Balogh Imre

(Szabadszállás, 1827. - Budapest, 1893. augusztus 5.)

Balogh Imre nemesi családban született a Jászkun Kerület Kiskun Kerületéhez tartozó Szabadszálláson Balogh Sándor és Nagy Lídia gyermekeként. 1827. november 2-án keresztelték meg.
Iskoláit „fényesen végezvén” nyert ügyvédi oklevelet. Az utolsó reformországgyűlésen, 1847-48-ban országgyűlésen követségi írnokként, úgynevezett „kiskövet”-ként vett részt. Az országgyűlési ifjúság egyik tagjaként „Petőfinek iskola- és játszótársa, majd végig barátja volt”. Honvédként harcolta végig a szabadságharcot, egészen a fegyverletételig. A szabadságharc utáni időszakban, amikor „némely községházán a hivatalokban annyi nagy képzettségű ember torlódott össze, hogy akár egy fiók tudós társaság tellett volna belőlük”, akkor rövid ideig aljegyzőként, majd főjegyzőként vezette szülővárosa ügyeit („...kezébe tevén le a város haladását, érdekeinek összességét”), majd ügyvédi irodát nyitott („nagy készültségével, a jognak mélyebb felfogásával tűnt ki”), illetve gazdálkodott.

Az 1860-ban kiadott Okóberi diploma által teremtett új közjogi helyzetben megindulhatott a korábban felszámolt önkormányzatok újjászervezése. Balogh ekkortól ismét aktívan vett részt a közéletben. 1861-től a Jászkun Kerületben a közgyűlés tagja, 1867. május 28-án pedig Kiskun Kerületi kapitányának választották meg a karcagi tisztújító közgyűlésen. A közigazgatási ügyek mellett bíráskodási jogkörrel is rendelkezett, hiszen ő volt a Kiskun Kerület törvényszéki elnöke is. Kerületi kapitányként élte meg a törvényhatósági (1870: XLII. tc.) és a községi törvények (1871: XVIII. tc.) okozta nagy átalakulást, melynek egyik következményeként tisztújítást kellett tartani. 1872. január 10-én Eördögh András, Stráda Béla mellett Balogh Imre is elindult az alkapitányi székért, amelyet végül ő nyert el. Alkapitányként, majd 1873-tól a Központi Árvaszék elnökeként megelégedésre végezte munkáját. „A kerületekben s ezek minden egyes községeiben kormányzata alatt példás rendet honosított meg; nagy gondot fordított az ifjabb nemzedék kiképzésére, nagy sulyt helyezett a tisztikar, jelesül: a jegyzők megválasztására, s alatta olyan jegyzői kart bírtak a kerületek, melyet a többi vármegyék csak irigyelhettek”. 1875 szeptemberében „hosszas habozás és önküzdelem után” mondott le alkapitányi tisztségéről, mivel a fülöpszállási kerület országgyűlési követté választotta. A kerülettől történő búcsújakor összegezte hároméves munkálkodásának eredményeit. Úgy gondolta, hogy azon célokat, amelyeket kitűzött maga elé 1872-ben, csak részben érte el, hiszen azon törekvése, hogy a fentebb említett törvényeknek a jászkun települések megfeleljenek „sok nehézségbe ütközött, mert hosszas munkálkodás után a Jász-Kun községeknek a Statútumban nyugvó régibb belviszonyait az új községi törvénnyel összhangzásba hoznia, a régibb jogokat és kötelezettségeket az újabb keretbe beillesztenie alighogy sikerült, megrendült a talaj, melyre épített...”. Mindemellett fontosnak tartotta, hogy csak csekély számú esetben vált szükségessé a törvényhatóság másodfokú vagy harmadfokú intézkedése. Kiemelte a „józan gazdálkodás” érzetét, az általa (is) megtakarított összegekből teljesített beruházásokat, amelyek révén például a közigazgatási hatóság, illetve a helybeli törvényszék elhelyezését sikerült megoldani. A közigazgatás területén a községi építkezési szabályrendelet, a csendbiztosokra és pandúrokra vonatkozó csendbiztosi szabályrendelet, a cselédrendszerrel kapcsolatos intézkedései, a közmunka felhasználása – az érdekelt községeket is megnyerte az útépítési vállalkozásnak, így „nemcsak a józan gazdálkodás csíráját ültette át a községi életbe, de egyszersmind biztosítékot szerzett arra nézve, hogy a lakosság közreműködésével készült utak tartósabbak, hasznavehetőbbek lesznek” – terén hagyott maradandót maga után. Jászberény városa is hálás szívvel emlékezett alkapitányi idejére, hiszen az előírásoknak megfelelően a városban élt, és „állásának s személyes tekintélyének egész erejével törekedett arra, hogy a gimnázium államsegélyt nyerjen, s hogy az állam Jászberénytől átvegye 60.000 frtért a kerületek székházat, hogy az adósságaival küzdő Jászberény (...) a gymnasiumot is nagy részben felépíthesse”. Első parlamenti ciklusának legfontosabb eseménye a Jászkun Kerület törvényhatóságának megszüntetése, és a létrejövő Jász-Nagykun-Szolnok és Pest-Pilis-Solt Kiskun vármegyékbe való beillesztése volt az 1876: XXXIII. tc által. Balogh számtalan kezdeményezéssel élt, és a képviselőház közigazgatási bizottságában elkeseredett küzdelmet folytatott elképzelései megvalósulásáért (leginkább Gorove István, Gulner Gyula és gróf Szapáry Gyula ellenében, akik Szolnok mellett kardoskodtak). 1876. május 13-án mutatták be a képviselőházban kérvényét a Kunmegye megalakításáért, május 30-án Karcag város közönségének Balogh által benyújtott kérvényét a Szolnok székhelyű új megye létrehozatala ellen, de az ő nevéhez fűződik a jászberényi székhelyű Jászkun megye ötletének képviselete is. A gazdasági kiegyezéssel elégedetlen képviselőként kilépett a Szabadelvű Pártból és részt vett az úgynevezett Független Szabadelvű Párt megalakításában. A következő, 1878-81. országgyűlésre is megválasztotta kerülete – immár azonban az Egyesült Ellenzék színeiben indult és volt a közigazgatási bizottság tagja. 1876-tól Pest-Pilis-Solt-Kiskun Vármegye Törvényhatósági Bizottságának tagjaként is dolgozott. A közigazgatási bizottság tagjaként testhezálló szerepként az adminisztrációval, szervezési-közgazdasági kérdésekkel, az útügyekkel, továbbá a feloszlatott Jászkun kerületek vagyoni viszonyainak rendezésével foglalkozott. Emellett a dömsöd-dunapataji védgáttársulat elnöke is volt. Kerületi tanácsbíróként és a konvent tagjaként vett részt a dunamelléki református egyházkerület életében.

Amikor Beniczky Ferenc, Jász-Nagykun-Szolnok vármegye főispánja belügyminisztériumi államtitkár lett, és ezzel megürült a főispáni szék, akkor nemcsak Beniczky, nemcsak a vármegye, hanem a kormány is elsősorban Horthy Istvánra gondolt. Horthy azonban most is ragaszkodott korábban is kinyilvánított álláspontjához, és nem vállalta el a tisztséget. Felmerült a neve – sőt a sajtó szerint komoly tárgyalásokat is folytattak vele – báró Bánhidy Bélának (1836-1890; „megyénkbeli nagybirtokos, széles látókörü, nagymiveltségü férfiu, komoly politikus s a jelenlegi országgyűlésnek egyik kiváló egyénisége”), Földváry Mihály Pest vármegyei alispánnak, Bárczay Gyulának, a szolnoki választókerület országgyűlési képviselőjének, ám végül a hosszú időn át kapacitált Balogh Imre lett a befutó, akit 1884. október 28-án nevezett ki az uralkodó.

1884. november 15-én tartották a főispáni beiktató közgyűlést. A megyeház bejáratánál Hajdu Sándor alispán üdvözölte, majd 12 órakor megkezdődött a beiktatási ünnepség, ahol részt vett Pest vármegye küldöttsége is. Horthy István köszöntője után Balogh Imre letette a főispáni esküt, majd megtartotta székfoglaló beszédét. A megye közönségének üdvözlése után kifejtette, hogy „tapintattal párosult szakértelmet, lelkiismeretes pontosságot, buzgó és gyors munkát, részrehajlatlanságot követel” meg a társadalom a közigazgatástól, és kiemelt két olyan két területet – a közegészség és a közművelődés ügyét –, amelyet ő nagyon fontosnak és a megyék igazi hivatásának tart. Úgy fogalmazott, hogy „lehetnek (...) nekünk megyeieknek hangzatos politicai reform eszméink, mit használnak ezek hazánknak, ha különben is gyér népességünk szaporodása, a közegészségügyre vonatkozó üdvös törvény végrehajtásának s az alkotmány ide irányuló intézkedéseinek könnyelmü elhanyagolása miatt folyton sülyed, vagy nem a kivánatos mérvben emelkedik, ha végre a közművelődés előmozditásával nem nyujtunk lelki erőt népünknek létért való küzdelmében”. Másik kiemelt feladatának nevezte a megyei ellentétek tompítását, és célul tűzte ki a „felsajgó sebek kíméletes kézzel való behegesztését”. Bagossy Károly megyei főjegyző is kiemelte beszédében az egységre való törekvés fontosságát, hiszen az eltelt nyolc év alatt „a megye különböző részei még nem bírtak (...) összesimulni”.

A következő héten a főispán munkához is látott. Felkereste Szolnok város előkelő polgárait, látogatást tett a királyi hivataloknál, illetve a megyei tisztviselőknél. Balogh Imre összességében kedvezőbb helyzetben kezdhette meg munkáját elődeinél, hiszen a törvényszékek kérdésén túl (amely kérdés 1885 nyarán dől el véglegesen Szolnok javára), nem volt igazán olyan kérdés, amelyben összeütközés lehetett volna. A sajtó ezt az állapotot úgy jellemezte, hogy „míg a Beniczky kormányzata a harcz és küzdelem aerája volt, a Balogh-é előreláthatólag békés jelleggel bírand”. Könnyebbséget jelentett az új főispánnak jászkun alkapitányi múltja, a tisztújítás óta zavartalanul működő közigazgatás. Ami viszont visszalépést jelentett Beniczky Ferenc főispánhoz képest, hogy nem költözött Szolnokra, és csak a közgyűlések időpontjában, illetve a közigazgatási bizottság ülései alkalmával tartózkodott a városban. Ennek elsődleges oka családi viszonyaiban rejlett, hiszen nejének, Vargha Zsuzsannának (-1888; életének 63., házasságának 25. évében hunyt el súlyos, ágyhoz kötött állapota nagyon megnehezítette feladata teljesítésében.

Főispánsága alatt lépett életbe az 1886: XXI. tc., amely a közigazgatás központosítása jegyében bővítette a főispánok jogkörét, elsősorban az ellenőrzési teendők területén. A törvény elfogadását követően, 1886. augusztus 10-én rendkívüli közgyűlést tartott a vármegye törvényhatósági bizottsága, amelyen a közgyűlés jegyzőkönyvileg fejezte ki ragaszkodását és szeretetét a főispán és az alispán iránt. Az ünnepélyes bizalom kinyilvánításának oka Balogh Imre és Hajdu Sándor beszédeiben rejlett. A főispán ugyanis kifejtette, hogy jogköre bővítése őt „nem szédíti el”, s továbbra is feladatának tartja egyrészt a megye közéletének „benső közbékéjét” megteremteni, másrészt az állami és megyei feladatokat, érdekeket összehangolni. Az alispán erre reflektálva úgy vélte, hogy a „megye mostani főispánját tekintve aggály nélkül” kell a törvény ezen részét fogadni, ráadásul meggyőződése, hogy Balogh Imre, „ki e megye fia, s a közigazgatás emlőin nőtt nagygyá, a kormány előtt tolmácsa lesz annak, hogy e megye tisztikarában becsületet, munkásságot és szorgalmat talál”.

Fél évtizedes főispáni tisztségét értékelve ki kell emelnünk a megye alkotórészei között megteremtett békét, illetve egyetértést. Ki kell emelnünk a még a Beniczky Ferenc főispánsága alatt elindult közlekedés-fejlesztési programot, amelynek révén 1885 és 1889 között átadták a forgalomnak a Pusztatenyő-Kunszentmárton, az Újszász-Jászapáti, a Mezőtúr-Túrkeve, a Kisújszállás-Kisterenye és a Kunszentmárton-Szentes közötti vasútvonalakat. Nem véletlen, hogy a megyei és az országos sajtó is kiemelten foglalkozott a megyei közlekedési rendszer óriási ütemű fejlődésével, és joggal állapították meg, hogy az elmúlt években „a vármegye nagyobbat haladt, mint azelőtt bármely vármegye 100 év alatt”. Hasonló ütemben haladt a kövezett utak kiépítése is. A vármegyei pénztárral kapcsolatban is mintának állították a megyét. Balogh búcsúlevelében pedig az adminisztrációt, a tisztikar kiválóságát emelte ki. Úgy fogalmazott, hogy „ma már e nemes vármegye a legjobban administráltak között is kiváló helyet foglal el”. A Jász-Nagykun-Szolnok összefoglalása szerint pedig Balogh Imre főispánsága az egyetértés, a nyugalom, a rend és a fegyelem korszakának nevezhető. 1889 tavaszán Balogh Imre „komolyan megrendült” egészségi állapota – hangszerve megbénulása – miatt lemondott főispáni tisztségéről. Balogh Imre a törvényhatósághoz intézett búcsúlevelében így összegzett: „Igyekeztem (...) odaadó készséggel teljesíteni a törvényben előírt kötelességemet, önzetlen jóakarattal munkálkodni a vármegye érdekében, jogait minden irányban megvédeni, az országos kormány és a törvény hatóság között fennálló szervi kapcsolat igényelte közvetitést részrehajlatlanul eszközölni; igyekeztem a vármegye összealkotásával elégületlen s a közéleti tevékenységben e miatt háborgásra hajló emelmeket nehezen tűrt sorsukkal kibékiteni”. A törvényhatósági bizottság úgy döntött, hogy nem engedi Balogh „önzetlen és eredményekben gazdag működésének emlékét feledésbe menni”, ezért búcsúlevelet intéz a főispánhoz, akinek búcsúiratát díszkötésben a vármegye levéltárában helyezik majd el.

Utolsó éveiben még részt vett Pest vármegye közügyeiben. Felesége halála után fogadott lányának (Helle Teréz) családja jelentette számára az igazi örömöt. Vejének, Szivák Imrének (1849-1912) a pályája egyébként sokáig párhuzamosan futott az övével. Balogh szinte fiaként kezelte az 1849-ben született Szivákot, aki 1872-től a Jászkun Kerületi aljegyzője, 1875-től országgyűlési képviselő és ügyvéd.

1893. augusztus 5-én, életének 66. évében hunyt el Budapesten. Temetésére augusztus 8-án került sor Szabadszálláson, a református temetőben.
„A temetésen képviselve volt, bátran állíthatjuk az ország azon előkelő intelligencziája, melynek minden köréből szerzett magának jó barátokat és tisztelőket, azon élethosszig tartó munkássága által, melyet a közügy érdekében kifejtett. Képviselők, bírák, magas hivatalnokok, ügyvédek, birtokosok, papok, kereskedők, mindazok a tényezők, melyek körében egy nagyszabásu nyilvános élet lefolyik, tagjaik által körülállták azt a koporsót, melyben egy jelesünk örök álmát kezdte aludni”.

(B. G.)

Források:

- MNL JNSZML IV. 407. Alispáni iratok Cs. 9. 76. és 102.
- Bánkiné Molnár Erzsébet: A Jászkun Kerület igazgatása 1745–1876. Debrecen, 1996. 225.p.
- Botka János: A Jászkunság tényleges nemeseinek összeírása 1850-ből. In: Zounuk 6. A Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve. Szerk.: Szolnok, 1991. 365.p.
- Herendi József: A jászkun-kerületek a függetlenségi harcz alatt 1848- és 1849-ben. Cegléd, 1901. 137.p.
- Jászberény és vidéke, 1893. augusztus 10.
- Jász-Nagykun-Szolnok, 1884. október 5., 1889. május 5.
- Jászság, 1893. augusztus 12.
- MNL JNSZML IV. 405. Jász-Nagykun-Szolnok vármegye Törvényhatósági Bizottságának jegyzőkönyvei 123/1889., 456/1884., 460/1884.
- MNL JNSZML IV.402. A Jászkun Kerület alkapitányának iratai 6732/1875.
- MNL JNSZML IV.401. A Jászkun Kerület Törvényhatósági Bizottságának iratai. Közgyűlési jegyzőkönyvek, 1-3/1872., 438-440/1875.
- Pesti Napló, 1876. május 22.
- Seres, 1975. 41.p.
- Szikszai, 2005. 25-29.p.
- Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Online elérhetősége: - http://mek.oszk.hu/03600/03630/html/sz/sz26766.htm
- Szolnoki Híradó, 1884. november 16., 1884. november 30., 1884. november 6., 1884. október 12., 1885. február 12., 1889. május 2., 1894. november 6.

Képek: