Hild Viktor

(Kecskemét, 1855. november 28. - Szolnok, 1929. április 14.)

Újságíró, történész, levéltáros. Hild Károly katonatiszt és Pethes Mária házasságából született. Nagyapja, Hild József , a XIX. század első felének egyik legjelentősebb magyarországi építésze volt, akinek a nevéhez fűződött az esztergomi és az egri székesegyházak megalkotása, továbbá a pesti Szent István bazilika tervezése és építésének megkezdése. A Hild-család angliai, a Pethesek jászsági származásúak voltak. Édesapja baleset következtében fiatal korában megvakult és a házassága sem bizonyult tartósnak. Hild Viktort szülei különválása után Pesten élő építész nagyapja vette magához. Gimnáziumi tanulmányait a pesti piaristáknál végezte. Németül német származású nagyanyjától, angolul és franciául nagy műveltségű nagyapjától már gyermekkorában megtanult. Nagyapja rajzolni is megtanította, aminek később, az ásatások során a leletek ábrázolásánál nagy hasznát vette. A nyarakat anyai nagyapja házánál, Jászárokszálláson töltötte. A pesti nagypolgári környezet, a jászsági konzervatív mentalitás, a szülők és nagyszülők között kialakult érzelmi feszültség az ifjú jellemét és természetét egyaránt meghatározták. Keveredett benne a bohémság a tudományos igényességgel, a nagyvilágiasság a jászkun hagyományok tiszteletével. Mindemellett kiemelkedő műveltségre tett szert mind otthon, mind a magas színvonalú piarista gimnáziumban.

Érettségi után két évig jogot hallgatott, majd 1876-ban tanulmányait abbahagyva kadétiskolába jelentkezett. A katonai fegyelem és vak engedelmesség azonban éles ellentétben állt természetével, ezért a hadsereget négy év után otthagyta és Jászárokszállásra, édesanyja házába költözött. 1881-ben megnősült, Pongrácz Erzsébet tanítónőt vette feleségül. Egy leánygyermeket - Hild Elzát – neveltek fel. Az ifjú házasok rövidesen Kolozsvárra költöztek, ahol Hild Viktor a vasútnál vállalt tisztviselői munkát. Ám az ugyancsak kötöttségekkel járó és egyhangú hivatalnokpálya sem felelt meg számára. Az újságírás, különösen az igényes publicisztikák összeállítása sokkal közelebb állt érdeklődéséhez és műveltségéhez. Irodalmi és történelmi tárgyú cikkeket már korábban is jelentetett meg a “Gyöngyös”, a “Függetlenség” és a “Budapest” című lapokban. 1882-től a “Kolozsvár” főmunkatársa lett. Az erdélyi lapban vezércikkeket és különböző irodalmi fordításokat közölt. 1887-ben visszaköltözött a Jászságba. Jászapátiban “Jászság” címmel lapot indított, melynek szerkesztését és kiadását három évvel később Jászberénybe helyezték át. Az újságban számos érdekes történelmi cikk látott napvilágot a jászkunok múltjáról, a jászok eredetének kérdésében azonban tévedett Hild Viktor. Ő ugyanis kétezer éves Kárpát-medencei múltra visszavezetve, közvetlenül a jazigoktól származtatta ezt a népcsoportot.

A századforduló körül a jászberényi politikai viszonyok különösen kiéleződtek és összekuszálódtak. 1881 óta Apponyi Albert birta a választókerület országgyűlési mandátumát, aki az ellenzéki Nemzeti Párt vezéralakjának és a képviselőház legjobb szónokának számított. Ám a kormányon lévő szabadelvű politikusok mindenáron ki akarták billenteni biztos bázisából és semmi pénzt nem sajnálva, a jászberényi ellenzéket támogatták. Az egyébként 48-as érzelmű Hild, a sajtó eszközével kíméletlenül támadta Apponyit és jászberényi híveit, jóllehet a képviselőházban a függetlenségi és nemzeti párti politikusok egymás szövetségesei voltak. Hild Viktor maró gúnnyal, a mitológiából és az antik történelemből vett példákat felhasználva ostorozta ellenfeleit. Nem hiába jegyezték fel róla kortársai, hogy pennáját sokszor nem tintába, hanem vitriolba mártotta. Bár a megvesztegetésre nincs bizonyíték, feltételezhetően mégsem véletlen, hogy a “Jászság”-ban Apponyi ellen az első támadás 1895. februárjában jelent meg, nem sokkal azután, hogy az erőszakosságáról hírhedt Bánffy Dezsőt nevezte ki miniszterelnökké a király. Az 1896. évi választáson a jól összehangolt támadások ellenére sem sikerült győzelemre juttatni a kormánypárt jelöltjét. Három évvel később pedig a Nemzeti Párt beolvadt a Szabadelvű Pártba és lassan megkezdődött a jászberényi liberálisok felmorzsolása. Hild Viktor is elvesztette lapszerkesztői állását. 1902-ben a megyeszékhelyre költözött, ahol nevének feltüntetése nélkül “Szolnoki Lapok” címmel újságot indított. Zsurnalisztikai tevékenységével egyidejűleg széleskörű helytörténeti kutatásokat végzett. A jászsági és nagykunsági települések levéltárait átnézte és a történeti adatokat gondosan kijegyzetelte. A Jászságban és Szolnokon régészeti gyűjtéseket is folytatott. Ásatásait a Magyar Nemzeti Múzeum támogatta. Jászalsószentgyörgy határában a Borsa-halomban szarmata-jazyg korból származó sírkamrát fedezett fel. A levéltárakban lévő pecsétlenyomatokról és a földben talált érmékről és más kisebb tárgyakról ügyes rajzokat készített. Régészeti és történeti regesztáit a Szolnoki Damjanich János Múzeumban őrzik és ezek mindmáig a helytörténeti kutatások egyik legfontosabb adatbázisát képezik.

1894-ben Hild Viktor Herendi József vármegyei levéltárnokkal együtt megbízást kapott Jász-Nagykun-Szolnok vármegye történetének megírására. A kötetet a Borovszky Samu által szerkesztett megyei monográfia sorozat részeként kívánták megjelentetni. Hild és Herendi hozzákezdtek a levéltári és könyvészeti adatok összegyűjtéséhez, a megyei, városi és községi levéltári, irattári anyag átnézéséhez. Ezzel egyidejűleg a vármegye alispánja körrendeletben kötelezte a városokat és községeket történeti adatok, helynevek, szájhagyományok lejegyzésére és beterjesztésére. A mű nyers kézirata bizonyára elkészült, mivel Herendi József részére 500 forintot, Hild Viktornak 1000 forintot utaltatott ki egy-egy bemutatott kötetért a vármegyei törvényhatósági bizottság. Hild megbízását azonban 1899-ben visszavonták és ugyancsak politikai okból három évvel később jászberényi múzeológusi állásából is elbocsátották. Herendi 1901-ben “A jászkun-kerületek a függetlenségi harcz alatt 1848 és 1849-ben” címmel önálló kötetben publikálta megyetörténeti munkájának egy részét. Hild Viktor kézirata sajnos nem maradt fenn, de az 1930-as évek közepén Scheftsik György vármegyei monográfiájának szerzői valószínűleg felhasználták az egyes fejezetek megírásához.

Az 1900-as évek elején az állandó és biztos pénzkereset nélkül maradt Hild különböző városi és községi levéltárak rendezését vállalta el. Hiába rendelkezett azonban kimagasló történeti tudással és műveltséggel, még a legalapvetőbb levéltári ismeretekkel sem bírt. Levéltárban, gyakorlott szakemberek közelében sohasem dolgozott és laikus módjára, saját elképzelése szerint látott hozzá a rendezési munkának. Jászalsószentgyörgy, Jászapáti, Kunmadaras és Kunszentmárton történeti iratanyagának provenienciáját teljesen megszüntette, jóllehet a mutatókönyvek segítségével kutathatók lettek volna az iratok. Önkényesen létrehozott tárgyi csoportokba rendezte az iratokat, ám darabszintű segédletet, iratjegyzéket egyetlen esetben sem készített. Ezáltal az utókor számára nagyon megnehezítette a viszonylag ép jászkunsági községi és városi iratanyag kutatását. Ugyanis hiába maradtak fenn az eredeti mutatókönyvek, ha azok a szétbontott régi irattári rendszer miatt nem használhatók. Ám Hild Viktor megbízói, a helyi közigazgatás vezetői nem ismerték fel, hogy mekkora kárt okozott a levéltári anyag hozzá nem értő rendezésével. Sőt imponáló történelemtudása és latin nyelvismerete miatt ajánlották egymásnak, hogy vele rendeztessék a községi és városi levéltárakat. Jász-Nagykun-Szolnok vármegyében a XX. század elején történészek, egyetemi hallgatók és más kutatók még alig fordultak meg a helyi levéltárakban. Ezért nem akadt olyan személy, aki a mesterségesen előidézett kutatási nehézségek miatt felemelte volna szavát.
1920-ban Herendi József, Jász-Nagykun-Szolnok vármegye levéltárnoka fokozódó szemromlása miatt nyugdíjba vonult. Helyére Hild Viktort nevezték ki, aki egészen az 1929-ben bekövetkezett haláláig betöltötte tisztségét. A megyei levéltár anyagát szerencsére nem rendezte át. Szakmai munkával alig foglalkozott. Inkább ásatásokat és numizmatikai gyűjtéseket végzett. Az ő javaslatára vásárolta meg Jász-Nagykun-Szolnok vármegye Törvényhatósági Bizottsága az akkor még Pest megyéhez tartozó tószegi Lapos-halom területét, ahol rendkívül gazdag bronzkori leleteket tártak fel. A levéltárban azonban siralmas állapotok uralkodtak. Az iratok nagy része a padlón feküdt. Föglein Antalnak, az Országos Levéltár főtisztjének 1926-ban írt jelentése szerint a szolnoki megyeházán dohos és sötét helyiségekben tárolják az iratanyagot. A levéltárnak nincs rendszeresen felfektetett leltára, ezért az 1919-es harci események miatt bekövetkezett hiányok sem állapíthatók meg pontosan. A vármegyei törvényhatósági bizottság által időnként elrendelt levéltári selejtezéseket nyugdíjas tisztviselők hajtották végre. Hild Viktor utódja, a rendezési és selejtezési munkákban jártas Vígh Endre irodafőtiszt-levéltárnok kifogásolta, hogy a megtartandó iratokat a selejtezéssel megbízott tisztviselők nem foglalták jegyzékbe. A kiselejtezett iratokat pedig az iktatókönyvekben nem jelölték be. Munkájukat Hild Viktor "a levéltár teendőivel mit sem törődvén" nem felügyelte. A selejtezési jegyzékeket a belügyminiszter több esetben visszaküldte és a miniszter által megtartandónak ítélt iratokat jelentős többletmunkával a kiselejtezendő anyagból kellett újra kiválogatni. Hild megyei levéltárnoki állását viszonylag idős korában, 65 évesen nyerte el. Szorgalmazta a történészi szempontból értékesnek tartott iratanyag begyűjtését, például a Tanácsköztársaság dokumentumainak levéltárba szállítását. 1922-ben meghalt édesanyja, akivel fiatal kora óta nagyon rossz volt a kapcsolata. Nagy László, egykori szolgabíró visszaemlékezése szerint megesett, hogy egyszer koporsót küldött anyja születésnapjára. A Pethes-család oldaláról azonban Hild Viktor szép vagyont örökölt és végre megszabadulhatott az életének nagy részét megnehezítő megélhetési problémáitól. Óriási magángyűjteményét, mintegy 800 kötetes szakkönyvtárát, régészeti leletekből és egyéb muzeális tárgyakból álló gyűjteményét, feljegyzéseit és kéziratait, továbbá numizmatikai gyűjtését 1934-ben egyetlen leánya és örököse, Viszlayné Hild Elza tanítónő Szolnok város részére ajánlotta fel. Ennek ellentételezéseként kripta építését kérte elhunyt szülei számára, valamint 1000 pengő temetési segély kiutalását. A városi képviselőtestület előzetesen szakértői véleményt kért a Magyar Nemzeti Múzeumtól, ahol a teljes gyűjtemény értékét kb. 8-9000 pengőre becsülték és melegen ajánlották a megvételt. A rendkívül értékes anyag az ugyancsak 1934-ben alakult Szolnoki Városi Könyvtár Múzeum könyvészeti és tárgyi gyűjteményének alapját képezte és a háborús károkat leszámítva, jórészt ma is a Verseghy Ferenc Könyvtár és a Damjanich János Múzeum állományába tartozik. Hild Viktor és felesége sírboltja pedig a szolnoki római katolikus temetőben áll. Szolnoki Arany János utcai lakóházán 1999-ben emléktáblát helyeztek el, tiszteletére a Széchenyi-lakótelepen utcát neveztek el róla.

(Cs. G.)

Források:

- KAPOSVÁRI Gyula: Hild Viktor levéltárosi és történész tevékenysége. In: ZOUNUK 4. A Szolnok Megyei Levéltár évkönyve Szolnok, 1989. 379-395. p.
- NAGY László: Alakok és történetek a régi Szolnok vármegye életéből. Kézirat 1964. (Mikrofilmmásolat, az eredeti példány az OSZK Kézirattárában.)
- SUGÁRNÉ. 2003. 108-109. p.
- MNL JNSZML IV. 405. Jász-Nagykun-Szolnok vármegye Törvényhatósági Bizottságának jegyzőkönyvei 1894/301; 1897/954; 1899/210; 1902/1148. sz. hat.
- MNL JNSZML V. 474. Szolnok város polgármesterének iratai 19668/1947.
- MNL JNSZML XV. 7. KL-iratok gyűjteménye 10/1926; 65/1926. 100/1926.

Képek: