalta Almásyt, akiről mindenki tudja, hogy minden tekintetben a vármegye „első embere, vezére”, és azt is, hogy „a szegény ember az ő ügye bajával nem hiába fordul hozzá, tudom, hogy az ő ajtója a szegény ember előtt soha nincs bezárva”.

A vármegyében és a megyeszékhelyen is megkerülhetetlen szereplője volt a közéletnek. Elnökké választotta a vármegyei kaszinó, ötletére 1907 végén megalakult a Szabad Líceum egyesület, és unikális esetként az 1908. március 15-i ünnepségen egész hivatalos apparátusával, díszőrséggel körülvéve jelent meg. Jeles vadászként rendszeres szereplője volt a vármegyei sajtónak. Sokat köszönhet Szolnok városa Almásy Imrének a színház létrejöttében nyújtott közreműködéséért. 1907-ben – a korábbi főispán, Lippich Gusztáv lemondása után – Almásy lett ugyanis a színház építéséért dolgozó egyesület elnöke, aki két évi megfeszített szervezési munkálatok után, 1909. június 26-án jelenthette be a választmánynak és a közgyűlésnek, hogy a színház építkezési és pénzügyi tervei elkészültek. A színházat végül 1912. április 20-án sikerült csak megnyitni. Az 1911-ben Szolnokon megnyílt felsőkereskedelmi iskola gondolata is Almásy főispánsága alatt szökkent szárba. Az elképzelések szerint már 1909 őszén megnyitotta volna kapuit az intézmény, ám erre csak két év múlva kerülhetett sor.

1909-ben egyre inkább előtérbe került és felerősödött a koalíciós kormányt alkotó pártok nézetkülönbsége. A politikai válság következtében Wekerle miniszterelnök lemondott, amit követett a főispánok, köztük Almásy Imre lemondása is. A válságos politikai viszonyok azonban megoldódni látszottak július elején, amikor a király azonban újból megbízta a kabinetet a kormányzással, így Almásy is főispán maradt. A Függetlenségi Párt újabb válsága azonban már pártszakadáshoz vezetett novemberben, ami Wekerle újabb lemondását eredményezte. Ezt már – 1910. január 17-én – az uralkodó elfogadta és Khuen-Héderváry Károly grófot nevezte ki miniszterelnökké. A sajtó már decemberben úgy kalkulált, hogy Andrássy belügyminiszter távozása után Almásy is távozni fog, sőt ha „Bánffy Dezső lesz az új belügyminiszter, akkor az új főispán minden bizonnyal Magyary-Kossa Géza kir. kamarás lesz”, akit már 1899-ben esélyesként emlegettek. Bár január végén ismét olyan hírek kezdtek keringeni, miszerint lehet, hogy a főispán a helyén maradhat, Almásy február elején úgy döntött, hogy „mivel a ház elnapolását alkotmányellenesnek nyilvánították”, ezért „semmiféle hivatalos functiót nem teljesít és bevárja, míg lemondása törvényesen elfogadtatik”. Erre való tekintettel „nem hívta össze a tervbe vett fegyelmi választmányi ülést és nem fog a közigazgatási bizottság ülésén elnökölni, sőt a hivatalos ügydarabok aláírását sem teljesíti”. A belügyminiszteri tisztséget is ellátó miniszterelnök 877/1910. sz. leiratával közölte a törvényhatósággal, hogy 1910. február 8-án az uralkodó – saját kérésére – felmentette Almásy Imrét a főispánt tisztségéből.

A főispáni székből való távozása után teljes erejével a vármegyei gazdasági egyesület munkáját irányította.

A világháború kitörése után az első napoktól kezdve aktívan bekapcsolódott a hátország életének megszervezésébe, és folyamatosan azon dolgozott, hogy az otthon maradottak a lehetőségekhez mérten a legkisebb mértékben érezzék meg a nehézségeket. A segélyeket gyűjtő bizottság és a helyi Vörös Kereszt Egylet elnökeként, a vármegyei Vörös Kereszt választmányi tagjaként „a honpolgári kötelességnek gyönyörű példáját állítja elénk a mi büszkeségünk, az első törökszentmiklósi polgár”, akinek „lelki ereje szinte ámulatba ejt, mikor tudjuk, hogy maga is vigaszra szorult, neki is mind a két fia kivont karddal áll az ellenség előtt”. „Fáradhatatlanul agitált” az újabb és újabb hadikölcsönök mellett, amelyek a hadsereg és az egyéb háborús költségek finanszírozását szolgálták. Érdemeiért megkapta a Magyar Vöröskereszt I. osztályú érdemkeresztjét. A vesztes háború után az elsők között volt, aki földet adományozott a létrehozandó vitézi birtokok céljaira: ő 135, fia, Dénes 100 holdat ajánlott fel. 1921-ben a vármegyei vitézi szék helyettes kaptányává választották.

1923 őszén – Bethlen István miniszterelnök jelenlétében – a vármegyei Egységes Párt elnökévé választottak.

1920-ban megalkották a „mezőgazdasági érdekképviseletről” szóló törvényt (1920: évi XVIII. tc.), amelynek fő célja az agráriumhoz kötődők érdekérvényesítő szerepének erősítése volt. Az 1922-ben létrejött Tiszántúli Mezőgazdasági Kamara alakuló ülésén Almássy Imrét „egyhangúlag, közfelkiáltással” elnökké választották. Szakmai és személyes tekintélye miatt a következő évben az Országos Mezőgazdasági Kamara első elnöke lett, amely pozíciót haláláig betöltötte. Az 1926: XXII. tc. értelmében a mezőgazdasági kamarának hat küldötte vehetett részt a parlament felsőházának munkájában. Ezen hat küldött egyike maga az elnök, Almásy Imre volt.

1927. július 27-én alakult meg a Magyar Revíziós Liga, amelynek megszületése körül Almásy Imre is bábáskodott. Ő hívta össze az alapító gyűlést, amelyen ő elnökölt, és amelyet az Országos Mezőgazdasági Kamara tanácstermében tartottak meg. Herczeg Ferenc elnökké választásában (illetve az elnöki poszt elfoglalásában) is nagy szerepet játszott Almásy. „Almásy Imre gróf rögtön munkába lépett, írt, agitált, rábeszélt, s amidőn elnököt kellett választani, minden szem feléje fordult, mint legalkalmasabb felé. Ő azonban részben tulhalmozott, s már régebben vállalt teendői, részben amiatt, mert már akkor kezdette érezni a romboló kór első jeleit, amely minket megfosztott tőle, elhárította magától e megtiszteltetést és miután megválasztották, csak addig vitte az elnöki teendőket, míg az általa kiszemelt férfiú elfoglalhatta az elnöki széket”. Kiemelkedő szerepet vállalt („páratlan összhangot és megértést teremtett”) a régió vízszabályozó és ármentesítő társulataiban. Csaknem három évtizeden keresztül elnöke a „Berettyó” társulatnak, alelnöke volt a „Középtiszai” társulatnak és „igen buzgó tagja” volt az 1924-ben létrejött „Tisza-Dunavölgyi” társulatnak is. Törökszentmiklós „első polgárának” is köszönhetően nagy fejlődésen ment keresztül a 20. század első évtizedeiben. Sikerült a tiszai közép járás székhelyét áthelyeztetni Tiszaroffról Törökszentmiklósra, új községháza épült és megteremtették a villanyvilágítást (a főjegyző „felkérte főispán úr Őméltóságát, hogy a villanyt gyújtsa fel”) is. Érdemeire való tekintettel Törökszentmiklós 1927. június 19-én díszpolgárává választotta. Az ugyanekkor tartandó díszközgyűlésen leplezték le megfestett arcképét a községháza dísztermében.

Almásy Imre 1929. január 25-én – hosszú szenvedés után – hunyt el Budapesten. A temetésre január 28-án került sor Pusztaszenttamáson. Almásyt „utolsó kívánsága szerint nem kastélyának kriptájába temették el, hanem a birtokán levő temetőbe, a földbe munkatársai, cselédei mellé. Ennél jobban igazán már nem mutathatta ki demokratikus érzelmeit”. Megjelent az Almásyval baráti kapcsolatot ápoló Horthy kormányzó is feleségével együtt.

A törvényhatóság nevében Alexander Imre alispán búcsúzott: „Jász-Nagykun-Szolnok vármegye közönsége és tisztviselő kara bánatos szívvel és siró lélekkel állja körül ezt a koporsót. Kérdezhetné tőlem valaki ebből a sokaságból, ki volt az, kinek végtisztességére az országból ily sokan összesereglettek, ki volt az kinek koporsóját ennyi bánat és részvét övezi? És én azt felelném neki: Ember volt. Ember, nem a szó mai értelmében, hanem az isteni teremtés értelmében, amint akkor a hatodik napon megteremtetett az ember és az Isten belelehelte az ő lelkét. Ember volt, aki itt járt, itt élt közöttünk, ebben a sok hibával teli korban és mégis fogalmává lett a jónak. Főnemes volt, de nemcsak azért, mert tiszteletreméltó főrangú család sarjadéka, hanem és legfőképen azért, mert az Ő mély és alázatos vallásosságu szivének és lelkének minden érzése és gondolata és fáradhatatlan tettrekészségének minden cselekedete csak jószándékból fakadt, és mindig csak jót akart. Cs. és kir. kamarás volt, a fényes királyi udvar elöljárója, de igazi előljáró itt mi közöttünk volt Ő, aki sohasem kért jogot és kiváltságot, de örült ha adhatott és aki nem hárított el magától semmi kötelességet és igazán boldog csak akkor volt, ha minél több szolgálatot tehetett. Lovagja volt a néhai király Lipót-rendjének, de igazi lovagnak mi ismertük Öt, aki állandóan a vallásosságnak, szeretetnek, munkának és becsületnek ragyogóan pompázó lovagi erényeivel ékeskedett. Ez az ember, ez a valóban igazi férfi; Méltóságos zsadányi és törökszentmiklós dr. gróf Almásy Imre, vármegyénk egyik legnagyobb birtokosa volt. Kivételes tulajdonságai és a nemes tradíciók ápolása már kora fiatal éveiben a megyei közéletbe szóllitották, és a mindinkább feléje irányuló tisztelet és növekvő megbecsülés, mihamar páratlan népszerűséget szereztek neki és igy lett a kifogyhatatlan jóságú ember a vármegye életében vezér nemcsak 1906. évi május 12-től 1909. december végéig terjedő főispánsága idején, hanem azontúl is egészen haláláig. A jóknak rendszerinti osztályrésze a tragikus sors. És én ugy vélem, rajta is beteljesült a tragikum, hiszen az egy évvel ezelőtt még életerőtől duzzadó daliás férfi, magában hordozva egy szörnyű kór romboló csiráit, mérhetetlen testi és lelki szenvedések osztályosa lett, pedig az ő nemesen dobogó szive, mennyi sok-sok fájdalmat és szenvedést gyógyított, vagy enyhített. A mélyen sebzett szeretetnek fájdalmas könnyárja kisér utolsó utadra nemes Vezér. Mérhetetlen, és a jajszavával kiáltom: pótolhatatlan a mi veszteségünk. Míg éltél kunyhóktól a palotákig szivének szeretetébe zárt mindenki e vármegyében, és most, hogy árván hagytál bennünket, a szivek szeretete, a lelkek kegyeletes emlékezésének oltártüzévé éled, és annak lángjánál majd sokszor, igen sokszor felidézzük a Te tündöklő egyéniségedet, hogy holtad után is légy vezetőnk szándékainkban és cselekvéseinkben. A Mindenható adjon csendes siri-pihenést, lelkednek örök üdvösséget. Isten Veled!”

Az 1929. február 14-én tartott vármegyei gyászközgyűlés rendelkezései alapján Almásy érdemeit jegyzőkönyvbe iktatták és elhatározták, hogy megfestetik arcképét a közgyűlési terem részére, majd elrendelték, hogy „bizottsági tagsági helye ezen törvényhatósági bizottság megbízatásának tartamára üresen hagyassék”.

Almásy Imre sírja ma Körösladányban, a római katolikus templom sírkertjében található, mivel felesége a szenttamási kastély eladása miatt Körösladányba szállíttatta. A közös sírban nyugszik felesége, báró Wesselényi Kornélia, fiuk, gróf Almásy Dénes és annak felesége, gróf Teleki Éva (1893-1984), gróf Merán III. János (1921-1994) és felesége, Farkas Ilona (1924-1982) nyughelye szomszédságában. Sírjukat a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság 2006. május 8-án tartott ülésén a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánította.

(B. G.)

Források:

- MNL JNSZML IV. 407. Alispáni iratok 311. és 324./1906.
- MNL JNSZML IV. 407. Alispáni iratok 12.385/1904.
- Almásy levelei Herczeghez. 1927. augusztus 11. és 31. OSZKK Fol. Hung. 2734/IV 7. Herczeg Ferenc emlékezései. Hűvösvölgy. Budapest, Szépirodalmi, 1993. 139.
- Galsi, 2009. augusztus 7.p.
- Almásy, 1903.
- Gudenus, 1990. I. kötet. 31-34.p
- MNL JNSZML IV. 405. Jász-Nagykun-Szolnok vármegye Törvényhatósági Bizottságának jegyzőkönyvei Gyászközgyűlés, 1929.
- Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Lapok, 1899. május 4., 1904. november 27., 1904. december 1. , 1905. január 29. , 1905. május 14., 1906. április 12., 1906. április 8., 1907. április 11., 1907. december 12., 1909. december 19., 1910. február 3., 1923. október 18., 1906. július 15., 1906. június 10. és 17., 1907. december 1., 1907. február 10. és 14.
- MNL JNSZML IV. 405. Jász-Nagykun-Szolnok vármegye Törvényhatósági Bizottságának jegyzőkönyvei 2/1910., 264/1905., 266-267/1906., 525/1906., 788/1905., 793/1906.
- Magyar Közlöny, 2006/134. 9894.p. - Magyar országgyűlési almanach. 1927-1931. évi országgyűlés. Szerk. Kun Andor-Lengyel László-Vidor Gyula. Budapest, 1932. 467.p.
- Magyarország tiszti czím és névtára, 1904. Bp., 1904. 44.p.
- MNL MOL Belügyminisztériumi Levéltár K 148 Elnöki iratok 1906-11-3199. és 3923/1909.
- Főrendiházi irományok, 1905. I. kötet. 24/1905.
- Főrendiházi napló, 1896. V. kötet. 71., 72. és 75/1896.
- Képviselőházi napló, 1905. I. kötet. 38/1905.
- Nagy, 1964. 48.p.
- OROSZ Ernő: Heves és a volt Külső-Szolnok egyesült vármegyék nemes családjai. In: Arcanum DVD könyvtár IV. Családtörténet, heraldika, honismeret. Budapest, 2003.
- Országgyűlési almanach 1892–1897. Szerk. Sturm Albert. Budapest, 1892. 173.p.
- Országgyűlési Almanach 1927–1931. 2. kötet Felsőház. Szerk. Freissberger Gyula. Bp. 1927. 125.p.
- Szabó, 1999. 358.p.
- Szabó, 1941. 37.p.
- Törökszentmiklós és vidéke 1927. június 22., 1914. augusztus 22., 1917. június 17., 1917. szeptember 30., 1921. augusztus 10.
- Vajay, 2002. 93.p.
- Zeidler Miklós: A Magyar Revíziós Liga. Századok 1997/2. 303–351.
- Kazinczy István (a Körösladányi Helytörténeti Gyűjtemény vezetőjének) segítsége.

Képek: