ifj. losonczi Benkó Albert

(Tiszavárkony, 1862. július 3. – Kolozsvár, 1917. február 28.)

„Érző szív és fogékony kebel, ez a jó közigazgatás titka”.

Benkó Albert 1862. július 3-án, Tiszavárkonyban született – nemesi család sarjaként. Az evangélikus vallású család 1646-ban nyert nemeslevelet, amit a következő évben hirdettek ki. A XVIII. század közepétől Nógrád vármegyében töltöttek be jelentős szerepet, majd Benkó Jónás (1802-1882) Nógrád vármegyei tiszteletbeli aljegyző felesége, érkeserűi és bélmezei Fráter Klára (1811-1886) révén tiszavárkonyi birtokos lett. A család nemességét 60.894/1904. sz. alatt ismerte el a belügyminiszter, majd 1918-ban megkapták a losonczi előnevet.
Benkó Albert édesapja, id. Benkó Albert (1831-1905), az 1848/49-es szabadságharcban (nagyapja, Jónás is önként jelentkezett), „17 éves fővel Coburg-huszárezredbeli hadnagy volt, midőn Világos után osztrák dzsidásnak besorozták, édesanyja az egyetlen fiút, a pelyhes arcú gyereket kikönyörögni és kiszabadítani a kegyetlen Haynauhoz felment. Haynau gúnyosan csak annyit mondott reá: Hát Kossuth-huszárnak nem volt fiatal?!” 1851-ben hadbírósági vizsgálat alá vonták. Az 1851. november 30. óta kiállott vizsgálati fogságon felül 8 napos porkolábfogságra ítélték, azonban „kegyelem útján” az ítéletet eltörölték.
1867 és 1869 között a tiszai járás, 1872 és 1886 között a tiszai alsó járás szolgabírája, majd 1886 és 1889 között e járás főszolgabírája volt. Érdekességként jegyezzük meg, hogy 1885-ig a járási székhely a tiszavárkonyi Benkó-kastélyban volt. 1869 és 1872 között a szolnoki törvényszék ülnökeként dolgozott. 1889-ben, a tisztújító közgyűlésen III. árvaszéki ülnökké választották és ebben a tisztségében dolgozott haláláig.
Édesanyja Benedicty Ilona (1836-1914).
A gyermekeikről (azaz Albert testvéreiről) az alábbi adatokat érdemes röviden rögzíteni:
Vilma (1855-1920), felsőozori és kohanóczi Ozory István (1852 k.-1913) jogakadémiai tanár neje; Gyula (1857-1932), pénzügyminiszteri helyettes államtitkár, a Lipót-rend lovagja; felesége turóczvidéki és nagypalugyai Platthy Mária (1858-1927); Imre (1859–1932), irodalomtörténész, tanár, felesége Molnár Ilona (1864-?); Ilona (1861-?), Nagy József neje; Ferenc (1877-1958), pénzügyi helyettes államtitkár, minisztériumi tanácsos, a magyar királyi dohányjövedéki központ igazgatója, felesége dobfeneki Syposs Klára (1891-?).
Benkó Albert neje kemecsei Hajdu Vilma (1872-1950), Hajdu Sándor vármegyei alispán (1848-1894; hivatali ideje: 1883-1894) és nagykállói Kállay Irma (1852-1929) lánya volt, akivel 1890. november 18-án házasodott össze Szolnokon.
Két gyermekük született: Iván (1892-?) vármegyei árvaszéki elnök, felesége: Szabó Erzsébet 1905-1980, és Márta (1893-1980), gyergyószentmiklósi Kövér Vladimir vármegyei árvaszéki ülnök (1887-1918), majd nozdroviczi Nozdroviczky László (1881-1929) neje.

A „kiváló tehetségű ifjúként” jellemzett Benkó Albert a jogtudományi oklevél elnyerése után fokozatos emelkedett a vármegyei közigazgatási ranglétrán. 1885. június 25-én tiszteletbeli segédszolgabíró, majd hamarosan közigazgatási joggyakornok lett. 1886 elején Balogh Imre főispán tiszteletbeli megyei jegyzővé nevezte ki. Kovács József jászsági alsó járásbeli szolgabíró 1887-ben bekövetkezett halála után Hajdu Sándor alispán őt küldte ki ideiglenes jelleggel a főszolgabíró mellé. 1888-ban a jászsági felsőjárás szolgabírói tisztét pályázta meg és nyerte el. 1889-ben édesapja, id. Benkó Albert – mint a tiszai alsó járás főszolgabírája – árvaszéki ülnöknek jelentkezett, és miután közfelkiáltással megválasztották, a megürült főszolgabírói tisztségbe – ideiglenesen – fiát helyettesítették. Az apa-fia közti hivatal átadás-átvételre 1889. július 4-én került sor Tiszaföldváron.
A következő közgyűlésen – bár volt olyan javaslat, amely a decemberi tisztújításig meghagyta volna Benkót székében – Horthy István javaslatára választást tartottak, amelyre ketten jelentkeztek: Benkó és Hajdu József, a jászsági alsó járás szolgabírája, Hajdu Sándor alispán testvére. A megejtett szavazáson Benkó 117:101 arányban vesztett, ám ugyanezen közgyűlésen a főszolgabírói hivatal „szakavatott és kiváló szorgalommal” való vezetéséért a törvényhatóság teljes megelégedését és köszönetét fejezte ki, és tiszteletbeli főszolgabíróvá nevezte ki Benkó Albertet. Az alig két hónap múlva lezajló tisztújító közgyűlésen Benkó már nem is a főszolgabírói pozícióval próbálkozott: 1889. december 16-i közgyűlésen III. aljegyzővé (1892-ben pedig II. aljegyzővé) választották.
A következő „ugrásra” sem kellett sokáig várni: 1894-ben Bagossy Károly alispánná választása után a megürült főjegyzői székre pályázott Kludik Imre I. aljegyzővel együtt. Az 1894. június 25-én tartott közgyűlésen – miután 180:125 arányban győzött Kludik ellen – Benkó lett a vármegye főjegyzője.
A sajtóban megjelent kommentárok „elsőrangú tehetség”-ként jellemzték, aki a vármegye közigazgatási beosztása kapcsán „kiváló zsenialitással össze tudta egyeztetni a kívánalmakkal a szükségleteket”.
A „kívánalmak” és a „szükségletek” megértéséhez tudni kell, hogy az 1890-es évek elején számos olyan közigazgatási kérdés vetődött fel, amelyek megoldásért kiáltottak. Így a tiszai közép járásban felvetődött a központ áthelyezésének kérdése. 1892-ben az alispán, Hajdu Sándor előterjesztése adta meg annak a másfél évtizedes küzdelemnek az alapját, amelynek célja az volt, hogy Tiszaroffról Törökszentmiklósra kerüljön a járási centrum. A kérdést összekapcsolták Kunhegyes város jövőjével, ugyanis – Jászárokszálláshoz hasonlóan – a belügyminiszter engedélyezte a település státuszának átalakítását, és felmerült, hogy a besorolás miatt a tiszai járásokat is újra kellene rendezni. Az alispán azt javasolta, hogy a tiszai felső járásba sorolják az immár nagyközség Kunhegyest, de maradjon Kenderes a központ, ám a törvényhatósági bizottság úgy döntött, hogy – „földrajzi fekvésénél és forgalmi viszonyainál fogva, és mint azon vidék legjelentékenyebb communitása és természetes központja” – Kunhegyesen legyen a főszolgabírói hivatal. Ráadásul – mivel ugyanekkor döntés született arról is, hogy (1893. május 1-ig végrehajtva) a tiszai közép járás székhelye Tiszaroffról Törökszentmiklósra kerüljön – Tiszaroff és Tiszabura községeket áthelyezték a tiszai felső járásba. Ennek következtében aztán tervbe vette a törvényhatóság egy új szolgabírói állás szervezését a tiszai felső járásba.
Az erre reagáló – és újabb intézkedéséket előíró – belügyminiszteri leiratra a törvényhatóság elutasítóan reagált: „nem látja sem az időpontot, sem a körülményeket alkalmasnak arra, hogy a vármegye jelenlegi beosztásán (…) változtatásokat eszközöljön”; „újabb és további változtatásokat tenni nem óhajt és nem hajlandó”; a megtett lépéseket pedig „halaszthatatlannak” és „elodázhatatlannak” minősítették. Egy dologban viszont elfogadták a javaslatot, így Dévaványa községet a tiszai közép járásba sorolták a tiszai felső helyett.
A belügyminisztérium azonban nem hagyta annyiban. Arra hivatkozva, hogy az ügyben – a leiratok és határozatok folytán – a törvényhatóság kimerítette felirati jogát, utasításba adta, hogy készítsék el a vármegye járási és járásbírósági beosztását. A törvényhatóság úgy határozott, hogy „ezen nagyfontosságú kérdés kellő előkészítése czéljából” felállít egy bizottságot. A bizottság előterjesztése és több módosítás után az alábbi javaslatot fogadták el 1894-ben: „A törvényhatósági bizottság (…) szükségesnek látja, hogy a mai öt főszolgabírói járáson kívül még egy hatodik főszolgabírói járás is szerveztessék, minthogy azonban az ezen új járás szervezésével járó költségek a törvényhatóság állami dotátiojában fedezetet nem találnak, a m. kir. belügyminister úrhoz feliratot intéz, melyben kérelmezi, hogy a VI-ik járás szervezéséhez szükséges költségeket a vármegye állami dotátiójának megfelelő felemelésével a belügyi tárcza terhére utalványozni kegyeskedjék”.
A vármegye a változásokat össze kívánta kapcsolni a hatodik, központi járás megszervezésének kérdésével, ám a belügyminiszter folyamatosan halogatta a döntést ebben a kérdésben. Rábólintott viszont a tiszai felső járás székhelyének áthelyezésére, így 15.085/1895. szám alatti leiratában engedélyezte a Kenderesről Kunhegyesre történő áttelepedést.
Főjegyzői teljesítményének összegzésekor hangzott el, hogy „ezen állásában mind jobban domborodhatott ki férfias erős jellemének legfőbb vonása, ezen állásában volt már alkalmunk többször tapasztalhatni, hogy (...) nemes tulajdonainál Benkó főjegyzőnek csak kérlelhetetlen igazságszeretete nagyobb”.

Benkó alispánná választása szorosan kapcsolódik az 1905-1906-os alkotmányos válsághoz és az úgynevezett „nemzeti ellenálláshoz”.
Az uralkodó által 1905. június 18-án kinevezett parlamenten kívüli, úgynevezett darabont-kormánnyal szemben ugyanis a képviselőház és a főrendiház is kinyilvánította bizalmatlanságát, sőt a képviselőházban a koalíció „nemzeti ellenállást” hirdetett ellene. A Lippich Gusztáv főispán felmentését, illetve Lenk Gyula királyi ítélő táblabíró új főispánná való kinevezését is magával hozó küzdelmes 1905. év végén Bagossy Károly alispán úgy döntött, hogy a felfokozott politikai helyzetben – megrendült egészségi állapotára hivatkozva – nyugdíjazását kérte. A sajtó interpretálásában ez úgy jelent meg, hogy „sok gondot és bajt okoz administrálásának vezetése, a folytonos munka, a soha nem szűnő gondok szerfelett igénybe veszik a vezető alispán fizikumát és ha még ehhez a politikai kellemetlenségek is hozzájárulnak, legkevésbbé sem lehet csodálkozni, ha az idegek normális működésében zavar áll elő és a vezető főnök (…) érezvén a fenyegető testi bajt, inkább visszavonni s fiatalabb, munkabíróbb erőnek adja át a kényelmesnek megszűnt alispáni széket”.
Az alispáni hivatalt Bagossy már január 2-án átadta, bár a formális adás-vételre április 2-ig kellett várni, mivel a január 25-én tartott rendkívüli közgyűlésen elhatározott nyugdíjazási döntést megfellebbezték, és csak a belügyminiszter 22.791/1906. szám alatt kelt leiratával lett véglegesen elintézve a kérdés.
Benkó Albert tehát nagyon zaklatott helyzetben vette át a vármegye vezetését, és egyből a mély vízbe került akkor, amikor 1906 januárjában néhány pillanatra országos tényezővé váltak a vármegyei események. Történt ugyanis, hogy az alkotmányvédő-bizottság – hivatkozva arra, hogy a vármegyében önkéntes adó alig folyt be, újonc pedig önkéntesen egy sem jelentkezett – felmentette a tisztviselőket az önkéntes adóra és újoncokra vonatkozó közgyűlési határozatok végrehajtásának kötelezettsége alól és megengedte, hogy a tisztviselők az erre vonatkozó kormány-, vagy főispáni rendeleteket végrehajtsák. A határozat kiszivárgása után „A Vármegye” című szaklap veszélyes precedenst látott a döntésben, éppen ezért erős támadást intézett az alkotmányvédő-bizottság határozata ellen.
A cikk után Benkó Albert alispán-helyettes vármegyei főjegyző fölkereste Budapesten Horváth József országgyűlési képviselőt és közölte vele, hogy nagy valószínűség szerint a törvényhatósági bizottság elfogadja a következő közgyűlésen az alkotmányvédő bizottság határozatait. Horváth József ezután arra kérte Benkót, hogy három napra függessze föl intézkedéseit, aki ebbe beleegyezett. Horváth ezután felkereste Hadik Jánost és Andrássy Gyulát, és együtt próbáltak megoldást keresni a problémára. Andrássy Gyula táviratilag kérte Almásy Imrét, az alkotmányvédő bizottság elnökét a határozat megváltoztatására. Ez végül sikerült is.
Az 1906. évi február 26-án tartott rendkívüli közgyűlésen Benkó Albert alispán-helyettes vármegyei főjegyző is bejelentette lemondását („a bekövetkezett absolut uralomra való tekintettel”), ám azt a törvényhatóság nem fogadta el („ugy neki mint a hazafias vármegyei tisztikarnak állásában való megmaradását a közérdekben állónak tartja”), és kijelentette, hogy a tisztikar részére újabb határvonalat nem kíván kijelölni. Ez a kompromisszumos döntésnek ható határozat tulajdonképpen biztosította a vármegyei tisztikar egyben tartását, illetve a közigazgatás („az indifferens ügyekre nézve”) zavartalan menetét.
Benkó ekkori tevékenységét úgy értékelték, hogy „fényes tanújelét adta annak, hogy miként kell viselkednie egy igaz magyar hazafinak. Akkor mutatta meg Benkó Albert, hogy a hazáért, annak legdrágább kincséért, alkotmányáért, jövőjét állását, a saját és családja érdekeit is képes volt koczkára tenni, és mindentől eltekintve, fényes és ragyogó bizonyítékát adta igaz benső, legnemesebb érzelmeinek, a hazaszeretetnek”.
A háttérben folyamatosan zajló tárgyalások és egyeztetetések azután meghozták az eredményt, hiszen a koalíció vezetői megegyeztek a Fejérváry-kormánnyal – lásd: adó- és újoncjutalék, választójogi reform – így a kormányválság megoldódott: a király Wekerle Sándort bízta meg az új kormány megalakításával.
A király 1906. április 19-én felmentette Lenk Gyulát és április 22-én Almásy Imrét, az alkotmányvédő bizottság elnökét nevezte ki a vármegye élére, akinek beiktatását május 12-én tartották – ünnepélyes keretek között.
Az alispáni székbe június 26-án az eddigi vármegyei főjegyző, Benkó Albert került.
Ez a válságos egy év azonban rámutatott a vármegyei törvényhatóságok politikai szerepére, illetve a megfelelő törvényi szabályozások hiányára.
Erre adott választ Benkó Albert, aki negyedéves jelentésében elemezte a kialakult helyzetet. Kiindulópontja az volt, hogy „az utóbbi harmincz év alatt a vármegyék jogai évről-évre összeszorittattak, a kormányhatalom lépésről-lépésre hódította el a tért az önkormányzati tevékenység elől, folyton erősebbé és közvetlenebbé tette a felügyeleti és beavatkozási jogot, megfosztotta a vármegyéket hatalmi eszközeitől…” Megoldásként sürgős reformokat javasolt: „az alkotmányos jogoknak a nemzet minden tagjaira való kiterjesztése és biztosítása, a vármegyék és városok önkormányzati jogainak szélesítése, szabadabbá tétele és bírói oltalom alá helyezése, a sajtószabadságnak körülbástyázása, a gyülekezési és egyesülési jognak törvény által való szabályozása, a törvényhatósági tisztviselők szolgálati pragmatikájának megalkotása és fegyelmi ügyeiknek bírói útra utalása”. Mindezen elgondolásait a Vármegyei Tisztviselők Országos Egyesülete által 1904. évben meghirdetett pályázatára készült – és pályadíjban részesített – munkájában is kifejtette, amely végül 1911-ben jelenhetett csak meg. Előszavában megállapította, hogy reformjában megerősítené a vármegyék alkotmányjogi jelentőségét, hogy a tisztviselő-választási elvet nem akarja teljesen megszüntetni, illetve, hogy a közigazgatás gyökeres átalakítása nélkül jó közigazgatás nem létezhet, márpedig „jó közigazgatás nélkül (…) az egységes, erős Magyarországot ki nem épithetjük”.
A megjelent munkát egyébként a vármegyei törvényhatóság – Almásy Imre volt főispán előterjesztésére – 100 példányban beszerezte és szétosztotta a tisztviselők között.
Az 1906-ban hatalomra került koalíció valóban törvényeket hozott a megyei intézményrendszer megerősítésére. Így 1907-ben eltörölték az úgynevezett „Lex Szapáryana” néven elhíresült 1891. évi XXXIII. törvénycikket, amely kimondta a közigazgatás államosítását, valamint kiterjesztették a Közigazgatási Bíróság hatáskörét, illetve biztosították az állami és törvényhatósági alkalmazottak nyugdíjviszonosságát (1907: LIX. tc. „az állami és a törvényhatósági alkalmazottak nyugdíjviszonosságának szabályozásáról”).
Benkó Albert közigazgatási munkáját a szakma is nagy elismeréssel fogadta. Tolna vármegye községi és körjegyzői egyletének évi közgyűlésén például így fogalmaztak vele kapcsolatban:

„Ha dr. Benkó Albert alispánt halljuk beszélni a jegyző és a községi közigazgatás mai állapotáról, a községi jegyző hivatásáról, a jegyzői állás fontosságáról és jelentőségéről, a reform törekvéseink jogosultságáról, akkor elfelejtjük a mult minden keserűségét, a jelnnek minden nehézségét és jogtalanságát; uj erőt önt belénk, mely arra ösztönöz, hogy foltassuk a küzdelmet (…). Ugy lelkesíteni, bátorítani, öntudatra ébreszteni, mint dr. Benkó Albert, csak az tud, ki ügyöünkkel, eszméinkkel, érzelmeinkkel, törekvéseinkkel egybe van forrva. Istenem, adjál 63 olyan barátot és az ázsiai magyar közigazgatásból mintegy varázsütésre, – modern, életerős magyar kulturintézmény lesz”.

Benkó 1911-ben újabb könyvet írt, ezúttal „A magyar királyi közigazgatási bíróság hatáskörének kiterjesztéséről”. Ebben a munkájában az önkormányzat fogalmát is boncolgatja Benkó, és úgy véli, hogy az önkormányzat, önkormányzatiság alatt azt kell érteni, amikor a törvényhatóság, a község önmagát igazgatja, közhatósági tevékenységet végez.
A törvényhatósági közigazgatás reformja azonban a koalíció veresége és a Nemzeti Munkapárt hatalomra kerülése után megállt, illetve ismét új irányt kapott: megint napirendre került az átfogó rendezés, az államosítás terve, amely terv azonban az 1914-ben kitört háború miatt nem valósult meg. A tervezet alapján egyébként a Magyar Jogász Egylet is ankétot szervezett. Ezen az ankéton az egyik felkért előadó Benkó Albert volt, akinek mondandója az alábbiakban foglalható össze: „1. A közigazgatásnak elsődleges és fő hivatását az állam és egyesek közszükségleteinek kielégítése alkotja. 2. A közigazgatás ezen elsődleges fő hivatása mellett alkotmányvédelmi működés kifejtésére is hivatva van, amit azáltal érhetünk el, hogy az önkormányzatban rejlő hatalommérséklő és alkotmányvédő erő érvényesülését biztosíthatjuk. 3. A bíróságok hivatása az alkotmányvédelem szempontjából éppen olyan fontosságú, sőt még fontosabb, mint a közigazgatásnak hasonló működése”.

Benkó Albert 1911-ben ünnepelte 25 éves közszolgálati jubileumát, mely alkalomból a vármegye törvényhatósága 1910. december 23-i bizottsági ülésen külön megemlékezett.
Az ünnepi szónokok – Magyary Kossa Géza, Almásy Imre – kiemelték, hogy Benkó működése alatt „lett egységessé, lett homogénné a vármegye”, hogy amit ő tett a vármegye érdekében, az „szóval nem is tolmácsolható örökemlékű érdem”, ám azt is érzékeltették, hogy a közeljövőben Benkó távozni fog az alispáni székből, mivel működésével „magára vonta a felső intéző körök, a magas kormány figyelmét”.
Benkó válaszában ismét megfogalmazta már többször kifejtett ars poeticáját: „Hiszem és vallom, hogy a közigazgatásnak, a törvény paragrafusain, rendeletek, parancsoló, tiltó rendeletek végrehajtásán tul terjedő magasabb eszményi czéljait (...) össze lehet és össze kell egyeztetni a való élet gyakorlati követelményeivel, hogy a közigazgatást nemcsak hideg észszel, szaktudással, hanem szeretettel s lelkesedéssel is lehet és kell szolgálni”.
1912-ben távozott Benkó a vármegyéből – ekkor nevezték ki ugyanis a magyar királyi közigazgatási bíróság ítélőbírójává.
Lemondását szomorú szívvel vette tudomásul vármegyéje, és a vármegye szolgálatában szerzett „el nem muló értékű érdemeit” (Lippich Gusztáv volt főispán szerint: „a mai napon hazánkban jobban adminisztrált törvényhatóság nincsen”) jegyzőkönyvben örökítette meg.
Benkó 1913-ban megjelent új munkája is pályadíjat nyert (BENKÓ Albert: A m. kir. közigazgatási bíróság hatáskörének kiterjesztéséről. Budapest, 1913.). Ekkor már e kérdés „legtekintélyesebb interpretatorának” tekintették.
Társadalmi-egyházi szerepvállalásai közül ki kell emelnünk a vármegyei tűzoltó szervezet létrejöttében játszott szerepét, és a református közösségért folytatott munkáját, melynek eredményeként 1906-ban a szolnoki református egyház főgondnoka, 1908-ban a Heves-Nagykunsági egyházmegye tanácsbírája lett.
Közigazgatási bíróként azonban nem tudott sokáig működni: súlyos betegsége miatt 1916-ban nyugdíjba vonult. Ebből az alkalomból az uralkodó Lipót-renddel tüntette ki.
Betegségén nem tudott felülkerekedni, és 1917. február 28-án, 55 éves korában Kolozsvárott elhunyt.
Temetésére Szolnokon, a református temetőben került sor, ahol Soós László szolnoki református lelkész és Almásy Imre búcsúztatták. Sírját – érthetetlen módon – a református egyház döntése alapján az 1990-es években felszámolták.
„Benkó Albert vezér volt. Szilárd, biztoskezű vezér. Nyílegyenesen járt és vezetett az életben; soha egy pillanatra is meg nem tántorodott. Erős oszlopként állott abban a körben, ahova őt a Gondviselés állította: családjában, közéleti díszes pályáján s egyházi életünknek abban a kormányzó testületében, melybe a közbizalom vezérül hivta el. Istentől sok talentumot nyert, gazdag szellemi képességekkel volt felruházva, de azokkal sohasem kérkedett. Nem hirdette, hogy igazságot kereső lelke új ösvények megjelölésére, vezértelenek vezetésére jogosult, pedig valójában az volt: vezértelenek vezére, igazságot szomjazó lelkek hű támasza s gyámolitója”.

(B. G.)

Források:

- A közigazgatás reformja. A Magyar Jogász Egylet közjogi és közigazgatási jogi bizottságában 1914. évi január és február havában tartott előadássorozat. Magyar Jogászegyleti Értekezések. 1914. VIII. köt. 57. füzet. Bp., 1914. 39-50. p.
- MNL JNSZML IV. 407. Alispáni iratok 6510/1906.
- Benkó Albert jelentése a Törvényhatósági Bizottságnak 1906. március, április, május hónapokról. In: MNL JNSZML IV. 407. Alispáni iratok 11092/1906.
- BENKÓ Albert: A m. kir. közigazgatási bíróság hatáskörének kiterjesztéséről. Bp., 1913.
- CSEKEY István: A közigazgatási reform és alkotmányvédelem kérdéséhez. In: Magyar Társadalomtudományi Szemle, 1913. 5. sz. 373. p.
- CSIZMADIA. 1976. 258-298. p.
- REISZIG Ede: Nógrád vármegye nemes családai. In: Magyarország vármegyéi és városai. Nógrád vármegye. (Szerk.: dr. Borovszky Samu) Online elérhetősége: - http://mek.oszk.hu/09500/09536/html/0013/15.html
- FARKAS Gábor: A megye, a város és a község igazgatása Magyarországon. Bp., 1992. 9. p.
- GERŐ. 1938. 62. p.
- Gyászbeszédek Dr. Benkó Albert nyug. közigazgatási bíró ravatala fölött. Nagykőrös, 1917.
- HANÁK. 1979. 605-606. p.
- HERMANN Róbert: Megtorlás Heves és Külső-Szolnok vármegyében, 1849-1851. In: Mátrai Tanulmányok, 1995. (Szerk. Horváth László) 136. és 144. p.
- Heves megye történeti archontológiája (1681-) 1687-2000. (Szerk. Bán Péter) Eger, 2011. 176. és 218. p.
- MNL JNSZML IV. 405. Jász-Nagykun-Szolnok vármegye Törvényhatósági Bizottságának jegyzőkönyvei 178/1885., 37/1886., 596/1889., 385/1889., 186/1888., 153/1889., 464/1889., 435/1892., 26/1892., 286/1894., 1362/1895., 706-707-708/1892., 864/1893., 99/1894., 10/1906., 62/1906., 266-267/1906., 289-290/1906., 1034/1910., 73/1911.,435/1912.
- Magyar nemzetségi zsebkönyv. Második rész. Nemes családok. Bp., 1905. In: Arcanum DVD könyvtár IV. Családtörténet, heraldika, honismeret. Bp., 2003.
- Minisztertanácsi jegyzőkönyvek, 1912.03.11.-49. Online elérhetősége: - http://www.adatbazisokonline.hu/adatbazis/minisztertanacsi-jegyzokonyvek-1867-1944/adatlap/59132
- Minisztertanácsi jegyzőkönyvek, 1916.03.14.-3. Online elérhetősége: - http://www.adatbazisokonline.hu/adatbazis/minisztertanacsi-jegyzokonyvek-1867-1944/adatlap/59132
- MNL OL Belügyminisztériumi Levéltár K 148 Elnöki iratok 1906-11-3199.
- MÓRICZ Pál: Magyar sirató. Öreg kúriáktól a nagy pusztákig. Bp. é. n. 24. p. Online elérhetősége: - http://mtdaportal.extra.hu/books/moricz_pal_magyar_sirato.pdf
- P. Kovács Melinda–Kozma György Bertalan–Szabó Jolán: 1848-as nemzetőrök Heves és Külső-Szolnok vármegyében. Eger, 1999.
- HORVÁTH. 1907. 232-235. p.
- SARLÓS. 1976. 170-179., 198-207., 207-234.p.
- SHEFTSIK. 1935. Online elérhetősége: - http://vfek.vfmk.hu/00000113/09_01fej.htm
- SZABÓ Dániel: Századfordulós azonosulás formák. In: Valóság, 1991. 11. sz. 23. p.
- MNL JNSZML XXXIII. 1. Szolnok református házassági anyakönyv, 12/1890.
- MNL JNSZML XXXIII. 1. Szolnok református születési anyakönyv, 17/1892.
- MNL JNSZML IV. 416. Tiszai alsó járás főszolgabírájának iratai, 670/1890.
- Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Lapok, 1903. október 13., 1906. április 8., 1906. január 11., 1910. január 30., 1910.december 18., 1912. március 31., 1912. március 31.
- Jászság, 1889. október 19., 1894. július 8.

Képek: