Kuszka István

(Túrkeve, 1870. május 13. - Túrkeve, 1958. július 14.)

1870. május 13-án született Túrkevén, református családban. Édesapja Sámuel (1829-1894), a helyi ipartestület dísztagja, földbirtokos, édesanyja Csontos Eszter (1843-1897).
Kuszka keresztszülei Kenéz János ügyvéd és földbirtokos és neje, Fráter Julianna voltak, akiknek egyik gyermekük, Béla 1890 és 1894 között Túrkeve polgármestere volt.
A Kuszka família Túrkeve mellett Kunszentmárton környékén, a kuncsorbai részen is rendelkezett földbirtokkal.
Kuszka nem nősült meg, így leszármazottak csak a testvéri ágon születtek.
Testvérei közül érdemes kiemelnünk egyrészt Juliannát (1868-1951), akinek férje Czihat Károly volt (1845-1925); ő ügyvédként dolgozott, majd Túrkeve polgármestere is volt 1894-től két évtizeden át. Másrészt Ilonát (1874-1909), akinek férje Gajzágó Jenő volt (1859-1923), akinek örmény eredetű családja jelentős szerepet töltött be Túrkevén is.

Középiskolai tanulmányait az iglói evangélikus főgimnáziumban végezte 1881 és 1888 között. A németül (és egy kicsit franciául) jól beszélő Kuszka ezután jogot hallgatott Budapesten és Lipcsében, majd 1894-ben megszerezte a doktori címet.
A cs. és kir. 13. jászkun huszárezrednél szolgálta le önkéntesi évét. Tartalékos huszárhadnagyi rangjáról 1904-ben mondott le.
1894-ben a hivatali ranglétra alsó fokán kezdődött a bő két évtized múlva kiteljesedő karrier. „Midőn 23 évvel ezelőtt mint kezdő ifjú elfogódott lélekkel először léptem át e vármegyeház küszöbét és a néma nagy boltívek alatt áthaladva aggódó szívvel mentem fel az oszlop soros lépcsőkön, hogy vajjon a felajánlott szolgálatom elfogadásra talál-e, azt a szent fogadalmat tettem, hogy alkalmaztatásom esetén híven, becsülettel, szorgalommal látom el hivatali kötelességeimet, hogy a törvényhatósági bizottságnak bizodalmát kiérdemeljem”.
Ettől az évtől Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei közigazgatási gyakornok, majd egy év múlva, az 1895. december 21-én tartott közgyűlésen szolgabíróvá választották. Két év múlva egy megüresedett árvaszéki ülnöki pozícióra pályázott és nyerte azt el. 1898. január 1-től egészen 1905-ig töltötte be ezt az állást, amikor is nyugdíjazását kérelmezte, „mert testi fogyatkozás miatt (…) állásom betöltésére magamat képtelennek érzem”. 1905. április 1-től nyugdíjazták és 11 év szolgálati idejére 1680 korona nyugdíjat állapítottak meg.
Ekkor azonban már lezajlottak az országgyűlési választások, és Kuszka Istvánt a nemesócsai kerületben (Komárom vármegye) függetlenségi és 48-as programmal képviselővé választották. Nyilván ezzel hozható összefüggésbe a lemondás. Az alkotmányos válság idején vármegyéjében is aktív maradt, nevéhez fűződik például az ellenállásban résztvevő tisztviselők kárpótlásának felvetése.
Az 1906-ban újrázó Kuszka (a függetlenségi és 48-as párt egyik jegyzője) kiemelt feladatának tekintette képviselőként az agrárium védelmét. Kíméletlenül ostorozta a spekulánsokat („a földbirtok a helyett, hogy mindinkább állandósulna, mindinkább mobillá és üzleti czikké változik”; „a középosztály egyre pusztul, egyre fogy és helyébe jönnek uj birtokosok, néhány kis paraszt-földmives, néhány idegen nagyúr és sok, igen sok földspekuláns”), és számtalan alkalommal hívta fel a képviselők figyelmét a gazdák, a kisiparosok, a kiskereskedők egyre nehezedő helyzetére. „Nem panaszlom fel az iparnak nyújtott nagy kedvezményeket, bár nem minden megindulás nélkül látom egy-egy uj gyár keletkezését, mert mihelyt fölépül és magasra nyúló kéményéből az első füstgomolyokat fölszállani látom, némi szomorúsággal vetem fel magamnak azt a kérdést, vájjon annak kigyultával hány kisiparos tűzhelyén hamvadt el az utolsó szikra. (…) De nem lehet valami rózsás a kereskedők helyzete sem. Nem szólok a nagykereskedők viszonyairól, mert azokat fájdalom, nem ismerem. De ismerem a kisvárosi és falusi kereskedőket, szatócsokat, azok minden III. oszt. keresetadó-tárgyalásról sírva és jajgatva távoznak el”. Az úgynevezett derestörvény (1907: XLV. tc.) tárgyalásakor is hasonló húrokat pengetett („Hány gazda fakad ki elkeseredetten, hogy felhagy a gazdasággal, nem megy teljesen a vagyoni romlásba, eladja földjét, küzködjön vele más”), ám emellett élesen kikelt a törvényt támadó „szakszervezeti elnökök, a titkárok, a napidíjas vándorapostolok, a pártlapoknak főszerkesztői és segédszerkesztői, és az igazi cselédségnek egy kis része, a dolgozni nem akarók, a folyton helyet változtatók kisded csapatja” ellen. Választókerülete mellett vármegyéjére is maradt ideje; itt elég, ha a vármegyei gazdasági egylet kérvényének benyújtását és támogatását említjük.

1910-ben már nem indult, és a következő évben – betegségére hivatkozva – lemondott a vármegyében viselt közigazgatási bizottsági tisztéről, a kisújszállási lóavató bizottsági elnöki tisztéről, állandó választmányi tagságáról, illetve a vármegyei község-jegyzői nyugdíj-választmányi tagságáról is, ám maradt a törvényhatósági bizottság tagja.
Túrkevei birtokán gazdálkodott, majd a világháború kitörése után ismét bekapcsolódott a gyámügyi igazgatás („önként vállalkozva elismerésre méltó szorgalommal látta el az árvaszéki ülnöki teendőket” – díjtalanul) munkájába.
Busa Ákos 1916-ban bekövetkezett halála után árvaszéki elnökké választották meg. Ismét belevetette magát a munkába: számos tisztséget vállalt (1916 decemberétől a vármegyei kórházbizottság tagja, a Deák Ferenc alapítvány, a Samassa alapítvány pénzkezelő bizottságainak tagja, az állandó választmány tagja, az adófelszólamlási bizottság póttagja), és nevéhez fűződött egy országos hullámokat is keltő kezdeményezés is. Társaival ugyanis felléptek a háború alatt keletkezett vagyonok megadóztatásáért. A Küry Albert alispán által is támogatott kezdeményezés fő oka az volt, hogy „szédítő arányú nyereséget produkáltak a tisztesség határain belül mozgó vállalatok is”, éppen ezért a „a legnagyobb igazságtalanság volna, hogy sokan százezreket keresve nem áldoznak a közjóra, míg ezrek és ezrek halált, gyászt, vagyoni pusztulást voltak kénytelenek átélni”.

Tisza István és a kormány 1917. júniusi távozása után gróf Szapáry György is távozott főispáni székéből. Utódját viszonylag hamar megtalálták: gróf Esterházy Móric június 15-től augusztus 23-ig hatalmon lévő kormányának belügyminisztere, Ugron Gábor 1917. július 8-án 23239/1917. számú leiratában értesítette a törvényhatóságot, hogy az uralkodó előző napi elhatározásával Kuszka István vármegyei árvaszéki elnököt, Jász-Nagykun-Szolnok vármegye főispánjává nevezte ki. Kuszka volt az első olyan főispán, aki a vármegyei tisztviselői székéből került a főispáni méltóságba.

A beiktató közgyűlésre két hét múlva, a július 23-án tartott rendkívüli közgyűlésen került sor – a háborús időkre való tekintettel szerény, ám „egyszerűségében is ünnepies” körülmények között.
A Haladás című lap úgy fogalmazott: „E vármegye talán soha oly közönynyel nem fogadott főispánt, mint dr. Kuszka Istvánt”. Ugyanez az újság egy hét múlva úgy fogalmazott: „Soha, se soha, egyetlen egy főispáni beiktatás sem volt oly ünnepies, oly méltóságteljes, oly elragadó, mint dr. Kuszka István főispánunk beiktatása”.
Kuszka beszédében kifejtette politikai, társadalmi, vármegyei programját, főbb irányelveit.
Beszéde elején a követendő politikai irányról és meggyőződéséről szólt. Közölte, hogy teljes erejével támogatja a kormányt, és annak legfontosabb célját, az általános és egyenlő választójog megalkotását. Jogosnak, méltányosnak és igazságosnak nevezte a megalkotandó új választójogi rendszert, hiszen „részint a közvetlen, részint a fogyasztási adók révén mindenki egyenlően adófizető”, illetve a „harczban egyenlően omlik vére”, ezért szerinte megkérdőjelezhetetlen, hogy a „legfontosabb polgári jog gyakorlatában” mindenki részesülhessen.
Égető és megoldandó problémának nevezte a „nehéz idők meghatványozott terhes munkáját” „megfogyatkozott létszámmal” is becsülettel ellátó tisztviselők helyzetének rendezését.
Legfontosabb feladatának a mezőgazdaság fejlesztését nevezte meg. Kiemelte az intenzívebb művelés terjesztését, a szaktudás emelését, és a birtokpolitikai elvek fontosságát. Említettük korábban parlamenti szereplését és az akkor megfogalmazott gondolatait. Beiktatási beszédében ő maga is visszanyúlt egyik akkori felszólalásához: „Pedig nem közömbös dolog, t. képviselőház, a mint már volt szerencsém egy izben említeni, hogy kinek a kezén van a föld, mert a ki nem érti, hogy miként kell a termelőképesség teljes épségben tartása mellett művelni azt a földet akként, hogy az a legnagyobb hozadékot hozza, aki át nem érzi, hogy az a darab föld, a melyet müvel, az a kezére bízott része a nemzeti vagyonnak, a ki járván az eke nyomán, soha nem érezte, hogy a lábainál omló barázda ennek az édes hazának a földje, a melynek rögét apja verejtéke, talan vére öntözé, annak a kezére ez a föld nem való. A ki a földművelésben megfelelő fáradságának jutalmán kivül egyúttal a lelki gyönyörűségét is meg nem találja, a ki annak termékeit: a fűt, fát, virágot ás hullámzó kalászt csak értékelni tudja, de nem szereti is, annak a kezére ez a föld nem való”.
Az ipar fejlesztése terén megfogalmazta, hogy arra kell törekedni, hogy a kisipart, a háziipart ne nyomják el teljesen a „nagy központositott gyár ipar által”. Elutasította a kereskedelem, illetve hitelélet terén megnyilvánuló koncentrációt is, és kinyilvánította, hogy támogatását a „régi megbízható tisztességes kereskedelmi osztálynak” kívánja nyújtani és alapfeladatának tartja fogyasztási és értékesítő szövetkezetek létesítését és támogatását.
Ígéretet tett arra, hogy lelkes támogatója lesz a közoktatásnak, a közegészségügynek, a humanitárius egyesületeknek.
A sajtóban is egyöntetűen pozitív hangon méltatták a „vagyonilag teljesen független”, „korrekt”, „aki politikai múltját sohasem változtatta”, „szolid”, „igazságszerető” főispánt, akiről úgy gondolták, hogy megbízható embere lesz a kormánynak, jó főispánja lesz a vármegyének. A Haladás című lap megállapítása szerint ha Kuszka fel tudja számolni a „kasztrendszert”, az már önmagában nagy eredmény lesz.
Kuszka önmagát a a 48-as eszmék törhetetlen hívének és küzdő harcosának mondta, aki nem akarja kivonni magát – főispáni tisztében sem – a párt küzdelmeiből.

A folyamatosan romló gazdasági, ellátási problémák azonban nem adtak lehetőséget arra, hogy Kuszka megvalósítsa elgondolásait, programját. Bár a sajtó szórványos beszámolóiban úgy jelent meg, mint aki képes befolyását érvényesíteni, aki beváltja ígéreteit, konkrétumokról nem esett szó.
A kormánypártiak legfontosabb célkitűzésével, az általános, titkos választójoggal kapcsolatban azonban a törvényhatóság szembehelyezkedett a főispáni elgondolással. A június 20-án tartott közgyűlésen hozott egyhangú határozatukat, mely szerint aggályosnak és nem kívánatosnak tartják a választójogi kérdésben felmerült javaslatokat, a kormányváltás után, október 20-án megerősítették és fenntartották.
Természetesen ő is részt vett a VII. és VIII. hadikölcsön sikeres jegyzésének propagálásában; elsősorban buzdító, hazafias felhívások formájában.
Komolyan vette a humanitárius szervezetek támogatását, amikor 135.840/1917. sz. alatt körrendeletet bocsátott ki az anya- és csecsemővédelem szervezése tárgyában. Ő nyitotta meg május 27-én a Stefánia Szövetség alakuló gyűlését, amelynek védnöke gróf Szapáry Györgyné, „kormánybiztosa” Kuszka István lett.

1915-ben Prágába helyezték át a cs. és kir. 68. gyalogezredet, s helyükbe a cs. és kir. 88. cseh ezredet helyezték Szolnokra. Gróf Szapáry György, Kuszka István főispánok és Küry Albert alispán számos alkalommal írtak a honvédelmi miniszternek a gyalogezredek visszacserélése érdekében, sőt 1917 második felében Kuszka az alispánnal személyesen járt el a miniszternél, ám a kérdést csak a háború vége rendezte.

Az ország és a Wekerle vezette kormány folyamatos válsága, a háborús vereség szele, az egyre növekvő elkeseredettség értelemszerűen a kormány bizalmát élvező főispánokra is kihatott. 1918 januárjától, majd májusától újabb és újabb listák jelentek meg a lemondottak névsorával, ám többségük, így Kuszka István is egészen 1918 novemberéig megőrizte székét.
Az országos eseményeket követően (1918. október 24-én megalakult a Magyar Nemzeti Tanács; október 31-én a fővárosban lezajlott polgári demokratikus (őszirózsás) forradalom) Szolnokon is létrejött a Nemzeti Tanács, Darvas Ferenc és Papp Illés elnöklete alatt.
A november 6-án tartott rendkívüli közgyűlésen aztán Kuszka bejelentette lemondását. A közgyűlés Kuszka és Küry Albert alispán iránt „meleg hangú szeretetet és ragaszkodást nyilvánított”, majd arra kérték őket, hogy „töltsék be helyeiket eddigi önzetlen és fáradhatatlan munkásságukkal a haza érdekében”.
A Függetlenség című lap egész más szellemiségben tudósított Kuszka távozásáról, annak ellenére, hogy egy politikai oldalon álltak, illetve eddig egy rossz szót sem szólt a lap a főispánról. Most azonban úgy értékelték a helyzetet, hogy Kuszka „ott hagyta azt a helyet, amelyre sem észbeli tehetségénél, sem munkaképességénél fogva nem volt méltó, amely a sógorság-komaság révén, Tóth János urambátyám atyafisága révén méltatlanul jutott, de egy pillanatban sem volt képes méltóan betölteni”.

Már a Károlyi-kormány alatt elkezdődött az a folyamat, amikor a rendszer a kormánybiztos-főispánokban látta a megoldást. Azért bennük, mert az 1912: LXIII. tc. 4.§-a alapján a főispáni teendőket is ellátó kormánybiztosok e kivételes törvény alapján – rendkívüli hatalmuk birtokában – elvileg biztosítani tudták a rendet, illetve össze tudták fogni a közigazgatási és katonai hatóságok munkáját. Így 1918 őszén, Kuszka István főispán lemondása után – annak ellenére, hogy 1918 novemberében még Tolnay Lajost jelölték – a vármegyei és városi tisztikar támogatása mellett a kormány Darvas Ferencet bízta meg a megye vezetésével.
Gróf Batthyány Tivadar belügyminiszter visszaemlékezésében így számolt be Kuszka István főispán távozásáról: „Jász-Nagykun-Szolnok vármegyében Kuszka István dr. régi függetlenségi volt a főispán, szívesen meghagytam volna állásában, de meggyőződtem róla, hogy ezt keresztülvinni nem bírom. Kerestem tehát és találtam több megyei és miniszteriális személyiséget, akik a mi függetlenségi pártunk lelkes hívei voltak és minden szükséges előképzettséggel bírtak. Alighogy az első név forgalomba került, megjelentek a vármegyei tisztikar vezetői, élükön az udvari tanácsosi címmel felruházott alispánnal, és küldöttségileg, a tisztikar nevében és a közbéke és nyugalom érdekében kérve kértek, ne nevezzek ki a megye élére „úriembert”, hanem a szolnoki szociáldemokraták Darvas Ferenc nevű vezérét.”.
1918. december 11-én jelent meg hivatalosan a főispán felmentése, Batthyány másnap távozott tisztéből.

A kommün idején elhurcolták birtokáról túsznak Budapestre, s amikor kiszabadult, a románok által kifosztott túrkevei birtokának rendbehozatalával, majd gazdálkodással foglalkozott.
A törvényhatóság közigazgatási bizottságának tagjaként, a vármegyei gazdasági egyesület alelnökeként (1911-től), majd elnökeként (1930-tól), az adófelszólamlási bizottság elnökeként élénk gazdasági és közéleti tevékenységet fejtett ki.
A vármegyei gazdasági egyesület elnöki tisztségéről azonban 1937. március 10-én, meggyengült egészségi állapotára hivatkozva meggyengült egészségi állapotára hivatkozva – általános megdöbbenést keltve – lemondott.
Az Egyesület „hervadhatatlan érdemeinek elismeréséül” örökös tiszteletbeli díszelnökévé választotta meg, kiemelve, hogy a vármegye mezőgazdáit „nála senki sem képviselhette méltóbban sem Debrecenben a Tiszántúli Mezőgazdasági Kamaránál, sem Budapesten az Országos Magyar Gazdasági Egyesületben, vagy akár az Országház felsőházában”.

A vármegyei törvényhatóságok (melynek 1929-től örökös tagja volt) által választott felsőházi póttagok egyike volt 1927 után, majd roffi Borbély György főispánná választása (felsőházi tagsága 1932. november 30-án szűnt meg) után a felsőház tagja lett, 1940-ben pedig a felsőház élethossziglani tagjává nevezték ki.
Számos bizottsági tisztséget (igazságügyi, közigazgatási, földművelésügyi) viselt. Felszólalásaiban is nyomon követhető elvhűsége, a mezőgazdasági kérdések középpontba helyezése: „… romlásba jutott a magyar gazda azért, amiért a vörös és a román rablás után saját tőke híján felvett kölcsönből kellett rekonstruálnia mezőgazdaságát. Tönkrejutott a magyar gazda azért, amiét hitelbe adott felesleges gépeket oktrojáltak rá, tönkrejutott azért, mert a könnyelműen nyújtott hitelek után éveken keresztül hihetetlen magas kamatot kellett fizetnie és tönkrejutott azért, mert a jövedelmével arányban nemi álló közterheiket volt kénytelen viselni. Tönkrejutott végül azért, mert éveken keresztül önköltségi áron mélyen alul, potomi áron látta el élelmiszerrel, kenyérrel, zsírral, hússal, tejjel - az ország impozáns fővárosát és az egész ország lakosságát és potom pénzen vagy termelési költségen alul nyersanyaggal látta el a dédelgetett gyáripart”.
Egészen 1944-ig a felsőház tagja maradt, sőt még az 1944. évi november 8-án tartott felsőházi bizottsági tagsági állásokra választottak között is megtalálhatjuk a nevét.

A református egyház életében is aktívan részt vett. Az 1934-től a heves-nagykunsági református egyházmegye gondnoka volt.
1945 után elvették és felosztották kb. 250 holdas birtokát. Az indoklás szerint azon a címen hajtották végre a felosztást, mert Kuszka „a felsőháznak örökös tagja volt”, illetve „elmenekült, birtokát elhagyta”.
A szép kort megélő Kuszka 1958. július 14-én hunyt el Túrkevén.

„Közmondásszerű puritánsága, tiszta magánélete mindenütt csak barátokat szerzett számára és szándékai tisztaságában soha senki sem mert kételkedni.
Soha semmit el nem hamarkodott. A viták legnagyobb hevében sem ragadtatta el magát. Soha senkit meg nem bántott, mindenkin csak segíteni akart. Tanácsait egy hosszú élet tapasztalataiból merítette és mindenkor a leglelkiismeretesebben átgondolva.
Nála a közügyekkel való foglalkozás rugóit nem a pozíciókért való törtetés, az érvényesülni vágyás, hanem a munka szeretete, a segíteni akarás, a szociális érzés legnemesebb érzései adták”.

(B. G.)

Források:

- A magyar korona országainak mezőgazdasági statisztikája. Gazdacímtár. Budapest, 1897. 204.p.
- Bojtos Gábor: Szolnok városa a Nagy Háborúban. In: Zounuk 27. Szolnok, 2013. 327-388.p.
- Felsőházi napló, 1935. I. kötet, 31/1935., 1939. I. kötet, 26/1939., 1939. IV. kötet, 104/1939.
- Függetlenség, március 31., 1918. június 2., 1918. november 3.
- Gróf Batthyány Tivadar: Beszámolóm. II. kötet. 46.p. Online elérhetősége: - http://mtdaportal.extra.hu/books/batthyany_tivadar_beszamolom_2.pdf
- Gyászjelentés, 1894. OSZK
- Haladás, 1917. július 22., 1917. július 29., 1918. november 10.
- Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Lapok, 1934. december 30.
- MNL JNSZML IV. 407. Alispáni iratok, 6497/1916., 598/1917.
- Képviselőházi napló, 1906. IX. kötet. 159/1906., 1906. XXI. kötet. 376/1906.
- MNL JNSZML IV. 405. Jász-Nagykun-Szolnok vármegye Törvényhatósági Bizottságának jegyzőkönyvei 223/1917., 23/1905., 232/1916., 2382/1895., 414-419/1917., 440/1916., 631-636/1916., 648/1929., 803/1905., 90/1916., 973/1897.
- MNL JNSZML XVII. 571. Földigénylő Bizottság iratai, Túrkeve 1945-1947. Igénybevételi jegyzőkönyvek, 200/1945.
- MNL JNSZML XXXIII. 2. Túrkeve halotti anyakönyv 88/1958.
- MNL JNSZML XXXIII. 1. Túrkeve református születési anyakönyv 147/1870.
- MNL MOL Belügyminisztériumi Levéltár K 148 1187.cs.
- Nemzeti Jövőnk, 1937. március 13.
- Országgyűlési almanach az 1939-1944. évi országgyűlésről. Szerk.: Haeffler István. Budapest, 1940. 485-486. p.
- Pákh Károly: Az Iglói Ág. H. Ev. Főgymnasium története. Igló, 1896. 120.p. Online elérhetősége: - http://medk.lutheran.hu/pakh_karoly_iglo_1896.pdf
- Sturm-féle országgyűlési almanach 1905–1910. Szerk. Fabro Henrik-Ujlaki József, Budapest, 1905. 317.p.

Képek: