Lenk Gyula

(Karcag, 1850. december 1. – Budapest, 1924. október 24.)

A darabont-főispán

Lenk Gyula a Nagykunság fővárosában, Karcagon született 1850. december 1-jén.
Apja, a Gömör megyei Rozsnyóról származó, evangélikus vallású Lenk Adolf (1807-1867) a város első orvosaként került Karcag városába 1832-ben. Ebben az évben írta meg orvostudori értekezését a Magyar Királyi Tudományegyetem orvostudományi karán „a hideg fürdőkről”. Később a Jászkun Kerület tiszti főorvosaként is működött, emellett rendszeres résztvevője volt a városi közgyűléseknek. Anyja, Szigethy Júlia (1815-1871) volt. A szülők sírja Karcagon, a déli temetőben található.

A szülőket Gyula mellett két testvére, Gusztáv és Sándor gyászolta.
Lenk Gusztáv (1841-1932), aki apját követve orvos lett. Karcag város orvosa, majd a „katonaság egészségügyi ellátásával megbízott honvédorvos”; 1890 és 1919 között Jász-Nagykun-Szolnok vármegye tiszti főorvosaként működött. Tagja volt az Országos Egészségügyi Tanácsnak, az uralkodó pedig érdemeiért az egészségügyi főtanácsosi címet adományozta neki.
Lenk Sándor (1843-1913) 1867-ben a Jászkun Kerület tiszteletbeli jegyzője volt. A vármegye megalakulásakor, 1876-ban tiszti főügyész volt, majd Király Alajos jákóhalmi kerületi képviselő lemondása után sikerrel mérettette meg magát szabadelvűként az országgyűlési választásokon, ám egy év múlva, 1878-ban már Szilágyi Dezső szerezte meg a mandátumot. Ezután az Adria Biztosító Társaság jogtanácsosa lett. Még többször próbálkozott az országgyűlési választásokon (1901, 1905, 1910), ám nem járt sikerrel.

Lenk Gyula 1878-ban nősült meg: Babics István (1813-1885; Heves és Külső-Szolnok vármegyei ügyész, majd táblabíró, 1842-től Pyerker egri érsek uradalmi ügyésze, később országgyűlési képviselő volt) lányát, Babics Annát (1852-1901) vette feleségül. Gyermekük, Gusztáv (1884-1934) szintén ügyvéd lett, és a Kisbirtokosok Országos Földhitelintézetének ügyésze volt. Felesége családja horvát eredetű – más családi ágban Babits néven szerepeltek.

Lenk Gyula középiskolái sikeres befejezése után – 1869-ben – egyéves önkéntesként szolgált a cs. és kir 6. dragonyos ezrednél. Ezt követően a debreceni református főiskolán tanult, ahol köz- és váltóügyvédként végzett. A német nyelvet bíró Lenk pályáját a karcagi járásbíróságon kezdte (1872-1876), majd aljegyző és I. osztályú jegyző volt Egerben (1876-1880). Ezt követően alügyészként dolgozott Veszprémben (1880-1881), Egerben (1881-1884), majd Budapesten (1884-1887).
1887-től bíró volt a budapesti királyi törvényszéken, 1896-tól a büntető törvényszéken dolgozott. 1902-ben ítélőtáblai bíró lett, mely posztot egészen főispáni kinevezéséig viselte.
1892-ben saját kérelmére szolgálaton kívüli viszonyba helyezték a honvédségnél, ahol ekkor tartalékos főhadnagy-hadbírói rangban állt.

Az 1905-1906. évi ellenállás

Az egész országra – kisebb-nagyobb intenzitással – kiterjedő vármegyei ellenállás, illetve a 1905-1906-os kormányzati válság a mélyben gyökerező, ám 1904 őszétől felerősödő politikai válság eredménye volt. Az 1904. november 18-i, úgynevezett „zsebkendőszavazás” (Tisza István erőszakos eszközökkel végrehajtott házszabály-módosítása) nem múlt el következmények nélkül. Nem csak a december 13-án végrehajtott képviselőházi rombolásra gondolunk, hanem arra is, hogy ez a lépés az ellenzék további aktivizálódásához, a Tisza István politikájával szembefordulók koalíciójához, illetve végül az oszággyűlés feloszlatásához vezetett.
Jász-Nagykun-Szolnok vármegyében a szolnoki ellenzék vezetői november 27-re népgyűlést hívtak össze. A helyi – kormánypárti – sajtó elítélte a függetlenségi párti országgyűlési képviselők részvétele mellett zajlott összejövetelt, mely szerintük a „hazafias kormány, a szabadelvűpárt és a közrend ellen” demonstrált. Ellenlépésként a vármegyei szabadelvű párt – melyet korábban súlyos veszteség ért Horthy István halálával – is zászlót bontott Lippich Gusztáv vezetésével: 1904. december 1-jén, Szolnokon, a Kossuth-szállóban új vezetőt is választott, Almásy Imre személyében. Felbuzdulásuk legfőbb jeleként december 8-án a vármegye több száz fős küldöttséggel kereste fel Budapesten Tisza Istvánt, hogy támogatásukról biztosítsák.

A 1905 elején (Jász-Nagykun-Szolnok vármegyében 1905. január 26-án) megrendezett országgyűlési képviselő-választások példátlan eredményeként a három évtizede kormányzó Szabadelvű Párt megbukott. A választásokon megyénkben is (az elmúlt hetekben történtek ellenére is) földcsuszamlás-szerű győzelmet aratott az ellenzék, hiszen a szabadelvűek egy körzetben sem tudtak nyerni (így az 1901-ben megszerzett mindhárom mandátumot elveszítették), sőt mindössze két körzetben mérették meg magukat.
Megegyezés híján azonban az uralkodó nem a győztes koalícióra, hanem báró Fejérváry Géza táborszernagyra, a királyi testőrség parancsnokára bízta a kormányalakítást. Az 1905. június 18-án kinevezett parlamenten kívüli, úgynevezett darabont-kormány azonban nehézségekbe ütközött. Három nappal később ugyanis a képviselőház és a főrendiház is kinyilvánította bizalmatlanságát a kormány iránt, sőt a képviselőházban a koalíció „nemzeti ellenállást” hirdetett. A kormány helyzetét tovább súlyosbította a költségvetés nélküli állapot.
A képviselőházi felhívásra a vármegye törvényhatósági bizottsága már az 1905. évi június hó 26-án tartott közgyűlésen „kibontotta a nemzeti ellenállás zászlaját”. Ekkor Tóth János indítványa alapján kimondták, hogy ha a kormány „meg nem szavazott adók behajtását, vagy meg nem ajánlott ujonczok kiállítását rendelné el”, akkor ezt a törvényhatóság megtagadja, illetve, hogy: „elvárja és megköveteli a vármegye összes tisztviselőitől (…), hogy a kormánynak a törvényhozás által meg nem szavazott adók behajtása, beszedésére, vagy a törvényhozás által meg nem szavazott, ujonczok kiállítására, a sorozásra esetleg kibocsátandó rendeleteit, akár a kormánytól közvetlenül, akár a főispán útján intéztetnek azok hozzájuk, letett tiszti esküjük értelmében végre nem hajtják és azok végrehajtásában közre nem működnek”.
Ugyanezen az ülésen – Bozóky Árpád függetlenségi képviselő kérdésére válaszolva – jelentette be Lippich Gusztáv, hogy beadta főispáni állásáról való lemondását. A törvényhatósági bizottság megállapította, hogy Lippich Gusztáv „főispáni állását azért hagyta el, mert alkotmányos érzületével és hazafiasságával nem találta összeegyeztethetőnek, hogy a jelenlegi alkotmányellenes kormány alatt szolgáljon…”. A főispán ezután szabadságoltatta magát.

Mivel Kristóffy belügyminiszter megsemmisítette a törvényhatóság által elfogadott határozatokat, illetve az országos politikai színtéren sem történt érdemi előrelépés, az október 16-án megtartott közgyűlés kemény szavakkal és határozott döntésekkel állt ki korábbi határozatai mellett. Ugyancsak ezen a közgyűlésen Bozóky Árpád bizottsági tag indítványára alkotmányvédő bizottság alakult, amely aznap alakuló gyűlést tartott. Elnöke Almásy Imre, előadója Kuszka István lett.
1905. évi november hó 21-én mentette fel végül főispáni állásából az uralkodó Lippich Gusztávot és nevezte ki az új főispánt, Lenk Gyula királyi ítélő táblabíró személyében.

Az új főispán

A kinevezett főispán nem volt ismeretlen sem Szolnokon, sem a szolnoki kerületben, hiszen az országos visszhangot kiváltó szolnoki kerületi mandátum ügyében ő járt el.
Az 1901-ben megtartott voksolás után az egyik megtámadott mandátum éppen a szolnoki volt. Az 1897 és 1901 között a mandátumot birtokló és újra versenybe szálló (és győző) Kiss Ferenc szabadelvű képviselő győzelmének jogosságát vonta kétségbe ellenfele, Kreutzer Balázs. A M. Kir. Kúria II. számú választási tanácsa Lenk Gyula vezetésével kezdte el a vizsgálatot, amely azonban Kiss lemondása miatt nem tartott sokáig.
Az új választást 1902. március 5-én tartották meg (ekkor már Kiss Ernő szállt szembe Kreutzer Balázzsal), ám Kreutzer ismét vesztett (ezúttal is nagyon szoros küzdelemben – 1901-ben 71, most 85 szavazat döntött), és ismét petícionált. Az ügyet ismét Lenkre bízták, aki a „legkövetkezetesebb részrehajlás nélkül, szigorú tárgyilagossággal” folytatta le a több hónapig elhúzódó vizsgálatot, amelyet azonban a panasz visszavonása miatt végül leállítottak, és október végén „beiktathatták” Kiss Ernőt.

Lenk Gyula kinevezésével egy új szakasza kezdődött a „nemzeti ellenállásnak”.
A december 7-én tartott közgyűlés ugyanis kimondta, hogy a főispán kinevezésében „az ország alkotmányának, törvényes közigazgatásának és törvényhatósági önkormányzatunk szabadságának sérelmét látja”, illetve, hogy a „főispáni kinevezés elfogadása egyenlő azzal, hogy az illető a magyar nemzet ősi alkotmánya és ellenállási ereje megtörésére segédkezet nyújt, Jász-Nagykun-Szolnok vármegye törvényhatósági bizottsága azokat, kik ettől a kormánytól főispáni hivatali elfogadnak és kik a főispánnak alkotmányellenes munkájában bármikép segédkezet nyújtanak, hazaárulóknak nyilvánítja…”.
Az új főispánnak szembe kellett néznie azzal is, hogy – ismerve a közgyűlési határozatokat – nem lesz egyszerű dolga, hiszen a vármegye törvényhatósági bizottsága elhatározta, hogy „Lenk Gyulát főispáni állásába nem iktatja be”, s tőle a hivatalos esküt nem veszi és nem fogadja el; eltiltotta az alispánt, a vármegyei főjegyzőt és a vármegyei főügyészt, hogy összehívják az installációs közgyűlést; megtiltotta a tisztviselőknek, községi elöljáróknak, hogy közreműködjenek; utasította az alispánt, hogy a főispáni hivatalos pecsétet vegye magához, a vármegyei székház közgyűlési termének ajtajait zárja be, pecsételtesse le; utasították továbbá, hogy azon esetben, ha Lenk erőszakhoz folyamodna, „rendeljen ki karhatalmat s védje és védesse meg minden erőszakkal szemben a törvényhatóság szabadságát és önkormányzatát”; a főispáni lakást neki nem engedik át, és ezen helyiségek ajtait is lezárják, lepecsételik.

Fontos megjegyezni, hogy a vármegyék (illetve a törvényhatósági jogú városok) az adott főispán kinevezésekor és (inkább) beiktatásakor adhattak látványos választ a kinevezettekkel (és így a kormánnyal) szemben, hiszen az 1886. évi XXI. tc. 60. §-a és az „ősi jog” szerint a főispánnak esküt kellett tennie ünnepélyes beiktatásakor, azaz a tisztség elfoglalásának feltétele volt az installáció.

December 15-én érkezett meg Szolnokra Lenk Gyula. A kinevezett főispán csendőri karhatalom mellett (miután a pecsétek eltávolítására Bagossi Károly alispán nem volt hajlandó) a közgyűlési terem és a főispáni lakás lepecsételt és elzárt ajtóit katonai fegyverkováccsal felnyittatta, új kulcsokat készíttetett, és december 23-ra közgyűlést hívott össze. A főispán szolnoki tartózkodása futótűzként terjedt, és rövid időn belül óriási tömeg lepte el a városháza előtti teret, ám a csendőrség megakadályozta a székházba való bejutást. Lenk távozása csak a kellő biztosítás mellett volt kivitelezhető.
Almásy Imre ezután az alkotmányvédő bizottság tagjait december 22-re értekezletre hívta össze, melyen a másnap követendő magatartást beszélték át, és megállapodtak abban, hogy a másnapi közgyűlésen megjelennek és megpróbálják az új főispán esküjét megakadályozni. Ezen a napon megérkezett Lenk Gyula is, aki a vármegyéből összevont csendőrség fedezete alatt bevonult a vármegyeházára.
A december 29-én megtartott közgyűlés által aztán törvénytelennek, szabálytalannak és semmisnek nyilvánított gyűlésen csendőrszuronyok sorfala mögött tette le az esküt: december 23-án „…már a kora reggeli órákban Szolnok város szivében, a vármegyeház előtti téren valóságos tábori élet uralkodott. Temérdek csendőr, gyalogos- és lovaskatona állta el a járó-kelő polgárok útját.” A 10 órára meghirdetett közgyűlés előtt „két csendőrszakasz bevonult a megyeház épületébe, megszállta a lépcsőket, folyosókat, elállta a főispáni helyiséghez és főispáni lakásba vezető folyosót és csak a főispán legbizalmasabb híveit bocsátotta be. Az utczán két század kecskeméti huszár Máriássy százados vezetése alatt és a szolnoki 68-ik gyalogezred helyezkedett el” A kordonon a korábban kapott igazolvánnyal rendelkező megyebizottsági tagokat és a sajtó képviselőit bocsátották keresztül. A közgyűlést meglehetősen feszült hangulatban várták a képviselők, akik válogatott szidalmakkal illették az új főispánt.
A tíz órakor kezdődő közgyűlésre azonban csak a megyebizottsági tagok egy kis része jutott be, mivel nagyon hamar elzárták a bejárati utat. Lenk Gyula díszmagyarban, nyolc megyebizottsági tag kíséretében érkezett meg úgy, hogy a főispán szobájába nyíló ajtó szárnyai kiemelték, gondolván az esetleges gyors visszavonulásra. A belépő főispánt és az „áruló” tagokat hangzavar és tiltakozás (Almásy Imre: „Gaz törvénytelenséget követ el!”) fogadta, majd valaki két záptojást dobott a főispán felé, ami azonban elkerülte őt. Ekkor Lenk utasítására szuronyos csendőrök érkeztek és állták körül az elnöki pulpitust. Szinte ugyanebben a pillanatban sikerült a kint rekedt bizottsági tagoknak „szorongva, lármázva, szidalmak közepette” benyomulnia a közgyűlési terembe, és „ugy festett az egész jelenet, mintha a szenvedélytől elragadott bizottság neki akarna törni a kitűzött szuronyoknak”. Almásy azonban felmérte az erőviszonyokat, és a törvényhatósági bizottsági tagok nevében kijelentette, hogy „ezt a közgyűlésnek nevezett egész aktust törvénytelennek tartom s tekintettel a (…) behurczolt erőszakra, kinyilatkoztatom, hogy itt tárgyalni nem lehet. Ilyen gazemberekkel egy teremben nem maradok!” A kivonulás alatt Lenk hangosan kiabálva olvasta fel esküjét, majd „megnyitotta” a közgyűlést. A jegyzőkönyv megfogalmazásával megbízta Vezéry Ödön várnagyot, tiszteletbeli jegyzőt (a jegyzőköny szerint „az installáczión résztvett Almásy Imre gróf is”), a jegyzőkönyv hitelesítésére pedig Kőrössy Lajost, Somogyi Józsefet, Markbreit Sándort, Karczag Sándort és Fekete Benőt kérte fel, majd berekesztette az ülést. A kivonult megyebizottsági tagok közben a szolnoki kaszinó vendéglőjébe mentek s ott elhatározták, hogy a december 29-én tartandó rendes közgyűlésen valamennyien meg fognak jelenni.
A 29-i közgyűlésen azonban nem jelent meg az új főispán, mivel előző nap Budapestre utazott „nagy elfoglaltsága miatt”. A közgyűlésen aztán számos fontos döntés meghozatalára került sor.

Lenk Gyula „budapesti lakos” (ami aztán gúnynevévé is vált) ellen – a december 15-én történt fellépése miatt – több vélelmezhető bűntett (hatóság elleni erőszak, magánlak-sértés, hivatali hatalommal való visszaélés) és vétség (más ingatlan vagyonának szándékos és jogtalan megrongálása) miatt a törvényhatóság feljelentést tett. A királyi ügyészség a vád képviseletét megtagadta. Ezután a vármegyei ügyész, mint pótmagánvádló átvette a vád képviseletét. 1906. június 14-én a szolnoki királyi törvényszék mellőzte a vizsgálat elrendelését. Ugyanekkor elindították a főispáni lakás elfoglalása miatti kilakoltatási pert is, azonban a törvényhatóság keresetét – első és másodfokon is – elutasították. Ekkor tárgyalták a belügyminiszter karácsonyi rendeletét, amellyel 1906. január 1-től beszüntették az állami javadalmazást.
Ezzel a döntéssel, a vármegye összes alkalmazottja fizetés nélkül maradt. Erre reagálva a törvényhatósági bizottság elfogadta Kuszka István indítványát a tisztviselők erkölcsi és anyagi kárpótlásáról, amelyet önkéntes adományokkal kívánták megoldani. A január 20-án elkészült országos kimutatás szerint a vármegye anyagi ereje különösen rossznak volt tekinthető, hiszen a szükséges összeg alig 60%-a állt rendelkezésre, és a felajánlott összegek is igen lassan folytak be. Mindenesetre az alkotmányvédő bizottság a hónap elején valamennyi vármegyei alkalmazott részére kiutalta illetményüket és lakbérüket.
Ragaszkodtak továbbá a feloszlatott alkotmányvédő bizottság munkájához, illetve Vezéry Ödön várnagy, tiszteletbeli jegyző ellen vizsgálatot indítottak, felfüggesztették, az általa szerkesztett Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Lapok nyomdáját a megyeházáról kitelepíttették, mivel a vármegye tisztviselői közül egyedüliként megjelent a Lenk főispán által összehívott közgyűlésen s a jegyzőkönyv felvételében segédkezett.
Szentgyörgyi Gerő pedig felvetette azt, hogy azokat a bizottsági tagokat, akik a főispán kíséretében és környezetében a közgyűlésen jelen voltak, „megbélyegzés okáért teremben elhelyezendő táblán megörökíttessenek”. Bagossi Károly alispán és Almásy Imre javaslatára azonban – ez nem illő a törvényhatósághoz, illetve „az illetők nem is méltók arra, hogy a nevök bármiként is” említésre kerüljön – Szentgyörgyi visszavonta indítványát.
A fővárosi lapok már arról cikkeztek, hogy Lenk Gyula az itt tapasztalt „élmények” hatására lemond tisztéről, ám Vezéry Ödön lapja január 4-én arról értekezett, hogy az állítás teljesen hamis, sőt a főispán elszánt, és „mindent el fog követni, hogy a jelenleg uralkodó áldatlan és rendkívüli állapotok (…) megszűnjenek”.
1906. január 24-én a küzdelem folytatásáról, sőt az ellenállás kiterjesztéséről döntött az alkotmányvédő-bizottság. Egyrészt felkérték a tagokat, hogy lakóhelyeiken (és a környéken) szervezzenek községi vagy városi alkotmányvédő bizottságokat, másrészt hirdetményt bocsátottak ki, mely szerint, aki az „alkotmányos kormányzás beálltáig önkényt adót fizet, vagy önkényt beáll katonának, törvény ellen cselekszik és a haza ellen bűnt követ el”.
Ezt követően a másnap, január 25-én tartott rendkívüli közgyűlés döntése alapján bejelentették, hogy a tisztikar a végsőkig elszánt és betartják a törvényhatóság megerősített határozatait. Ekkor tárgyalták és fogadták el a törvényhatóság vezetőjének, Bagossi Károly alispánnak és Berki József főügyésznek nyugdíjazási kérvényét.

Lenk közben próbált a rendkívüli helyzethez igazodni. Ahhoz képest, hogy volt olyan vármegye, amelynek kinevezett vezetője egyetlen alkalommal sem tartózkodott új álláshelyén, Lenk január másodikától kezdve meglehetős rendszerességgel jelent meg Szolnokon, és minden alkalommal több napon keresztül a városban tartózkodott. Első intézkedései között megtaláljuk az adókra-újoncokra vonatkozó kormányrendeletek végrehajtását, de foglalkozott a nősülési engedélyre várakozók ügyeivel is.
Kinevezéseket hajtott végre, és ülésezett például a közigazgatási bizottság is. Problémát jelentett ugyanakkor, hogy az ülésekről a törvényhatósági bizottság választott tagjai rendszeresen távol maradtak, így az albizottságok egyáltalán nem tudtak működni.

Maradandót sikerült alkotnia Lenk Gyulának az 1905. évi aszály miatt nehéz helyzetbe jutott gazdák megsegítésében. A főispán pártján álló lap nem is fukarkodott a jelzőkkel és a főispán tettrekészségének bemutatásával: „a vármegye lakosságának ügyes-bajos dolgaiban jóakaratú tanácsadója, (…) támogatásra kész őszinte barátja szorgos gondjai között is felismerte a múlt évi rossz termésviszonyok folytán a vármegye délkeleti fészkében uralkodó kedvezőtlen anyagi helyzetet”, és „személyesen kereste fel báró Feilitsch Arthut m. kir. földmívelésügyi ministert, hogy a vármegye lakosságának azon részének, mely a múlt évi aszály miatt csaknem teljesen ínségbe jutott, tavaszi vetőmag bocsáttassék rendelkezésére”. Az anyagi helyzettől függő támogatásról, a jelentkezés lehetőségeiről a főispán körrendeletben adott tájékoztatást a polgármestereknek, községi elöljáróknak, főszolgabíráknak.
Február 25-ére az ország számos pontjára népgyűléseket szerveztek, hogy az országgyűlés feloszlatása (február 19.) ellen tiltakozzanak. Kristóffy belügyminiszter a gyűléseket betiltotta és utasította a vármegyék vezetőit a rendezvények megakadályozására. A megyében 300 huszárt és 1.400 gyalogost mozgósítottak, ám a főispán előterjesztésére a belügyminiszter engedélyt adott arra, hogy a képviselői beszámolókat egyleti helyiségekben megtarthassák.
Az 1906. évi február 26-án tartott rendkívüli közgyűlésen az alispán-helyettes vármegyei főjegyző is bejelentette lemondását („a bekövetkezett absolut uralomra való tekintettel”), ám azt a törvényhatóság nem fogadta el („ugy neki mint a hazafias vármegyei tisztikarnak állásában való megmaradását a közérdekben állónak tartja”), és kijelentette, hogy a tisztikar részére újabb határvonalat nem kíván kijelölni. Ez a kompromisszumos döntésnek ható határozat tulajdonképpen biztosította a vármegyei tisztikar egyben tartását, illetve a közigazgatás („az indifferens ügyekre nézve”) zavartalan menetét.
Ráadásul a belügyminiszter – Lenk Gyula főispán közbenjárására – az árvaszéki tisztikar, a kinevezett tisztviselők, a segéd- és kezelőszemélyzet fizetését újra folyósítani kezdte március 1-től kezdve.

Egy hónap múlva azonban már ismét a megsemmisítő és megerősítő határozatoké, a tiltakozásé volt a főszerep. Emellett a törvényhatóság felhívta tisztviselőit, hogy „állásaikat mindaddig tartsák meg, mig tőlük nyílt törvénysértés nem követelletik”. Ha mégis ilyen történne, akkor az alispánnak rendkívüli közgyűlést kell összehívnia.
Erre már nem került sor, hiszen a koalíció vezetői megegyeztek a Fejérváry-kormánnyal – lásd: adó- és újoncjutalék, választójogi reform – így a kormányválság megoldódott: a király Wekerle Sándort bízta meg az új kormány megalakításával. Ezzel értelemszerűen megszűnt a „nemzeti ellenállási” küzdelem értelme is, aminek az április 18-án tartott rendkívüli közgyűlés is tanúbizonyságát adta.
Ekkor kimondta a közgyűlés, hogy a Lenk Gyula főispán jogkörének törvényességére, a vármegyéhez és a tisztviselőkhöz való viszonyára vonatkozó határozatait hatályon kívül helyezi, illetve köszönetet mondott az alkotmányvédő bizottság elnökének, Almásy Imrének, a bizottság tagjainak, Kerekes Géza bizottsági tagnak, a bizottság üléseit házában tarthatták.
A vármegye irányításában is változások történtek.
A király 1906. április 19-én felmentette Lenk Gyulát (akinek április 5-én még volt alkalma találkozni a Szolnokon átutazóban tartózkodó és őt felkereső Tisza Istvánnal, korábbi miniszterelnökkel.) és április 22-én Almásy Imrét, az alkotmányvédő bizottság elnökét nevezte ki a vármegye élére, akinek beiktatását május 12-én tartották – ünnepélyes keretek között. Az alispáni székbe az eddigi vármegyei főjegyző, Benkó Albert került 1906. június 26-án, az új főjegyző pedig Küry Albert lett.
A politikai, alkotmányos viszonyok rendeződése, az új választások lebonyolítása (a mandátumok sorsa sem változott) után hatalomra kerülő koalíció pár év alatt felőrlődött a pártok között meglévő és folyamatosan felszínre kerülő és egyre erősödő vitás kérdések és ellentétek miatt.

Lenk Gyula nevével 1906 után már nem találkozhatunk a nagypolitikában. Egy olyan rendkívüli időszakban vállalt politikai és népszerűtlen szerepet, amelyet nem sokan vállaltak volna el.

1924-ben, életének 74. évében hunyt el Budapesten. Temetésére Budapesten, a Kerepesi úti temetőben került sor a református egyház szertartása szerint.
Vezéry Ödön – ekkor a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Lapok felelős szerkesztője – így búcsúzott Lenk Gyulától:
„Habár ténykedése a közönség rokonszenvével nem találkozott, de miután minden törekvése a konszolidáció elérésére s a békés egyetértés fenntartására volt irányítva, az utókor csak elismeréssel emlékezhetik meg ténykedéséről, mely e vármegye zavartalan fejlődése elé nem hogy akadályokat gördített volna, hanem azt jóakaratúlag előmozdítani iparkodott. Ő szerezte meg azon első állami hozzájárulást, mely a szolnoki városi színház megteremtésének alapja volt”.

(B. G.)

Források:

- MNL JNSZML IV. 407. Alispáni iratok, 311/1906., 324/1906., 328/1906., 329/1906., 57/1906.I. , 6102/1906. , 768/1906.
- Főrendiházi irományok, 1905. I. kötet, 24/1905.
- Gyászjelentés, 1867., 1871., 1901., 1924., 1934. OSZK
- HIRN László és ZSADÁNYI Oszkár. Szolnoki fejek. Szolnok, 1928.
- HORVÁTH, 1907. 8.p., 229-235.p.
- Jászberény és vidéke, 1901. január 6.
- Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Lapok, 1901. december 22., 1902. január 12., 1902. február 13., , 1902. augusztus 7., 1902. október 30., 1904. december 8. és december 11., 1904. november 27. és 1904. december 1., 1905. január 29., 1906. április 5., 1906. április 8., 1906. február 18., 1906. február 25., 1906. február 25., 1906. január 4., 1906. január 4., 1906. március 11., 1913. május 8., 1924. október 26.
- Képviselőházi napló, 1901. II. kötet. 50/1901., 1901. VIII. kötet. 137/1901., 1905. I. kötet, 38/1905.
- MNL JNSZML IV. 405. Jász-Nagykun-Szolnok vármegye Törvényhatósági Bizottságának jegyzőkönyvei 10/1906., 262-263/1906., 266-267/1906., 289-290/1906., 4/1906., 787/1905., 788/1905., 788/1905., 800/1905., 803/1905., 808/1905.
- Minisztertanácsi jegyzőkönyvek, 1905.11.20.-17. Online elérhetősége: - http://www.adatbazisokonline.hu/adatbazis/minisztertanacsi-jegyzokonyvek-1867-1944/adatlap/59970
- MNL JNSZML IV. 407. Alispáni iratok 768/1906.
- MNL JNSZML V. 171. Karcag város képviselőtestületének közgyűlési jegyzőkönyvei 831/1832.
- MNL JNSZML XXXIII. 1. Karcag református születési anyakönyv 1850.
- MNL MOL Belügyminisztériumi Levéltár K 148 1187.cs.
- MNL MOL Belügyminisztériumi Levéltár K 148 Elnöki iratok 1906-11-3199
- Nemzeti Jövőnk, 1939. január 14.
- Orosz, 2003.
- Rendeleti Közlöny a Magyar Kir. Honvédség számára. 54.sz. 1892. október 10. 341.p.
- SCHEFTSIK, 1935. 160.p.
- Szabó, 1941. 39.p.

Képek: