Almásy Sándor

(Jászberény, 1874. november 10. – Pomáz, 1958. október 24.)

A zsadányi és törökszentmiklósi Almásy család régi nemesi família volt, nemességét 1677-ben erősítette meg Bécsben I. Lipót király, aki ekkor címereslevelet is adományozott az Almásyaknak. A család eredethelye feltehetőn a Bihar-megyei Hegyközön fekvő Szalárdalmásra vezethető vissza. A család számos tagja jelentős és befolyásos pozíciókat töltött be a vármegyei és az országos igazgatásban, ezen a helyen most csak a jászkun főkapitányokat emeljük ki. Így Almásy (II.) Jánost (akinek halála után a család három ágra – idősebb, középső és ifjabb grófi – szakadt, illetve volt egy armalista szinten maradt ág, amely azonban előnévhasználatra nem volt jogosult), Almásy Pált (aki egy ideig apja, János mellett nádori alkapitány volt) és Almásy Ignácot (aki szintén apja, Pál mellett volt nádori alkapitány, majd utód). Mindhárman voltak a hétszemélyes tábla ülnökei is.

A gyöngyösi, ún. armalista ághoz tartozott Almásy Sándor is, aki 1874. november 10-én született Jászberényben, nemesi földbirtokos, a római katolikus vallást követő családban. Ez az ág (mely Gyöngyösről Jászberénybe költözött) azonban előnévhasználatra nem volt jogosult. Édesapja, Almásy Antal (1823-1877), Jászberény főbírája, majd városi képviselője, édesanyja Wagner Alojzia (?-1914; 71 évesen hunyt el). Sírjuk a jászberényi Szent Imre temetőben található. Neje Mallár Ilona, Mallár József (1839–1914) törvényszéki bíró és Tarnay Erzsébet (1848-1937) lánya volt, akivel 4 gyermeket neveltek: Sándort (ügyvéd, 1900-1988), Klárát (1902-1994), Leonát (1904-1936), Józsefet (1919-). Almásy sógora Mallár Sándor (1879-1926) a jászsági felső járás szolgabírája (1907-1918), illetve főszolgabírája (1921-1926) volt.

Elemi és középiskolai tanulmányait szülővárosában, Jászberényben végezte. Bár a főgimnáziumi évkönyvben választott pályájának még a katonait tüntették fel, végül jogi diplomát szerzett 1898-ban, Budapesten. Ezt követően az önkéntes egyévi katonai szolgálatot a magyar királyi 1. honvéd huszárezrednél töltötte 1898-1899 között; tartalékos hadnagyként hol a m. kir. 1., hol a m. kir. 4. honvéd huszárezredben teljesítette kötelezettségét. 1899-ben írt jellemzésekor a „középtermetű, erős, egészséges”, „jó úszó, tornász, vívó” Almásyt egy komoly, megállapodott, ugyanakkor becsvágyó emberként írták le, aki igen jó szellemi képességekkel rendelkezett.

Almásy Sándor a főispáni kinevezése előtti negyedszázadban a közigazgatási ranglétra csaknem minden fokát megjárta. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében kezdte hivatali pályáját, mint közigazgatási gyakornok-helyettes (1896-1898). 1898 januárjától először helyettes, majd júliustól kinevezett szolgabíró a gödöllői járásban, majd a kiskőrösi, 1902-től a dunavecsei járás szolgabírájaként dolgozott. 1903-ban tiszteletbeli főszolgabírói címet kapott. Az 1905-től kezdődő vármegyei ellenállás alatt az 1906 februárjában a Pest vármegye élére kinevezett Rudnay Béla (1896-1906 között a budapesti államrendőrség főkapitánya) miatt Almásy is lemondott tisztségéről. A hamarosan megoldódó válságos helyzet után pomázi főszolgabíróvá választották, és az ő nevét is megtalálhatjuk a vármegye által állított emléktáblán (Ma: Pest Megyei Önkormányzat épülete).

A világháború hosszú évei alatt számos fontos megbízást látott el főszolgabírói munkája mellett, amiért egyébként már 1915-ben megkapta a Ferenc József lovagrendet. 1917-ben az alábbiakban számolt be az alispánnak eddigi teendőiről: „… mély tisztelettel jelentem, hogy az Orsz. Közélelmezési Hiv. elnöke által 6352/1916. sz. alatt Somogy, 8390/1917. sz.a. Baranya, 10.314/1917. sz.a. Vas, 18.918/1917. sz.a. Győr th. város és Győr, 45.205/1917. sz.a. Nyitra vármegyék rekvirálásának és közélelmezési állapotának megvizsgálására, ellenőrzésére, illetve vezetésére, továbbá a 35.348. sz. rendeletével Sopron, Győr, Komárom th. városok, Sopron, Moson, Győr és Komárom vármegyék népszámlálási, illetőleg (…) adatgyűjtő összeírás ellenőrzésére, s végül 60.854. sz.a. B.B. (Bács-Bodrog – a szerző) vármegye, Szabadka, Zombor, Újvidék és Baja th. városok közélelmezési ügyeinek ellenőrzésére (…) küldettem ki. Működésemet m. év december 3-án kezdettem meg s megbízatásom alól saját kérelmemre f. év júli. 28-án mentettem fel. Jelentem továbbá, hogy fent vázolt (…) működésem elismeréséül Őfelsége részemre a II. oszt. polg. hadi érdemkeresztet legkegyelmesebben adományozni méltóztatott”. Az Országos Közélelmezési Hivatal vezetője, báró Kürthy Lajos marasztalta Almásyt és kiemelte kiváló munkáját: „Nagyságodnak a közélelmezés ügyének szolgálatában együttműködésünk ideje alatt mindenkor odaadó buzgósággal végzett hasznos, értékes és eredményes tevékenységéért teljes elismerésemnek és meleg köszönetemnek adok kifejezést”. Ezután folytatta főszolgabírói tevékenységét Pomázon, majd 1918 júliusában – miután Fazekas Ágostont, Pest vármegye alispánját országgyűlési képviselővé választották – a Nemzeti Munkapárt Almásy Sándort jelölte a vármegye főjegyzőjével szemben az alispáni tisztségre. Az őszirózsás forradalom idején szabadságolták, majd „bemenekült Budapestre és a kommün kitöréséig, 1919. március 20-ig a beteg vármegyei főjegyzőt helyettesítette”. A kommün alatti üldöztetés (március végétől május elejéig fogságban volt) után újból a pomázi járás főszolgabírója lett. 1919 októberében Heves, Hont és Nógrád vármegyék kormánybiztosává nevezték ki. 1920 júniusában – a nyugat-magyarországi kerületi kormánybiztosság kivételével – megszüntették a kerületi kormánybiztosságokat, így Almásyt is felmentették pozíciójából. Egy év múlva azonban ismét számítottak a kiváló közigazgatási szakemberre, akiről úgy gondolták, képes megbirkózni a legnehezebb, legkényesebb feladattal is. 1921. október 27-én Almásy Sándort nevezték ki a szombathelyi katonai körlet kormánybiztosának. Ő vezényelte le a velencei jegyzőkönyv által előírt soproni népszavazást (1921. december 14-16.), az ő feladata volt az 1921. augusztus 28-tól november 4-ig harcoló nyugat-magyarországi felkelőknek, a Lajtabánság állam (1921. október-november) létrehozóinak lefegyverzése, illetve az elszakításra ítélt Nyugat-Magyarország területén élő magyar lakosság – különösen az értelmiség és a közalkalmazottak –tömeges üldözése következtében előállt kritikus helyzet rendezése. Almásy február elején még tájékoztatja Bethlen István miniszterelnököt a magyar közalkalmazottak nehezedő körülményeiről, ám ekkor már megszületett az elhatározás, hogy ő lesz Jász-Nagykun-Szolnok vármegye új főispánja. A pomázi járás nehezen engedte főszolgabíróját. Ragaszkodásukat és Almásy népszerűségét jól mutatta, hogy a „pomázi járásból való eltávozása alkalmával a járás 21 községe díszpolgárrá választotta és nevére 21 alapítványt létesített a jegyzők árvaháza részére”.

Az 1922. március 4-én tartott beiktatáson Almásy egy hat pontból álló programot vázolt fel, amely azonban csupán általános megfogalmazásokat tartalmazott. Így az első három pont tulajdonképpen Almásy politikai hitvallásaként fogalmazható meg: „hűség a Kormányzóhoz, tántoríthatatlan ragaszkodás az ő személyéhez”, „a fajmagyarság ujjáébredésének kitartó, hűséges szolgálata”, végül a konszolidáció szolgálata, „mely a jognak, a törvénynek, de mindenek fölött az igazságnak tiszteletében és érvényre juttatásában áll”. További „kardinális elve” volt a „mindenkinek odaállítása, hol hazánknak legtöbbet használhat”, a „munka, szerénység, egyszerűség s ezeknek megbecsülése”, végül a „földbirtok helyes megosztása”.

Teherbíró képességét (is) mutatja, hogy 1923 elején újabb főispáni székkel kínálták meg: február 16-án ugyanis megszületett a döntés, hogy a Bihar megyei főispáni teendőket is Almásy fogja ellátni. És ugyan a főispán kijelentette, hogy „rajta lesz, hogy biharmegyei megbízatása minél rövidebb ideig tartson”, mégis 1927 júniusáig viselte a kettős főispánságot. Bihar vármegye 1927. július 9-én búcsúztatta Almásyt. Döntöttek arról, hogy az átmenetinek szánt, végül négy évesre nyúlt bihari időszakát jegyzőkönyvben megörökítik, arcképét megfestik, a képet pedig a közgyűlési teremben helyezik el.
Főispánként Bethlen István és a nevével (is) fémjelzett rendszer feltétlen híve volt, ami tetten érhető a törvényhatósági bizottság számtalan, a kormánnyal és a miniszterelnökkel szembeni bizalomnyilvánításban. Az úgynevezett Beniczky-ügy kapcsán azonban nemcsak elítélte Beniczky Ödön volt belügyminiszter kijelentéseit, hanem a miniszterelnökhöz intézett feliratban kérték a szakszervezetek feloszlatását és a „hazafias és nemzeti alapon álló diktatura” bevezetését. Ez utóbbi felvetést már az országgyűlésben sem hagyták szó nélkül. Rakovszky István a rendszer jellemzésékor azt mondta, hogy „nincs sajtószabadság, nincs gyülekezési szabadság, amikor rendkívüli törvények uralkodnak, (…) amikor Jász-Nagykun-Szolnok nemes, nemzetes és tekintetes vármegye diktatúrát akar, (Szilágyi Lajos: Gyönyörű dolog, Almássy Sándor találmánya!)”.

1923-ban és 1924-ben is komoly utódjelöltként számolt vele a sajtó Nádosy Imre országos főkapitány távozása esetén. A Magyarország című lap értesülése szerint a „kormánykörökben igen nagy tekintélynek örvendő” és „elismert elsőrangú közigazgatási tisztviselőként” aposztrofált Almásy kinevezése osztatlan tetszéssel találkozna. 1924 tavaszán Békés vármegye lakásügyi kormánybiztosságával bízták meg, majd a nyár folyamán a létszámapasztási miniszterközi bizottság tagja lett. 1926 októberében Horthy kormányzó a belügyminiszter előterjesztésére „évek óta fáradhatatlanul teljesített kiváló szolgálatai” elismeréséül II. osztályú magyar érdemkeresztet adományozott csillaggal Almásy Sándornak.

Almásy nagyon komolyan vette hivatalos kötelességeit: a hivatalvizsgálatok alkalmával „igen szigorúnak mutatkozott, mindig nagy kíséretet vitt magával, amelynek tagjai a vizsgálatot mindenre kiterjesztették”, és annak ellenére, hogy közel fél évtizeden keresztül két törvényhatóság élén állt, a közgyűlések több mint 90%-át személyesen vezette.

A világháború után – csaknem három évtizedes küzdelem eredményeként, 1923-ban – végre felállításra kerülhetett az úgynevezett központi járás Szolnok székhellyel. Almásy szerepét jelzi a döntésben, hogy Nagykörű község éppen a járás megszervezésével indokolta Almásy díszpolgári címét. Kiemelkedő esemény volt az 1926. szeptember 4-én megtartott ünnepi közgyűlés, amely a vármegye születésének 50. évfordulójának állított emléket döntéseivel. Így – Almásy Sándor vezetésével – elhatározták, hogy Horthy Miklós mellett a vármegye eddigi fő- és alispánjainak arcképét is megfestetik, hogy megíratják a vármegye történetét, hogy kiépítik a vármegyeháza Tisza felőli részét, hogy létrehoznak egy vármegyei segítő alapot, hogy létrehoznak egy tüdőbeteg-gondozó intézményt, és nyilván a jutalmak sem maradhattak el.

Almásy Sándor 10 éves főispánsága alatt hatalmas építkezések zajlottak a vármegyében és a megyeszékhelyen, Szolnokon is. Az új szakaszt először Komor Arnold, a szolnoki királyi államépítészeti hivatal volt főnöke demonstrálta, amikor „Építünk” címmel jelentett meg egy írást a folyamatban lévő és kilátásba helyezett vármegyei építkezésekről a Vállalkozók Lapjában. Komor kiemelte az utak helyreállítását, a szolnoki, újszászi, jásztelki hidak megújítását, a kunszentmártoni Körös-híd újraépítését, a vármegyei közkórház kibővítését, a bábaképzőt, a szolnoki pénzügyőri laktanyát, a vármegyei ármentesítő-belvízlevezető munkálatokat. Fontos projektként említette meg a Tiszajenő, Jászkarajenő közelében talált gyógyvíz hasznosítását, sőt: egyenesen a „magyar Karlsbadot” vizionálta az Alföldre. 1921. szeptember 9-én kezdte meg működését Szolnokon a „menekült nagyváradi m. kir. Bábaképezde”, amely Lippich István főispán, Alexander Imre alispán és Kenéz Béla képviselő segítségével telepedhetett meg Szolnokon. 1922 után Almásy Sándor is teljes mellszélességgel támogatta a Bábaképző új épületének megszületését: „Nagyváradról, amelyet az oláh áradat elöntött, idehoztad, felépítetted és felszerelted azt az intézményt, amely a szülő nőknek otthont és gyógyulást ad és szakszerű kiképzést nyújt azoknak, akik a jövő Magyarország leg fontosabb ügyét, az anyavédelmet és a gyermekvédelmét szolgálják működésükkel. Azzal, hogy ez intézményt idetelepítetted, a régi Magyarország egy darabját mentetted meg a biztos pusztulástól, de irredenta lélekkel szolgálatot tettél az integritás nagy eszméjének is. Saxa loquuntur! Ennek az épületnek a kövei hangosan kiáltják: volt és lesz még egyszer magyar Nagyvárad, volt és lesz még egyszer nagy Magyarország!” Almásy közbenjárására volt szükség a már 1908-ban és 1912-ben is tervbe vett szolnoki rakodópart létrejöttéhez. A világháború által meghiúsított elképzelések 1926-ra jutottak a megvalósulás stádiumába.

A világháborút követő gazdasági helyzet csak lassan konszolidálódott. A pénzügyi stabilizáció megteremtésével (1924: IV.tc. stabilizációs törvény, 1924:V.tc. a Nemzeti Bank megalapítása) nyílt lehetőség külföldi kölcsön felvételére. Ez volt az úgynevezett Speyer-kölcsön. 1925-től (1925. évi XXII. tc.) volt lehetősége a városoknak, majd később a vármegyéknek kölcsön felvételére. Szolnok városa gőzfürdőt, nyári Tisza-fürdőt, bérházakat, vágóhidat, villamos autóbuszjáratokat tervezett a kölcsönből megvalósítani összesen 26 milliárd koronából. A város azonban 1926-ban felvette a II. Speyer-kölcsönt is, hasonló beruházási célkitűzésekkel. Azonban már ekkor is látszott, hogy valami nincs rendben a város pénzügyei körül. A főispán által 1926-ban indított vizsgálat ugyan még eredménytelenül zárult, 1927-ben már az alispánt kérték fel, hogy tartson vizsgálatot az építkezések többlet-munkálatai, illetve a hitelkeret túllépései miatt. Almásy a vizsgálat eredményei után 210/1928. sz határozatával a „külföldi kölcsön terhére eszközölt építkezéseknél előállott túlkiadások miatt” Tóth Tamás polgármester, Sárközy György tanácsnok és Ungár Dezső főmérnök ellen fegyelmi eljárást rendelt el. A fegyelmi eljárást Szilágyi Lajos képviselő a parlamentben is szóba hozta, és megkérdőjelezte, hogy a főispán ne tudott volna a városban történtekről. „Elhiszi-e a belügyminister ur a főispánnak, hogy ő egy olyan kis városban, mint amilyen Szolnok, nem tudta, hogy a fürdő-szálloda építését és a kút fúrását mikor kezdték meg?” Szilágyi úgy gondolta, Almásy az „egyedüli oka, sőt tevőleges résztvevője az egész akciónak, mert a hiteltúllépés az ő tudtával, belegyezésével, sőt az ő parancsára történt”.

Nevéhez köthető a Szolnok-Újszász-Zagyvarékasi ármentesítő és belvízlevezető társulat létrehozatala. 1933-ban azonban vizsgálati fogságba helyezték Solymos Arthurt, a társulat igazgató-főmérnökét, majd egy parlamenti felszólalás Almásy főispán – mint elnök – szerepét is nagyon keményen bírálta. Farkas István szerint „Szolnokon már beszéltek arról, hogy annál a társulatnál lopnak és sikkasztanak, de amíg Almásy főispán volt és elnöke volt ennek a vízi-társulatnak, nem merték az ügyet szóba sem hozni, mert féltek a politikai elnyomástól, az üldözéstől, hiszen a főispán személyével és az egész állami hatalommal állottak szemben. Állami presztízs alatt, a főispánon keresztül, a főispán elnöklete alatt történtek meg azok a nagyszabású csalások és lopások, amelyeket a szolnoki vízi-társulatnál végrehajtottak”. 1934 tavaszán Almásyt tanúként hallgatták ki az ügyben, ám Solymos határozottan cáfolta, hogy az ügyben „őméltóságát is terhelné felelősség”. Solymost végül két és fél évre ítélték, 1934 júliusában pedig felfüggesztették a társulat önkormányzatát. Elnöke volt emellett a Mezőtúr-Mesterszállási ármentesítő és belvízszabályozó társulatnak is.

Almásy Sándor már a pomázi járás főszolgabírójaként fontosnak tartotta a települések villamosítását, bár ebbéli tevékenységének önzetlen voltát némiképp árnyalja az a tény, hogy alapítója volt az 1921-ben létrejött Budavidéki Villamos Rt-nek és elnöke volt az 1924-ben alakult Ráckeve „Közüzemi és Községfejlesztő Rt.”-nek. 1928-ban hangosan ünnepelték Almásyt azon alkalomból, hogy november 24-én Szolnokon és Kunhegyesen ünnepélyesen – a kormányzó jelenlétében – üzembe helyezték a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. által létesített Salgótarján-Szolnoki nagyfeszültségű távvezetéket, 1932-ben pedig Hegedüs Kálmán emelte ki Almásy domináns szerepét: „Azok a villanyoszlopok, amelyek keresztül-kasul az egész vármegyét benépesítik, nemcsak világosítót, de melegséget is jelentenek; azt a melegséget, amely a Te működésed nyomán mint egy elektromos áram összeköti a falut a várossal. És viszik az elektromos szikrát a legegyszerűbb nép hajlékába, a kunyhók sikátorába, mindenhová, hogy a Neked annyira drága magyar nép egyszerű fia ne botorkáljon a sötétben és érezze egy atyai szív meleg gondoskodását”.

Almásy Sándor és Kenéz Béla hathatós támogatásának köszönhetően épült meg Szolnokon – a polgári fiúiskola és a víztorony között – a fa-és fémipari szakiskola. A város és a vármegye ipari fellendülésében is jelentős mérföldkőnek számító iskola 1927 őszén nyitotta meg kapuit.

Számos közéleti-társadalmi-gazdasági funkciót is ellátott. Így elnöke volt a Vármegyei Kaszinónak, 1923-tól a MOVE Tiszabalparti Főosztályának, majd a Sport-osztálynak, a Nemzeti Hitelintézet szolnoki fiókjának, és igazgatósági tisztséget vállalt az „Új Barázda Rt.”-nél. Érdemeire és „a mezőgazdasági ügyek iránti meleg érdeklődésére való tekintettel” a Vármegyei Gazdasági Egyesület igazgató választmányának tagjává választották.

1924. november 16-án döntött úgy Szolnok város közgyűlése, hogy a 170 testületi tag által kezdeményezett javaslatnak helyt ad, és Almásy Sándort Szolnok díszpolgárának választotta. A döntésben szerepet játszott, hogy Szolnok városa „kulturintézményekkel lett gazdagabb, (…) a város határának több, mint egy harmada és pedig a legtermékenyebb és legjobb területe működése következtében menekült meg a majd minden 3 évben megujuló árvizek pusztításától és vált kulturterületté”, továbbá „olcsó földet szerzett a város földmívelő népének és közreműködése folytán osztatott ki az alcsii rész a kisgazdák között”. Az oklevelet végül 1925. március 19-én adták át a főispánnak.

Almásy egyik legkellemetlenebb ügye az őt folyamatosan támadó Szilágyi Lajossal, berettyóújfalui képviselővel kapcsolatos. Szilágyi többször hangsúlyozta, hogy a „legnagyobb ellenszenvvel viseltetik” Almásy iránt és hogy a „belügyminister urnak 8 pontban megírtam, hogy miért nem vagyok hajlandó Almásy Sándor főispán úrral együttműködni és miért nem vagyok hajlandó vele kezet fogni”. Almásy bihari főispánsága alatt épült fel (1925-ben) ugyanis Berettyóújfaluban az új vármegyei székház, amelynek költségeire 150 millió koronát eszközölt ki a kormánytól. A székház elkészülte után márványtáblán örökítették meg azoknak a közéleti nagyságoknak a nevét, akiknek „uralma alatt” épült a székház. Erre a táblára „zsadányi és törökszentmiklósi” előnevekkel írták fel a főispán nevét, amit Szilágyi egyszerűen nem bírt elviselni; Almásyt „címbitorlónak”, a nevek felíratását „álorcásságnak” és „vértagadásnak” titulálta. A felszólalásra egyrészt reagált Almásy testvére, Almásy László, aki Szilágyi felszólalását „túlzónak”, „igazságtalannak”, „rosszindulatúnak” nevezte, ami „a politikai gyűlölet határán ugyancsak túlmegy”. A család helyzetéről pedig megjegyezte, hogy „kétszáz éve vagyunk Jászberényben, őseink és eleink mindig előkelő közéleti szerepet töltöttek be”. Másrészről reagált Scitovszky Béla belügyminiszter is, aki szintén visszautasította Szilágyi állítását, hiszen „amikor a főispán látta ezt a táblát, azonnal kifogást emelt az ő nevének két ilyen predikátummal való ellátása ellen”. Almásy Sándornak nem volt lehetősége a parlamentben reagálni, ám hogy nem hagyta nyugodni a kérdés, arra bizonyíték 1935-ből származó kérelme, mely szerint a belügyminiszter által kiadott 45.322/1935. III. sz. bizonyítvány alapján kéri régi magyar nemességének a vármegyei levéltárba őrzött nemesi könyvbe történő bevezetését. A nemesi könyv a II. világháború alatt elpusztult.

1932. október 1-jén alakította meg kormányát Gömbös Gyula. A főispánok szokás szerint beadták lemondásukat, és ekkor a vármegye leghosszabb ideig hivatalban lévő főispánjától is elköszönt a kormányzat. Ugyan hivatalosan csak a december 4-én megjelent Belügyi Közlöny tájékoztatta a nagyközönséget, hogy a kormányzó „1932. november 30-án kelt legfelsőbb elhatározásával felmentette” Almásyt, a sajtó már november végén elköszönt a „népszerűsége teljében” távozó főispántól. Nagy László, a vármegye korábbi főszolgabírája visszaemlékezésében egy elszólásban látta a távozás okát: „…egy vitézi telek beiktatása alkalmával, amelyen ő is (ti. Almásy Sándor) megjelent, az egyik szónok felköszöntötte a kerület távollévő képviselőjét, Gömbös Gyulát is, s amikor pedig a beszéd elhangzása után a szónok a főispán asztalához járulva összekoccintotta vele poharát, a főispán csendesen megjegyezte, hogy „Zsiga, ne Gömbösözz!”. Amikor azonban Gömbös Gyula lett a miniszterelnök, az elsők között volt, akiket a főispánok közül leváltottak, valószínűleg fülébe jutván Gömbösnek a főispán e bizonyos elszólása”.

Alexander Imre alispán már 1927-ben úgy látta, hogy Almásy „vármegyénk közgazdasági, kulturális, közegészségügyi és általában egész közélete terén az elmult 5 esztendei munkásságával elévülhetetlenül beleírta nevét vármegyénk történetébe”, az 1932-ben, főispánsága 10 éves évfordulója alkalmából rendezett díszközgyűlésen ismertetett köszöntőlevélben Horthy Miklós „őszinte elismeréssel” emlékezett meg a „vármegyém élén kifejtett értékes kormányzati és társadalmi tevékenységéről, amelynek magam is közvetlen szemlélője voltam”. 1932. december 1-jén írott búcsúlevelében megköszönte a vármegyének az évtizedes támogatást, „a közel 11 évig tartó nem hivatalos, hanem szeretettel teljes, bensőséges együttműködést”. December 3-án a tisztikar, a Kaszinó és az Egyetértési kör is búcsúztatta a főispánt, aki „mindig síkra szállt a szolnoki gazdák érdekeiért”, aki „mindig polgár maradt”, és aki „nyugalmat, rendet és békét” teremtett. 1932-ben a „debreceni országút mellett fekvő gátőrháztól a szandai szőlőkig” terjedő területen (ma: Kertváros) élők kérését teljesítette a szolnoki képviselőtestület, amikor a városrészt „Almásy Sándor Kertváros”-nak nevezte el. Az egyöntetű határozat okozta elégedettséget azonban Csighy Sándor nyugdíjas igazgató-tanító fellebbezése, és a fellebbező levelében közölt állítások jelentősen csökkentették, annak ellenére, hogy azt végül elutasították. Csighy öt pontban foglalta össze kifogásait a főispánnal szemben: földbirtokszerzésének körülményeit Budakalászon, négyemeletes budai bérpalotáját („míg a szörnyű gazdasági válság millió existenciát tett tönkre”), túl sok vállalat (bank, közlekedési, útépítő, fürdő, kő- és szénbánya) igazgatóságában vállalt szerepét, „hervadhatatlan érdemeit” a rendszer kiszolgálásában („minden nem kívánatos egységbontó megnyilatkozást, megmozdulást csírájában elfojtott és a rebellis elemek gerincét jól megropogtatta”), nem tett semmit a területen élőkért. Éppen ezért ő más elnevezéseket javasolt a polgármesternek: legyen Küry Albert-telep, vagy Szolnok-Kertváros, vagy Szolnok-Nyaralótelep. Csighy tartalmi felvetéseire nem reagáltak. A december 20-i közgyűlésen a törvényhatósági bizottság örökös tagjává választották, illetve megkapta a kormányzói „Teljes elismerés” látható jeléül adományozott koronás érdemérmet (Magyar Koronás Nagy Aranyérem).

1932 után Almásy visszaköltözött Pomázra. 1945 után megfosztották ingó- és ingatlan vagyonától.
1958. október 24-én hunyt el Pomázon. A pomázi temetőben helyezték örök nyugalomra.

(B. G.)

Források:

- A Jászberényi Községi Kath. Főgymnasium Értesítője az 1893-94. iskolai évről. Jászberény, 1894. 101.p.
- Belügyi Közlöny 1932/51.sz. 771.p.
- Gerő, 1938. 36.p.
- Haladás, 1918. augusztus 4.
- Képviselőházi napló, 1927. XI. kötet. 157-158/1927.
- Képviselőházi napló, 1927. XIV. kötet. 196/1927.
- Hirn László és Zsadányi Oszkár. Szolnok, 1928.
- Scheftsik, 1935. 175.p.
- Nagy, 1964. 3-6.p.
- Vajay, 2002. 93.p.
- MNL JNSZML IV. 407. Alispáni iratok, 22.207/1935., 14503/1925., 4070/1934.
- Hadtörténelmi Levéltár, I.B. Kikülönített gyűjtemények 1867-1945. 35. Tiszti személyügyi és anyakönyvi lapok, minősítési táblázatok. 31181. sz.
- Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Lapok, 1922. december 21., 1923. augusztus 30., 1923. január 7., 1923. június 24., 1923. október 11., 1923. október 18., 1924. január 10., 1924. július 24., 1924. május 8., 1924. november 16., 1924. október 26., 1926. október 17. , 1927. július 17., 1928. március 20., 1928. november 25., 1930. február 9., 1932. február 11., 1934. július 22., 1934. május 27.
- MNL JNSZML IV. 405. Jász-Nagykun-Szolnok vármegye Törvényhatósági Bizottságának jegyzőkönyvei 1599/1901., 17-18/1922., 1103/1922., 1/1923., 1919/1923., 1036/1929.
- Minisztertanácsi jegyzőkönyvek, 1919. 10.09-10. 11. Online elérhetősége: - http://www.adatbazisokonline.hu/adatbazis/minisztertanacsi-jegyzokonyvek-1867-1944/adatlap/59356
- Minisztertanácsi jegyzőkönyvek, 1921.10.27.-Pol.5. Online elérhetősége: - http://www.adatbazisokonline.hu/adatbazis/minisztertanacsi-jegyzokonyvek-1867-1944/adatlap/59487
- Minisztertanácsi jegyzőkönyvek 1923.02.16.-49. Online elérhetősége: - http://www.adatbazisokonline.hu/adatbazis/minisztertanacsi-jegyzokonyvek-1867-1944/adatlap/60134
- MNL PML IV.442.b. 9549/1917.
- MNL MOL Belügyminisztériumi Levéltár K 148 Elnöki iratok 4460/1926., 4473/1926.; 4998/1932.
- MNL MOL Belügyminisztériumi Levéltár K 148 1187.cs.
- MNL PML IV. PPSK közgyűlési jegyzőkönyvei 1136/1898. és 656/1903.
- MNL JNSZML V. 472. Szolnok város képviselőtestületének közgyűlési jegyzőkönyvei 147/1925., 205/1926., 137/1928., 11564/1932.
- MNL JNSZML V. 474. Szolnok város polgármesterének iratai 128/1933.
- Szolnoki Újság, 1926. április 29., 1926. május 27., 1926. augusztus 26., 1926. május 16., 1926. november 7., 1932. december 4.
- A Pest Megyei Önkormányzati Hivatal segítsége.
- Berényiné Kovács Gyöngyi levéltáros segítsége.

Képek: