roffi Borbély György

(Tiszaroff, 1875. március 29. – Budapest, 1941. március 24.)

1875. március 29-én született Tiszaroffon „vármegyénk legrégibb s egyik legtiszteltebb családjában”.
A XVII. század derekán Abádra költöző, református hitvallású Borbély György fia, Balázs volt a család tulajdonképpeni megalapítója; végvári vitéz, majd Thököly katonája, aki részt vett a török elleni harcokban, így 1687-ben Eger várának visszavételében. A Rákóczi-szabadságharc egyik kiváló katonája, lovasezredes. Nevéhez fűződik Szolnok elfoglalása 1703-ban. Az érdemeiért kapott birtokokat folyamatosan bővítette a család, így a XVIII. század közepén már jelentős területekkel rendelkeztek Roffon, Derzsen, Burán, Abádon, Tomajon, Bánhalmán. Balázs fia, Mihály már a vidék egyik legmódosabb földbirtokosának számított. A család „roffi” nemesi előneve 1738-ban tűnt fel első ízben írásos forrásban.
Édesapja, Géza (1839-1924) földbirtokos volt, emellett a tiszaroffi református egyház főgondnoka, aki 1873-ban vette feleségül szatmári Szathmáry-Király Etelkát (1855-1898; „valódi példányképe volt a hitvesnek, gyermekei iránt rajongó szeretettel viseltető édesanyának és jó rokonnak”), akinek a családjával már korábban rokoni viszonyba kerültek a roffi Borbélyok.
Ugyancsak rokoni szálak fűzték a családot a Magyary-Kossa (Borbély Mihály egyik lányát, Zsuzsannát nagysarlói Magyary-Kossa István vette feleségül), a Horthy (Horthy István, a kormányzó nagyapja 1827-ben Puky Amáliát, roffi Borbély Borbála leányát vette feleségül) és a Waldeck családhoz (Waldeck Frigyes 1872-ben vezette oltár elé roffi Borbély Etelkát, György nagynénjét) is.
Borbély György nem házasodott meg, ezért végrendeletében a tesvére (Gábor) gyermekeit nevezte meg örökösökként.

Középiskolai tanulmányait a budapesti, majd a debreceni református főgimnáziumban végezte. Jogot hallgatott Bécsben és Budapesten (1898. június 10-én kapta meg államvizsgálati bizonyítványát), államvizsgája előtt pedig a budapesti kereskedelmi akadémián tanult.

1897-ben lépett Jász-Nagykun-Szolnok vármegye szolgálatába közigazgatási gyakornokként. 1897. június 24-én tiszteletbeli megyei aljegyzőnek nevezték ki, majd Thomka Béla szolgabíró nyugdíjba vonulása után Borbély is pályázott a megürült szolgabírói helyre, és 27 szótöbbséggel (87-60) elnyerte az állást azzal a feltétellel, hogy az 1883. I. tc. 5. § értelmében 1 éven belül megszerzi a törvényszerű minősítést.
1898 októberében jelentette be az alispán, hogy Borbély bemutatta az államtudományi vizsga sikeres letételéről szóló bizonyítványát – ezzel végleg megválasztott szolgabírónak mondták ki. Ezután került sor az áthelyezésére: a jászsági alsó járásból a tiszai közép járásba került. Néhány hónap múlva (1899 márciusában) megkapta a tiszteletbeli főszolgabírói címet.
A közigazgatási pályát azonban az 1901-es sikeres választások után elhagyta. 1901. szeptember 15-én tartotta a törökszentmiklósi választói kerület Szabadelvű Pártja alakuló és jelölő ülését, amelyen – meglepetésre – az eddigi képviselő, Magyary-Kossa Géza visszalépett, és helyére a „párt hű tagját” a „fiatal, erős, képzett” Borbély Györgyöt választották meg.
A kerületben – a kormánypárti sajtó leírása alapján – óriási lelkesedéssel fogadták Borbélyt, „hiszen annak a kerületnek a gyermeke, ott nőtt fel a nép között, a nép szeme előtt, tényleg az a kerület volt a szülő-anyja, az volt nevelő-anyja”. A választáson végül 289 fős szótöbbséggel nyert. Ezután Borbély lemondott a szolgabírói állásáról, amit 1901. december 16-án jelentettek be a vármegyei közgyűlésen. A képviselőház egyik legfiatalabb tagjaként a ház korjegyzőjeként működött: ő olvasta fel Ferenc József trónbeszédét, amellyel megnyitotta az országgyűlést. Tagja volt a naplóbíráló és a VI. bíráló bizottságnak.
Képviselői munkája mellett két hírrel szerepelt ekkoriban a sajtóban. 1903 júniusában, miután hírét vette, hogy összeesküvő szerb tisztek 11-én meggyilkolták Obrenovics (Obrenović) Sándor szerb uralkodót és feleségét, Belgrádba utazott, hogy „érdekes tapasztalatairól és élményeiről” beszámoljon. Lippich Gusztáv főispánt is tájékoztatta útjáról: „Kedves Guszti bátyám! (…) Ma délután ide jöttem, mert a rettenetes eset hatását óhajtottam itt tanulmányozni. A hangulat elég nyugodt, mindenki arcáról a boldogság sugárzik. (…) Lázadásra nincs kilátás. Szóval többet”. A másik ügy Borbély párbaja volt Molnár Jenő Ugron-párti képviselővel a július 29-i botrányos országgyűlési ülésnap után (Pap Zoltán képviselő bejelentette, hogy pénzt kapott Dienes Márton volt képviselőtől azért, hogy ne szólaljon fel a Házban). A párbajban végül „a golyók egyike sem talált. A felek kibékültek”.

Az egész országra – kisebb-nagyobb intenzitással – kiterjedő vármegyei ellenállás, illetve a 1905-1906-os kormányzati válság a mélyben gyökerező, ám 1904 őszétől felerősödő politikai válság eredménye volt.
A 1905. január 26-án megrendezett országgyűlési képviselő-választások példátlan eredményeként a három évtizede kormányzó Szabadelvű Párt megbukott. A választásokon megyénkben is földcsuszamlás-szerű győzelmet aratott az ellenzék, hiszen a szabadelvűek egy körzetben sem tudtak nyerni, sőt mindössze két körzetben (Szolnok és Törökszentmiklós) mérették meg magukat. Borbély is elbukott: 189 szótöbbséggel vesztett Somogyi Aladárral, „egy teljesen ismeretlen egyénnel szemben, ki szerencsét próbált a (…) kerületben”.
Az ország házából történő kibukása után (bár 1910-ben újra felmerült a neve) visszatért a vármegyei közigazgatásba: az 1905 márciusi előterjesztés után Lippich főispán április 20-án hozzájárult ahhoz, hogy Borbélyt szolgálattételre berendeljék a tiszai közép járási főszolgabírói hivatalhoz. 1905 nyarán, Muhoray Béla szolgabíró halála után pályázott a megüresedett állásra, azonban nem ő, hanem a szintén pályázó Mallár Sándor (ekkor tb. szolgabíró) lett a befutó (334 szavazatot adtak le: 178:156-ra Mallár nyert).
A szolgabírói álláshoz (illetve a cs. és kir. kamarási cím elnyeréséhez) készített bizonyítványban az alábbiakat tudhatjuk meg Borbély Györgyről: a tiszaroffi református egyház presbitere, a Heves-Nagykunsági egyházmegye tanácsbírája, a vármegyei törvényhatósági bizottságnak, állandó választmányának, útépítési bizottságának, központi választmányának volt a tagja; emellett a vármegyei gazdasági egyesület igazgató választmányának, a lótenyész-bizottságnak volt a tagja; „feddhetlen előéletet élt, vármegyénk legelőkelőbb társadalmi köreivel állandó összeköttetésben van, ott közbecsülésnek és közkedveltségnek örvend, vagyoni helyzetéből kifolyólag évi nyolczezer-tízezer korona magánjövedelmmel bír”.
1905 végén elnyerte az uralkodótól a cs. és kir. kamarási méltóságot.
1906-ban a betegeskedő Jancsó Géza főszolgabíró helyettese, majd 1907-től, Jancsó nyugdíjazását követően a megüresedett állás elnyerője (Nagy Ottó aljegyzővel szemben 232:96 arányban).
Hivatali ideje valósult meg az az 1892-ben indult kezdeményezés, amelynek célja az volt, hogy Tiszaroffról Törökszentmiklósra kerüljön a járási centrum. A helyi sajtó Almásy Imre főispán mellett kiemelte, hogy „forró köszönettel tartozunk a mi derék, agilis főszolgabíránknak, kinek lelkét ügyünk igazságának ereje oly hévvel ragadta meg, hogy leküzdve magában a szülővárosa iránti természetes ragaszkodást és elfogultságot” segített a fennálló akadályokat felszámolni, és elköltöztetni a hivatalt.
Az ő nevéhez fűződik annak a sokak által remélt vasúti tervnek a képviselete, amelynek célja egy Pusztatenyő-Törökszentmiklós-Pusztataskony-Abádszalók vonalvezetésű vasút kiépítése volt. 1912-ben, mint érdekeltségi megbízott és a végrehajtó bizottság elnöke kijárta, hogy a kereskedelemügyi miniszter megadta a szükséges előmunkálati engedélyeket, majd sikerült a vármegye anyagi támogatását is kieszközölni. És bár a helyi sajtó már úgy fogalmazott, hogy „Borbély György főszolgabíránk e mozgalom megindításával községünket örökre lekötelezte”, a világháború megakadályozta a vonal kiépítését.

Az 1914. július 28-i hadüzenetet követő általános mozgósításról szóló hivatalos értesítés 1914. július 31-én este érkezett meg a főszolgabírói hivatalhoz. Még aznap óriási tömeg gyűlt össze a városháza előtt, ahol Borbély György kihirdette a mozgósítást és beszédet is intézett a tömeghez; ezután vezetésével a Kossuth szoborhoz, majd a Pánthy-térre vonult a menet, ahol újra a főszolgabíró beszélt. Másnap máris elkezdődött az a hatalmas munka, amely a bevonult katonák hátramaradt családjainak segélyezését igyekezett megoldani.
Borbély nevéhez fűződik a Vörös Kereszt helyi fiókjának megalakítása. A hatalmas érdeklődés mellett megrendezett alakuló gyűlésen a főszolgabíró hivatkozott a község közönségének minden nemes ügy iránti lelkesedésére, amellyel alig pár hét alatt „tízezreket gyűjtött össze”, s az adományok kiosztását „az országban elsőnek kezdette meg”. Természetesen Borbély is tagja lett a 24 tagú helyi, majd 1915-ben a vármegyei vöröskeresztes választmánynak. Nehezítette a hivatal amúgy sem könnyű dolgát, hogy Muhoray Károly szolgabíró is bevonult, ráadásul a keleti fronton az oroszok fogságába került. Ki kell még emelnünk az általa létesített – a környező birtokosok bevonásával – anya- és csecsemővédő otthont, illetve a törökszentmiklósi 100 ágyas hadigondozó kórházat.
Elismertségét, politikia-szakmai rátermettségét mutatta az is, hogy Szapáry György főispán és Küry Albert alispán mellett ő képviselte a vármegyét IV. Károly koronázási ünnepségén.

Borbély a háború végéig főszolgabíró maradt. Az 1918 októberében bekövetkezett politikai változások hatására november elején „megrongált egészségi állapotára” hivatkozva kérte nyugdíjazását. Az 1918. december 20-án tartott vármegyei közgyűlés 37.465. sz. alatt hozott határozatával nyugdíjazta Borbélyt, aki az alispánhoz intézett búcsúlevelében köszönt el a törvényhatóságtól: „Mindenkor boldogan gondolok vissza a vármegyénél eltöltött szolgálati éveimre, melyeket a collegialis kölcsönös megértés és támogatás mellett a mindnyájunk által kitűzött czél: a közügy szolgálatára szentelhettem, és igen sajnálom, hogy a változott viszonyok folytán ezután már csak mint magán egyén állhatok a szerencsétlenné tett hazám szolgálatába”.

A kommunista hatalomátvétel után részt vett a szolnoki ellenforradalomban (1919. május 1-3.), ami után börtönbe vetették. Szabadulása után a románok fogságába került, majd a megpróbáltatások után visszavonult tiszaderzsi birtokára gazdálkodni. Az 1935. évi felmérés alapján a roffi (239 hold nagyságú) birtokát testvére, Gábor bérelte tőle, ő pedig a derzsi (ekkor 692 holdas) birtok tulajdonosa volt. A tiszaderzsi birtok érdekessége volt, hogy a kastély kertjében állt (Sőregi János múzeumigazgató: „Megtekintettem a középkori eredetű templomromot Borbély György szolnoki főispán kastélyának kertjében, melyről eddig nem volt tudomásom”) az az Árpád-kori, domonkosrendi Mária-templom, amit 1706-ban égették fel, és amelyet – állítólag – alagút kötött össze a – szintén műemléki védettséget élvező, teljesen lepusztult – Borbély-kúriával.

1924-ben újra tagja lett a közigazgatási bizottságnak (47-ből 47 szavazattal), 1927. január 10-én pedig a vármegyei törvényhatóság Horthy István és Kiss Ernő mellett őt küldte a felsőházba. A felsőház 1927. január 31-én jegyzővé választotta, emellett számos bizottságban is szerepet kapott (közigazgatási, közgazdasági és közlekedésügyi).
1929-ben a vármegyei törvényhatósági bizottság örökös tagjává választották.
Három olyan felszólalását emeljük most ki, amelyek jól mutatják Borbély későbbi, főispáni tevékenységének alapjait, hiszen mind a három tulajdonképpen ugyanarról, a tiszai hajózás közgazdasági fontosságáról szólt. 1930 nyarán több kérdést is a ház elé vitt: az egyik a több főispán által is pártolt Duna-Tisza csatorna ügye volt, a másik a Tisza hajózhatóvá tétele, a harmadik a szolnoki átrakodó hajóállomás létesítése, a negyedik a szolnoki összekötő-hídon történő visszás vámszedés kérdése volt.
Bő egy év múlva a földművelésügyi minisztert interpellálta a gabona ellehetetlenült értékesítése tárgyában. A gazdasági válság miatt ugyanis a gabonakereskedelem stagnált, a kereskedők beszüntették a vásárlást. Borbély javaslata szerint a Nemzeti Banknak előleget kell adni a búzára, továbbá gabona- és lisztvásárló állomásokat kell felállítani, illetve támogatni kell a hajón való szállítást.
1931 decemberében pedig elismeréssel szólt „a sokat szidott volt kormány két miniszteréről”, Bud Jánosról és Mayer Jánosról, akik támogatták a tiszai hajózást, és megállapította, hogy „az idén óriási eredményt ért el a tiszai hajózás, mert exportunknak azt lehet mondani, harmadrésze a Tisza folyón bonyolíttatott le”.

Az 1932-ben bekövetkező kormányváltáskor a főispánok szokás szerint felajánlották állásukat, és ekkor a vármegye leghosszabb ideig hivatalban lévő főispánjától, Almásy Sándortól (1922-1932) is elköszönt a kormányzat.
1932. november 30-án nevezték ki roffi Borbély Györgyöt, ünnepélyes beiktatására (és a kormánypárt zászlóbontó gyűlésére) pedig december 10-én került sor.

Borbély bemutatkozó és programadó beszédének elején vázolta azt a nehéz helyzetet, amelyben elvállalta a főispáni tisztséget, és leszögezte, hogy a súlyos gazdasági bajok orvoslását tekinti fő céljának, hiszen „elértéktelenedett minden, amit termelünk, állatjaink csak elkótyavetyélhetők, és negyedére csökkent szivünkhöz nőtt szerelmünknek, a magyar földnek az értéke”. Ebből a „sötétségből” is van azonban kiút: Gömbös Gyula, a „tettre kész vezér”, akinek az Alföld ügyeinek felkarolására vonatkozó programjából is kiragadott néhány – a vármegyét közelebbről érintő – pontot, így a Tisza hajózhatóvá tételét, a Tiszához vezető utak kiépítését, a szolnoki tárház és átrakodó kikötő megépítését. Elengedhetetlennek nevezte a munkanélküliség problémájának megoldását (gátak erősítése, emelése által), az anya- és gyermekvédelem rendszerének fejlesztését, az Alföld fásítását, a gazdasági ismeretek népszerűsítését és terjesztését, a gabonakereskedelem megszervezését és a tiszai vizi út kihasználását. Végül leszögezte, hogy „szégyen volna” a vármegyére nézve, ha ínség és nyomor ütné fel a fejét valahol, éppen ezért különös oltalomban kívánta részesíteni a szegényeket, a gyámoltalanokat, a rokkantakat, az elhagyottakat.

Borbély valóban nagyon agilis és tettrekész főispánnak bizonyult. Főispáni programja alapján szinte pontról pontra végig tudjuk követni az eltervezett és megvalósított elképzeléseket.

Az 1915-ben megalakult Országos Stefánia Szövetség vármegyei intézményeinek kiépítése, fejlesztése főispánsága alatt indult el. Számos alkalommal nyílt levélben fordult a vármegye társadalmához, hogy kifejtse elképzeléseit az anya- és csecsemővédelem kérdésében, illetve támogatást kérjen a kifejtett célok eléréséhez. 1937-ben írt összefoglalójában már megállapíthatta, hogy a „Stefánia megyei szervezete az elmúlt évek folyamán tökéletesen kiépült. Ma már minden faluban ingyenes orvosi rendelés, vándorkelengye, védőnői felügyelet áll a szegény néposztály szülőnőinek és a gyermekeinek rendelkezésére, Stefánia-házak állanak a falvakban és végzik nemzetmentő, nagy munkájukat”. Ekkor távlati célokat is megfogalmazott, melyek szerint „szülőotthonokat, védőidézeteket, napközi otthonokat kell mindenütt felállítani. Programba vettük a szegény gyermekek nyaraltatását a Balatonnál, hogy szeretetteljes gondozással elősegítsük a jövő nemzedék testi és lelki fejlődését”.
Nevéhez fűződik az 1937. július 17-én létrejött Jász-Nagykun-Szolnok Vármegyei Stefánia Szövetség, amelynek fővédnöke Horthy Miklósné, elnöke Borbély György lett. Ugron Gábor m. kir. titkos tanácsos, az Országos Stefánia Szövetség elnöke beszédében kiemelte, hogy az itteni Szövetség „az egész országban az első helyen áll” és köszönetet mondott Borbélynak, a „Stefánia célkitűzéseinek egyik legfáradhatatlanabb harcosának”. Borbély „lelkes munkáját” korábban Gömbös Gyula is nagyra értékelte, és az Országos Stefánia Szövetség hivatalos közlönye, az Anya- és csecsemővédelem is példaképül állította az ország főispánjai elé.
Elismertségét, népszerűségét jól jelzi, hogy az 1937. június hó 27-én, Nagyréven felavatott modern szülőotthont róla nevezték el.

A korábbi felsőházi beszédeiben is megjelenő „Alföld-gondolat”, a Tisza hajózhatóvá tétele és a búza szállításának megoldása továbbra is prioritást élvezett.

Ennek szellemében Borbély kezdeményezésére, Kállay Miklós miniszter rendezésében szervezték meg 1933. augusztus 29-én és 30-án – Tokaj és Szeged között – az úgynevezett Széchenyi-emlékhajózást annak emlékére, hogy 100 évvel korábban gróf Széchenyi István az árvizek elleni védekezés, a belvizek felszámolása, a Tisza hajózhatóvá tétele kapcsán végighajózott a Tiszán. Az akkor fordulópontot jelentő út felelevenítése segítséget jelenthetett abban, hogy az Alföld problémáit jobban megismertethessék a politikai és gazdasági elittel, hiszen azon részt vett a kormányzó, számos miniszter és döntéshozó is.
A hajóhatóság kérdése azonban – ahogy már korábban kiemeltük – szoros szimbiózisban állt a tiszavidéki búza szállításával, értékesítésével, ezért a Szolnokon megszálló küldöttségnek bemutatták a búzakiállítást. Horthy kormányzó itt kiemelte, hogy megjelenésével is alá akarta húzni a búzakiállításnak és a tiszai hajózás problémájának a fontosságát.

A Széchényi-emlékhajózás első konkrét eredménye már pár hónap múlva jelentkezett, amikor a tiszai átrakodó-kikötő és gabonaraktár építéséről olyan döntés született, hogy a „kereskedelmi kormány a transzfer alapból kölcsön veendő 15 millió pengőnyi összeg beruházásainak előirányzatába felvette ezt a szolnoki s általában az egész tiszavidéki gazdatársadalmat annyira érdeklő két létesítményt 450.000 pengő összeggel”.
Borbély György ekkor úgy nyilatkozott, hogy egy „hatalmas nagy kikötőváros bölcsőjénél állunk s nincs már messze az az idő, hogy a Horthy Miklós csatornán keresztül közlekednek a hajók a Tiszából a Dunába”.
1934 tavaszán el is kezdődtek az építési munkálatok, amelynek eredményeként 1935-ben megnyílhatott a „a Tisza-vidék egyik legmodernebb vasbeton gabonaraktára”. A főispán hathatós támogatásával (Kállay Miklós miniszter: „a megvalósítás elsősorban Borbély György főispán érdeme, aki fáradhatatlan buzgósággal és kitartással sürgette a probléma megoldását”) megvalósított tárház a tiszavidéki gabonakereskedelem fővárosává tette Szolnokot, ráadásul 1939-ben már egy új (Európában is egyedülálló) keverőtárház felépítéséről döntöttek, amelyet a kormány 1 millió pengő ráfordítással valósított volna meg.

Szervesen kapcsolódott ehhez az elképzeléshez a Tiszához vezető utak létesítése, amelyre már 1933 tavaszán megérkezett a kereskedelemügyi miniszteri engedély: ennek értelmében a miniszter a transzfer alapból 80.000 pengő kölcsönt engedélyezett a tiszaföldvári, a vezsenyi, a nagyrévi és a tiszavárkonyi hajóállomásokhoz vezető utak kiépítésére.

Ekkor már az „Alföld gazdasági fellendülésének apostolaként”, az „Alföld szerelmeseként” írtak róla, aki – az „Alföldkutató Bizottság” egyik létrehozójaként – az Alföld „összes kérdéseit felszínre vetette s azok megoldását szorgalmazta”.
Ezen kívül sokat tett az Alföld fásítása, a lótenyésztés fejlesztése érdekében.

Borbély az Alföld öntözési és csatornázási kérdésével is foglalkozott. Ebben a témában cikket is írt a Magyar Közgazdaság című közgazdasági hetilapban. Itt tervei és elképzelései mellett szólt személyes elkötelezettségéről is, hiszen az ő tiszaderzsi birtokán „szándékolta Ruttkay Udó az első öntözési mintatelepét létesíteni”. A téma érzékenységét és a munkálatok intenzitását is jól mutatja, hogy 1937-ben újjáalakult az Alföldi Bizottság Szolnokon, hogy ugyanekkor törvény született az öntözés fejlesztéséről (1937: XX. tc. „az öntözőgazdálkodás előmozdításához szükséges intézkedésekről”), hogy megkezdte működését az Országos Öntözésügyi Hivatal, hogy elkészült a tiszafüredi szivattyútelep és öntözőrendszer, illetve a békésszentandrási duzzasztómű.

Borbély főispánsága alatt számos iparvállalat Szolnokra kerüléséről volt szó, ám ezek közül végül csak a papírgyártás indult meg, igaz az sem hosszú ideig. Szolnok városának kiváló adottságait – a Tisza mellett fekszik, vasúti csomópont, „intelligens, ipari munkára alkalmas népessége van” – először egy „nagyszabású vegyészeti gyár” alapításával próbálták kihasználni. A tervek évi 30 métermázsa alkaloida gyártásáról szóltak, amihez – a búzatermő területek kiváltásával – 6 ezer holdon kell mákot termeszteni. A főispán „fáradhatatlan ügybuzgalmát”, „páratlan agilitását” dicsérő ipari létesítmény, az „ópiumgyár” azonban nem valósult meg.
Létrejött viszont 1935-ben a Szolnoki Papírgyár Rt., amely azonban kérészéletűnek bizonyult. Bár Borbély 1937-ben határozottan kiállt a gyár mellett („Szolnokot szociális téren is nagymértékben föllendíti, (…) kartellen kívüli állapota üdvös hatást is eredményezett a papírárak tekintetében és teljes erejével szembeszáll a papírkartellel”), 1938-ban leállt a termelés.

Borbély főispánságának egyik kellemetlen epizódja – amelynek kapcsán számos sajtótermék már a távozásáról írt – a széles közvélemény fantáziáját is megmozgató „szolnoki panama” volt.
1935 őszén robbant ki az az „egyszerű” sikkasztásnak induló ügy, amely lavinaként temette maga alá Szolnok város szinte teljes politikai-gazdasági vezetését és apparátusát, és amely halálos áldozatokat is követelt.
Borbély többször is exponálta magát a kérdésben. Az 1935 decemberében tartott vármegyei közgyűlésen élesen és határozottan elítélte, hogy a város egyes vezetői „a közvagyont prédaként kezelték”. Különösen fájdalmasan érintette, hogy „akkor, amidőn ő főispánságának céljául a construktiv békítést és a szociális jótékonykodást tűzte ki, Szolnok város megtévelyedett tisztviselői súlyos bűnöket és mulasztásokat követtek el”. 1936 tavaszán elmondta, hogy kötelességének érezte, hogy miniszteriális vizsgálóbizottság kiküldését kérje az ügyben, és mivel azt tapasztalta, hogy „a városi adminisztrációnak ez az állapota az egész város gazdasági, kereskedelmi és szellemi életére rendkívül káros hatással van, a bűnösök pedig a vizsgálat eddigi eredményei alapján elvehetik méltó büntetésüket”, ezért előterjesztést tett a vizsgálat mielőbbi befejezése iránt. És bár Kozma Miklós belügyminiszter kilátásba helyezte a vizsgálat mielőbbi befejezését, a végső ítéletekre éveket kellett várni.

Borbély György többször is határozottan kiállt a jobb- és baloldali szélsőségekkel szemben. 1934-ben a Nemzeti Egység Pártjának szolnoki házavatóján jelentéktelennek és szórványosnak nevezte a „40.000 holdas uraktól inaugurált” nyilasmozgalmat, illetve kijelentette, hogy véleménye szerint „a kormánynak és a társadalomnak is lesz elég ereje ahhoz, hogy a szélsőséges irányzatokat letörje, ha kell megsemmisítse”. Főispáni befolyását is latba vetve lépett fel Meskó Zoltán „nyilaskeresztes vezér” abádszalóki képviselősége ellen, aki ezt nem tudta neki megbocsátani.
Gömbös Gyula halála miatt – 1936 novemberében – az abádszalóki választókerületben időközi választást tartottak, melyen Meskó is elindult Lossonczy István ellenében, aki történetesen Borbély főispán sógora volt.
A rokoni szálakon túl a hatósági nyomásnak (pl. nem fogadták el Meskó ajánlásait, illetve Breznay Mihály kunhegyesi főszolgabíró kitiltotta Meskót a kunhegyesi járásból „felforgató tevékenység” címén), és Meskó kevésbé sikerült megjegyzéseinek („Legjobban megkacagtatta a hallgatóságot a Borbély család ősi fészkében Tiszaroffon, ahol nagyképűen a közönség hahotázása közben jelentette ki, hogy a legrövidebb időn belül megfogja buktatni Borbély György főispánt. Az egyik öreg roffi gazda szerint 50 éve nem hallottak ilyen jó viccet a községben”) köszönhetően Lossonczy besöpörte a mandátumot. Lossonczy főispáni kinevezésével azonban 1938-ban ismét megüresedett az abádszalóki választókerület mandátuma, Meskó újra elindult a képviselői helyért, ám – szoros küzdelemben – ismét elbukott.
Meskó 1939. június 22-i képviselőházi felszólalásában igyekezett „törleszteni” Borbélynak, amikor válogatott jelzőkkel és állításokkal illette: „politikai pártoskodással” vádolta, aki a vármegye „rossz szelleme” volt, ám mindez érthető, hiszen a volt főispán „a régi liberális zsidó világ táborába tartozott”.
Bár az alábbi eset két és fél évtizeddel korábban történt, mégis jól jellemzi a kérdés összetettségét. Borbély a tiszaroffi kolera ügyében járt el Szolnokon, és tárgyalt a kérdésben az alispánnal és a vármegyei főorvossal is. A szolnoki állomáson azonban konfliktusba keveredett egy másik utassal, aminek az lett a vége, hogy Borbély kiosztott „pár nyaklevest”. Ezzel még nem került volna be az Est című lapba, ám az újság szerint zsidóellenes kifakadásokkal kísérte a tettlegességet. A helyi újság szerkesztője megdöbbenését fejezte ki – a helybeli zsidóság magatartása miatt, mivel „köztudomású, hogy főszolgabíránk vallási kérdésekben a tolerancia mintaképe, aki zsidó polgártársainkat különösen dédelgeti és kedveli, úgy, hogy némelyek a más vallásfelekezetüek közül valósággal féltékeny szemmel nézik a zsidóknak ezen favonizálását”.

Borbély számos gazdasági, társadalmi, vallási pozíciót is ellátott.
A főiskolai és egyetemi hallgatókat magában foglaló Turul Szövetség 1932-ben Szolnokon is megalakította helyi szervezetét s megalakult a Damjanich Bajtársi Törzs. Az ebben tömörült kb. 100-120 egyetemi hallgató Borbély György főispánt kérte fel a Törzs magisterének, aki a felkérést el is vállalta.
Igazgatósági tagja, majd elnöke volt a Szolnoki Cukorgyárnak. Ezek mellett: az Első Magyar Általános Biztosító Társaság választmányi tagja, a Szolnoki Hitelbank Rt. igazgatósági tagja, az Országos Magyar Gazdasági Egyesület igazgatósági tagja, a Tisza-Dunavölgyi Társulat központi bizottságában póttag, a Hajózási és Kikötő Tanács tagja, a vármegyei községi jegyzők egyesülete örökös tiszteletbeli tagja, a Kaszinó elnöke, a HONSZ dísztagja, a Johannita-rend tiszteleti lovagja 1925-től, a Magyar Emberbarátok Országos Egyesületének vármegyei fővédnöke, a törökszentmiklósi Sportegyesület elnöke, tevékenységéért megkapta a Társadalmi Egyesületek Szövetségének nagy érdemkeresztjét.

Borbély György menesztése szorosan kapcsolódott ahhoz a belpolitikai válsághelyzethez, amely 1939 elejére kialakult.
Imrédy 1938 őszén kísérletet tett a diktatórikus teljhatalom megszerzésére, ám a kormánypárton belüli ellenállás miatt át kellett alakítania kormányát, sőt mivel sok képviselő kilépett a kormánypártból, ezért kisebbségbe került a parlamentben, ami a lemondásához vezetett. Ezt azonban Horthy nem fogadta el. Imrédy ekkor egy új politikai mozgalmat szervezett, Magyar Élet Mozgalom néven, amelynek szolnoki zászlóbontását maga a főispán jelentette be Budapesten.
Imrédy februári, kényszerű lemondása után az új miniszterelnök, Teleki Pál az 1939-es választások előtt jelentős mértékű személycseréket hajtott végre a – még Gömbös, illetve Imrédy által kinevezett – főispáni karban. Márciusban távoznia kellett Borbély Györgynek is.

A távozás alkalmából Horthy – „buzgó és igen eredményes szolgálatai elismeréséül” – a Magyar Érdemrend középkeresztjéhez (ezt a kitüntetést az előző évben érdemelte ki) a csillagot adományozta a búcsúzó főispánnak.

A március 20-i közgyűlésen búcsúztatták Borbélyt, ahol „értékes mezőgazdasági, szociális és kulturális téren végzett eredményes munkájáért” a törvényhatóság háláját és köszönetét fejezte ki és ezt jegyzőkönyvben is megörökítette.
Kövér János bizottsági tag a kisgazdák nevében búcsúzott: Borbély „a szegények főispánja akart lenni” és ez a „mérsékelt, szociális gondolkozású magyar hazafi” el is érte célját. Tevékenysége elismeréséül javasolta, hogy fessék meg a búcsúzó főispán arcképét a díszterem számára, ám Borbély válaszában azt kérte, hogy ettől tekintsenek el, mert ő azok szívében akar élni, akikért dolgozott és alkotott. A festményt végül Chiovini Ferenc készítette el; avatására 1941. december 20-án került sor.
Borbély György kiemelte, hogy élete legszebb emléke lesz ez a zavartalan hetedfél év, amit a törvényhatóság élén eltöltött. Büszkeséggel tölti el – mondta –, hogy érvényt tudott szerezni a keresztény érzésnek és szellemnek a közigazgatásban, a társadalmi életben, mivel „ebből a vallásos érzésből fakadt a felekezeti és társadalmi béke, és ez a nagy társadalmi összefogás vetette meg az alapját a korszakalkotó nagy szociális intézményeknek, az anya és gyermekvédelemnek, a szegények, elhagyottak és gyámoltalanok megsegítésének”.
„Amit ígértem betartottam – amit feladatomul tűztem ki, elvégeztem” – zárta beszédét Borbély.

Távozása után „minden idők legnépszerűbb főispánja” nem szakadt el a politikától, hiszen a Magyar Élet Pártja listáján bejutott a parlamentbe 1939-ben, ahol tagja lett a közigazgatási és a közjogi bizottságoknak.

1941-ben, 66 éves korában hunyt el Budapesten. Emlékét a képviselőház és a felsőház is jegyzőkönyvben örökítette meg.
A budapesti szertartáson megjelent a kormányzói pár, a kormány tagjai, az országgyűlési képviselők „majdnem teljes számban”, a MÉP vezetősége. Tiszaroffon búcsúztatta a vármegye, Tiszaroff és Tiszaderzs, a Szolnoki Cukorgyár, a vármegyei gazdasági egyesület.
A tiszaroffi családi sírboltban nyugszik.

Tiszaroff község irányítói Borbély halála után úgy döntöttek, hogy Borbereki Kovács Zoltán szobrászművész segítségével maradandó emléket állítanak szeretett főispánjuknak.

Az 1942. július 4-én – országos jelentőségű ünnepély keretében, a kormányzó, Kállay Miklós miniszterelnök, számos országos és vármegyei vezető jelenlétében – leleplezett hófehér carrarai márványból készült szobrot a községháza mellett lévő téren állították fel. A teret gondosan kiegyengették, parkosították.
Urbán Gáspár főispán a vármegye „egyik legmarkánsabb alakját”, „a legmegbízhatóbb hazafit és leghűségesebb barátot” siratta, akinek „bár gyermekei nem voltak, azok képezték rajongásának legfőbb tárgyát. Családjának mindenkor szerelő feje volt. csak körükben érezte igazán jól magát, csak náluk érezte magát valóban otthon. Gondoskodása és aggódása a leggyengédebb atyai szív tükörképét ragyogta, és ha elfáradt, idejött közéjük pihenni, a roffi ősi boltíves családi ház falai közzé, a százados fák faövös árnyékába”.

Bár olyan feltételezés is npvilágot látott a szoborral kapcsolatban, hogy azt az oroszok ledöntötték, levéltári források alapján tudjuk, hogy 1945. szeptember 4-én a helyi képviselőtestület – Nánási Ferenc előterjesztése alapján – úgy határozott, hogy a szobrot el kell távolítani („egynapos közmunkával”), mert Borbély „sem életével, sem munkájával nem szolgált reá”, hogy a „község főterén szobra álljon”. Visszaemlékezek szerint a helyi temetőbe, majd onnan a szolnoki Damjanich János Múzeumba szállították, ez utóbbi helyen azonban nem tudnak a szoborról, illetve maradványairól.

„Szolnok vármegyei anya! Ne feledd a szegényemberek főispánját! Add át emlékét gyermekednek, hogy volt egyszer egy jóságos, igazi nagy magyar úr, aki sohasem sajnálta izmos, de finom kezét a magyar földműves dologtól kérges tenyerébe nyújtani és aki az ország jövőjét elsősorban a Te gyermekedben látta. Ha nyaranta végigfut a szél a Tiszamente búzatáblái fölöt és hullámot vet az érőfélben lévő gabonatenger, emlékezzetek! – a vetés Borbély György nevét suttogja.
Ti tiszaparti füzek és nyárfák pedig szelíd lombjaitokkal susogjatok örök altatódalt a roffi sírboltban pihenő igazi magyar úrnak, az Alföld szerelmesének, akinek megrendíthetetlen hite volt, hogy szebb és boldogabb magyar jövő következik”.

(B. G.)

Források:

- A magyar korona országainak mezőgazdasági statisztikája. Gazdacímtár. Budapest, 1897. 208-211.p.
- MNL JNSZML IV. 407. Alispáni iratok 10.297/1905., 5462/1905., 7431/1939., 4070/1934., 7431/1939., 20.684/1945.
- Belügyi Közlöny 1932/51.sz. 771-772.p.
- Dienes Erzsébet: Adatok a tiszaroffi református egyház és a Roffi Borbély család 17-20. századi múltjából. In: Kunhegyesi Nagykun Kalendárium, 2008. 106.p.
- Szénásy József: Roffi Borbély György. Az Anya- és csecsemővédelem különlenyomata. 1941. április
- Képviselőházi napló, 1901. I. kötet. 2/1901., 1901. I. kötet. 6-8/1901. , 1901. XVIII. kötet. 319/1901., 1906. XIII. kötet. 207/1906. , 1939. I. kötet. 7/1939., 1939. IX. kötet. 186/1939. , 1939. VI. kötet. 115/1939.
- Felsőházi napló, 1927. I. kötet. 3/1927., , 1927. IV. kötet. 53/1927., , 1927. V. kötet. 83/1927., 1931. I. kötet. 4/1931., , 1931. I. kötet. 8/1931., , 1939. II. kötet. 45/1939.
- Tiszaderzs. Online elérhetősége: - http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/telepulesek_ertekei/Tiszaderzs/index.htm
- Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Lapok, 1898. november 3., 1901. szeptember 19 és 26., 1903. július 15., 1903. június 14., 1905. január 26. és 29., 1905. január 8., 1905. november 26., 1933. december 7. , 1933. április 30., 1933. augusztus 27. , 1933. december 7. , 1933. január 26. , 1933. május 21., 1933. március 16., 1935. augusztus 8., 1935. december 22., 1935. október 10. , 1935. október 20., 1935. október 24. , 1936. augusztus 27., 1936. március 29.
- Vajay, 1987. 94-95.p. - Kerepeszki Róbert: Adalékok a Turul Szövetség szolnoki alkerületének megalakulásának körülményeihez. In: Jászkunság 2008/ 3-4. sz. 161-169.p.
- MNL JNSZML IV. 405. Jász-Nagykun-Szolnok vármegye Törvényhatósági Bizottságának jegyzőkönyvei 630/1897., 1/1927., 1/1936., 18/1924., 266/1905., 286/1894., 287/1897., 342/1907., 345/1907., 604/1907., 6/1908., 39/1937., 435/1892., 47/1907., 47/1933., 49/1899., 648/1929., 653/1916., 841/1901., 85/1936., 887/1898., 921/1906.
- Magyar országgyűlési almanach. 1927-1931. évi országgyűlés. Szerk. Kun Andor-Lengyel László-Vidor Gyula. Bp., 1932. 415-416.p.
- Magyarország földbirtokosai és földbérlői. Gazdacímtár. A 100 kat. holdas és annál nagyobb földbirtokok és földbérletek 1935. évi adatok alapján. Budapest, 1937. 157. és 159.p.
- Magyarország tiszti cím- és névtára, 1929. Budapest, 1929. 450.p.
- Magyarország tiszti cím- és névtára, 1931. Budapest, 1931. 216.p.
- Magyarország tiszti cím- és névtára, 1940. Budapest, 1940. 18.p.
- Minisztertanácsi jegyzőkönyvek, 1938.06.23. III. 225. Online elérhetősége: - http://www.adatbazisokonline.hu/adatbazis/minisztertanacsi-jegyzokonyvek-1867-1944/adatlap/60251
- Minisztertanácsi jegyzőkönyvek, 1939.03.10.-26. Online elérhetősége: - http://www.adatbazisokonline.hu/adatbazis/minisztertanacsi-jegyzokonyvek-1867-1944/adatlap/60271
- MNL JNSZML V. 649. Tiszaroff nagyközség iratai, 2405/1941., 2999/1941.
- MNL JNSZML XXXIII. 1. Tiszaroff református születési anyakönyv 28/1875.
- MNL JNSZML XI.5. A Szolnoki Papírgyár iratai. Alapítási iratok, 1933-1946. 6001/1935. Iparhatósági telepengedély, 1935. május 27. és 6856/1935. Gyárépületek építési engedélye, 1935. június 14.
- MNL MOL Belügyminisztériumi Levéltár K 148 1187.cs.
- Nagy, 1964. 6.p.
- Nemzeti jövőnk 1937. április 21., 1936. december 2., 1936. október 24., 1937. augusztus 18. , 1937. február 13., 1937. február 3., 1937. március 27., 1937. július 10., 1937. július 21., 1937. július 3., 1937. március 27., 1939. február 1., 1939. január 14., 1939. június 28., 1939. március 22., 1941. december 23., 1941. március 28., 1942. június 26. és július 7.
- OROSZ Ernő: Heves és a volt Külső-Szolnok egyesült vármegyék nemes családjai. In: Arcanum DVD könyvtár IV. Családtörténet, heraldika, honismeret. Budapest, 2003.
- SCHEFTSIK, 1935. Online elérhetősége: - http://vfek.vfmk.hu/00000113/07_10fej.htm
- Szikszai, 2005. 159-161.p.
- MNL JNSZML V. 472. Szolnok város képviselőtestületének közgyűlési jegyzőkönyvei 1939. január 3. szám nélkül.
- Szolnoki újság 1933. február 10., 1933. február 5., 1934. február 22., 1934. március 20., 1934. november 8., 1933. augusztus 13., 1933. augusztus 31., 1933. december 5., 1933. március 26., 1933. október 29. , 1934. április17., 1935. május 19. , 1935. október 22., 1936. március 29., 1939. január 24. és március 19., 1939. március 21., 1939. március 23., 1939. március 26.
- TAKÁCS Tibor: A főispáni kar társadalmi összetételének alakulása a két világháború közötti Magyarországon. In: Századok, 2000/5. 1040-1076. p.
- Törökszentmiklós és vidéke, 1908. október 10., 1912. március 16., 1913. április 19., 1913. október 11., 1914. augusztus 8., 1914. szeptember 19., 1915. április 3., 1915. július 10. és 17., 1936. december 9.

Képek: