koronghi Lippich Gusztáv

(Szelevény, 1848. szeptember 4. – Szolnok, 1916. november 6.)

Lippich Gusztáv 1848. szeptember 4-én született Szelevényen, az akkori Heves és Külső-Szolnok vármegyében, egy római katolikus vallású, nemesi, tekintélyes birtokokkal rendelkező családban.
A Lippich család Vas vármegyéből (koronghi előnevük is utal erre; Korong Muraszombattól délre fekszik, ma Szlovéniában található) származik. Egyes források szerint a család dalmát eredetű és magyar nemességük 1608-ból, II. Mátyástól származik. A későbbi századokban került aztán a család Győr vármegyébe, a Szepességbe, illetve az Alföldre.
Apja Imre (1807-1848), szelevényi birtokos, anyja forintosházi Forintos Franciska (1811-1894), akinek családja híres zalai konzervatív família volt.
Édesapja még születése előtt, 1848. július 27-én elhunyt. Édesanyja 1851-ben újból megnősült. Új férje és Lippich Gusztáv „új” apja Marton Péter (1805-1857) szelevényi birtokos volt. A kései házasság és a magas kor ellenére 1852 decemberében egy ikerpár, 1855 februárjában egy fiúgyermek érkezett a családba.
Lippich Gusztáv 1875-ben nősült. Felesége nemes szajoli Fejér Vilma (1850-1928; „mintaképe a magyar úri asszonyoknak”), aki három gyermekkel ajándékozta meg: Margittal (1876-1938; férje gyóni Zlinszky Gyula, ny. ezredes 1870-1939; a világháború alatt a szerb, orosz, és román fronton is harcolt; számtalan kitüntetés tulajdonosa), Ilonával (1878-1933; férje almási Szalay János (1865-1932) a vármegyei gazdasági egyesület alelnöke, a Szolnoki Mezőgazdasági Takarékpénztár igazgatója) és Istvánnal (1881-1946), aki apjához hasonlóan szintén volt a vármegye főispánja (1919-1920 és 1920-1922).

Lippich Gusztáv középiskoláit Budán az állami, Kecskeméten a kegyesrendiek gimnáziumában végezte. A három éves jogakadémiát Kecskeméten, majd Egerben végezte.
Tanulmányainak elvégzése után Heves és Külső-Szolnok vármegyében (a szolnoki törvényszéknél) tiszteletbeli, később valóságos jegyző, majd az ügyvédi oklevél megszerzése után (1873) Szolnokon nyitott ügyvédi irodát és telepedett le a városban.

A német és francia nyelven is beszélő, széles látókörű, művelt embernek leírt Lippich 1877-től volt tagja a törvényhatósági bizottságnak. A decemberben tartott tisztújításon tagja lett a központi és az állandó választmánynak is. 1879-től a vármegyei árvaszékhez választották meg „döntő szavazattal bíró törvényhatósági küldöttségi tagnak”. 1881-től volt a vármegyei törvényhatóság keretén belül működő közigazgatási bizottság tagja, mely pozícióját 1899-ig, főispánná választásáig megőrizte. 1883-ban a belügyminiszter kinevezte a felszólamlási bizottság elnökévé.
Az 1882-ben megválasztott Beniczky Ferenc főispán a központosításért folytatott küzdelmében erőteljesen szembekerült Sipos Orbán alispánnal, amelynek a vége Sipos távozása lett. A következő, 1883-as év pedig a Beniczkyhez és Horthyhoz közel álló Unió-párt folyamatosan erősödéséről, a Sipos-pártiak, így a jászkun partikularizmus visszaszorításáról és meggyengüléséről szólt. Ennek a küzdelemnek volt az egyik eszköze az úgynevezett Unió-párt, amely 1883. január 27-én tartotta alakuló ülését Szolnokon.
Lippich a párt egyik erős embere lett; nevéhez fűződik az 1883. február 25-én tartott Unió-párti értekezlet összehívása (az értekezlet elnökeként kijelentette, hogy a párt célja „az eddig tapasztalt separatisticus és különleges területi törekvéseket ellensulyozni s így közvetve a jó közigazgatást elősegíteni”), illetve az év végén megtartott tisztújításon az Unió-párti Bagossy Károly jelöltségének sikerre vitele Pethes Pállal szemben.
Ekkori értékelések Lippich „egyszer mint generális, másszor mint közvitéz, majd mint felülmúlhatatlan salonkortes, ismét mint megyei államcsíny elkövetője” tűnik fel a közéletben, a politikai küzdelmekben.
A Szabadelvű Párt tagjaként 1892-ben elindult a képviselő-választáson a kunszentmártoni kerületben, ám végül „200 szótöbbséggel” Tóth Ernő függetlenségi és 48-as jelöltet választották meg. Hajdu Sándor 1894-ben történt lemondása-nyugdíjazása után az alispáni szék egyik esélyes jelöltjeként emlegették.

1893 és 1899 között a vármegyei gazdasági egylet (amelynek alelnöke is volt) által alapított Szolnoki Mezőgazdasági Takarékpénztár vezérigazgatója volt. Vezetésének időszaka az intézet egyik virágkorának számított. Felemelték az alaptőkét, szorosra fűzték a kapcsolatokat a vármegyei gazdasági egyesülettel, illetve egyéb bankokkal, és új üzletágakat honosított meg. Nevéhez fűződik a Takarékpénztár századfordulón tervezett és átadott (1900) szecessziós palotája, mely ma is áll Szolnokon (az Arany János utca és a Kossuth Lajos utca sarkán). Az „intézet vezetése és felvirágoztatása körül szerzett elévülhetetlen érdemeire” való tekintettel készíttették el Bihari Sándorral a volt vezérigazgató életnagyságú olajképét, melyet a díszteremben helyeztek el.

1899-ben Almásy Géza főispán felterjesztette Lippichet a Vaskorona rend III. osztályára. Az indoklás szerint Lippich a „vármegye területén levő Tisza-szabályozási társulatok megalakításában a legnagyobb buzgalmat fejtett ki, ezen társulatok élén elnöki tisztségében kiváló érdemeket szerzett. A Gazdasági Egyesület elnökségében évtizedek óta a legnagyobb tevékenységet sikerrel fejti ki. A közgazdasági érdekek megóvására fáradhatatlanul közreműködik. Az általa létesített közhasznú intézmények sok előnyt biztosítottak a gazda közönségnek s főleg a gazdasági érdekek támogatására általa alakított s jelenleg is személyesen vezetett Mezőgazdasági Takarékpénztárnak áldásos kihatásait biztosította. A vármegyei s minden ágában a közéletnek évtizedek óta önzetlen harczosa”. Almásy azonban – ismeretlen okokból – három nap múlva (január 24-én) kérte Lippics (sic!) kitüntetését függőben tartani.

Almásy Géza 1899-ben történt felmentése után több név is közszájon forgott, mint aki jó reményekkel pályázhat a főispáni székre. Így előkerült Almásy Imre neve, aki azonban – ekkor még – nemet mondott a felkérésre, Magyary-Kossa Géza cs. és kir. kamarás, országgyűlési képviselő és gróf Keglevich Gábor személye is.
Május 21-én – 17-i keltezéssel – aztán megjelent az uralkodó határozata, mely szerint állásából Almásy Gézát felmenti és „helyébe Lippich Gusztáv birtokost Jász-Nagykun-Szolnok vármegye főispánjává” kinevezi.

A kinevezés híre „leírhatatlan örömet és lelkesedést keltett” az egész vármegyében és Szolnok városában is (hiszen „mióta e megye megalkottatott a törvényhozás bölcsessége által, mindég idegenek ültek a főispáni székben, egy sem került ki közülünk. Az előbbeni főispánok lettek légyen okosak, kiváló hazafiak, idegenül léptek be közénk. Kineveztetésük hírére nem dobbant meg a vármegye szíve, nem melegedett fel a lelke”), ahol megszólaltatták a mozsarakat, fellobogózták az épületeket és falragaszokon hívták a város közönségét az este tartandó fáklyás felvonulásra, amelynek végcélja a főispán Szabadság téren található lakása volt. A 8-10 ezer fősre becsült tömeg előtt id. Scheftsik István beszélt, aki kiemelte Lippich tiszta jellemét, őszinte fellépését, munkásságának eddigi eredményeit. Lippich válaszában kiemelte, hogy ezer szállal kötődik Szolnok városához, hiszen itt születtek gyermekei, és az itteni munkásságának köszönheti, „hogy az vagyok, aki vagyok”.

1899-ben Lippich a vármegye egyik legnépszerűbb, legbefolyásosabb emberének számított. Immár két évtizede aktív tagja volt a törvényhatóságnak, és ő volt a megyebeli nagybirtokosok döntő részének jogtanácsosa. Aktív közéleti tevékenységet folytatott: felügyelőbizottsági tagja volt a Hungária Gőzmalom Rt-nek, a Tiszavidéki Takarékpénztár ügyésze, tagja a debreceni ügyvédi kamarának, elnöke volt a szolnoki Kaszinónak, a dalegyletnek, a Főgimnáziumi Tanuló-segítő Egyesületnek. Jellemzésekor kiemelték „előzékeny, kedves modorát”, „vezér” szerepét, tekintélyét.

Az ünnepélyes beiktatásra június 6-án került sor.
Lippich Gusztáv beszédében fontosnak tartotta kiemelni, hogy ő honnan érkezett. Önmagát egy szerény anyagi viszonyok között élő, egyszerű családfőnek írta le („a középosztályból való vagyok”), aki minden átmenet nélkül, a szerencsének köszönhetően került a vármegye élére.
Leendő főispáni teendőit három pontban foglalta össze.
Az igazgatási teendőkről elmondta, hogy az a vármegye alispánjának és tisztviselő társainak feladata, amibe neki csak akkor kell beavatkoznia, mikor hiányosságokat, vagy problémákat lát a működésben, illetve ha állami beavatkozás szükségeltetik.
A közművelődési és közgazdasági területről beszélt a legrészletesebben. Az előbbivel kapcsolatban elmondta, hogy „a főispán figyelmének éppen ugy ki kell terjedni a kisdedovodákra, mint a művészetek tanítására”, míg az utóbbinál hangsúlyozta, hogy egy főispánnak „ismernie kell a hitel, ipar és kereskedelmi viszonyokat”. A korábbi főispáni beszédekhez viszonyítva részletekbe menően taglalta gazdasági elképzeléseit: „vármegyénk jóléte szorosan összefügg a mezőgazdaság jólétével”, márpedig „megyénk mezőgazdaságának jóléte ipart és pedig nem csak jó, hanem szép kézműipart, valamint gyáripart kiván”. Szakelőadásokra van szükség (feladat: „a mezőgazdával megértetni, hogy tökéletesebb eszközökkel dolgozzék, ott a hol lehet, gépeket alkalmazzon, több és jobb állatot tartson”), a gimnáziumok rovására előnyben kell részesíteni az ipariskolákat („sok iparvállalat azért volt kénytelen üzemeivel felhagyni, mert elegendő szakértelmű munkást nem volt képes szerezni”). Hitelszövetkezeteket kell alapítani, emellett fogyasztási és értékesítési szövetkezetekre, valamint köz- vagy áruraktárakra van szükség.
Politikai teendői kapcsán kijelentette, hogy az őt kinevező kormány híve, és a törvény által előirt minden eszközt latba fog vetni ezen politika érvényesítéséért.
A délutáni 600 fős lakoma és az esti, Scheftsik-kertben megtartott színházi előadás zárta a napot, amelyről az értékelő összegzések megállapították, hogy Lippich beiktató ceremóniája, ha pompában és fényben nem is, de lelkesedésben felülmúlták gróf Batthyány József 1880-as beiktatását, „országra szóló főispáni installációját”.

Az első ügy, amellyel foglalkozott és amely tulajdonképpen végigkísérte Lippich főispánságát, a vármegyei kőúthálózat kiépítésének kérdése volt. Az 1890-ben elfogadott I. tc. („úttörvény”) elfogadása segítette az állami és a törvényhatósági úthálózat fejlesztését, gondoljunk csak az I. és II. alföldi transzverzális út kialakítására. A megállapított (és számos törvényhatósági) útvonalak aztán a befolyásos birtokosok nyomására többször megváltoztak. Mindenesetre igazat adhatunk a sajtó azon megállapításának, mely szerint a vármegye fennállása óta nem volt ennél fontosabb, a mindennapi életbe és életszükségletekbe mélyebben vágó kérdés. Hosszas előkészületek után kezdődhetett el a századfordulón a vármegyét érintő kb. 300 kilométernyi út építése.

Fontos és elodázhatatlan kérdés volt Jászberény ügye, ahol korábban a partikularizmus, ekkor pedig az összekuszálódott pártviszonyok, és a kibékíthetetlennek tűnő személyi kérdések jelentettek kihívást a mindenkori, rendcsináló szándékkal fellépő főispánnak. Ezzel a helyzettel szembesült Lippich Gusztáv is, akinek első főispáni útja Jászberénybe vezetett.
1899 őszén Lippich az alispánnal, az árvaszéki elnökkel, a főjegyzővel, a főszámvevővel együtt utazott Jászberénybe, hogy a városi igazgatást megvizsgálja. A számtalan szabálytalanságot, rendellenességet feltáró vizsgálat jogosságát többen megkérdőjelezték, ám Lippich leszögezte: „ugy jelen esetben, mint az ezután bekövetkezendő esetben akkor, midőn mint bírónak kell eljárnia más befolyást nem fog ismerni, mint a közérdeket és jól megfontolt meggyőződést”. Az 1901-ben tartott hivatalvizsgálat is számos következménnyel járt. Négy tisztviselő ellen fegyelmi eljárást indított, ebből kettőt azonnali hatállyal felfüggesztettek. A Magyar Szó augusztus 25-én – amikor már tudni lehetett, hogy a vármegye korábbi főispánja, Almásy Géza elindul a jászberényi mandátumért Apponyi ellen – úgy emlegette Lippichet, mint „Apponyi főispánját”, aki „két év óta nem tesz egyebet, mint fegyelmi eljárást és felfüggesztést rendel Jászberényben, de ez nem egyéb, mint igazságszolgáltatás. Gyalázatos hipokrízis, jezsuita Pilátus-kézmosás…”.

Lippich Gusztáv legmaradandóbb, legnevezetesebb alkotása az 1902 nyarán átadott Szolnoki Művésztelep volt.
Az August von Pettenkofen hatására megindult művészeti érdeklődés és egy állandó művésztelep létrehozatalára irányuló kezdeményezés egybevágott a vallás- és közoktatásügyi miniszter, Wlassics Gyula és a művészetpártoló főispán törekvéseivel. Nem elhanyagolható körülmény az sem, hogy a főispán unokaöccse (azaz testvérének, Eleknek a fia), K. Lippich Elek (1862-1924) töltötte be ekkor (1899 és 1912 között) a Minisztérium művészeti osztályának vezetői székét.
1899-ben Lippich „valóságos fanatizmussal” vágott bele az 1902-ben révbe ért munkába. Nem véletlenül emelte ki szinte mindenki, hogy Lippich Gusztáv Magyarországon az első főispán, aki a magyar művészet pártolását alapvető célnak tekinti. Itt érdemes visszautalni a főispáni beiktatáskor elhangzó programbeszédre, amikor Lippich kijelentette, hogy „a főispán figyelmének éppen ugy ki kell terjedni a kisdedovodákra, mint a művészetek tanítására”.
Ezért „bejárta a vármegyét. A falukat is, a pusztákat is, a városokat és az úri kúriákat és a szolnoki művész-egyesület terve iránt érdeklődést mozgósított mindenfelé. (…) Tagokat, alapítókat gyűjtött, megnyerte a város jóakaratát és megszerezte a kormány támogatását. 1901. április 28-án megalakult a Szolnoki Művészeti Egyesület, az egyesület pedig hamarosan hozzálátott a telep építéséhez”.
A műtermek és a művészházak ünnepélyes átadására 1902. június 29-én került sor.
A Szolnoki Művészeti Egyesület az 1910. május 10-én tartott közgyűlésén az egyesület örökös díszelnökévé választotta Lippich Gusztávot.

Főispáni beiktatásakor felvázolt gazdasági programja sem maradt írott malaszt. Megtartotta a Vármegyei Gazdasági egyesületben viselt alelnöki pozícióját, és hihetetlen lendülettel vetette magát a fogyasztási, értékesítési és hitelszövetkezetek szervezésébe. Lippich kezdeményezésére a szövetkezetek szorosan együttműködtek a Mezőgazdasági Takarékpénztárral. Nevéhez fűződik a vármegyei közraktár létesítésének ötlete, majd a szövetkezet áruraktárainak felállítása Szolnokon.

A szajoli birtokát mintagazdasággá fejlesztő főispán – ígéretéhez híven – számos gazdasági-gazdászati előadást szervezett (kiváló marketingfogásnak is tekinthetjük a vármegyei gazdasági egyesületnek a – pusztaecsegi telep megnyitása alkalmából – a pusztán tartott értekezletét, 1902. május 1-jén Almásy Imre elnök és a főispán vezetésével), előadást tartott a magyar közgazdasági társulat ülésén, tanulmányt írt a vámkérdésről, iparügyi értekezletet hívott össze.
Lippich 1901-ben hangot adott annak a véleményének, hogy a baromfitenyésztésre különös figyelmet kell fordítani, hiszen egy jövedelmező közgazdasági ágról van szó. A következő évben megalakult Baromfitenyésztők Országos Egyesülete elnökének választja, és az ő elnökletével tartják meg I. kongresszusukat. Díszelnökévé választotta a Törökszentmiklósi Gazdasági Kör is.

Sokat foglalkozott vízszabályozási kérdésekkel is. Számos ármentesítő társulatnak volt választmányi tagja vagy jogtanácsosa (a Közép-Tiszai, Tóköze-Istvánházi, Tisza-Köröszugi), emellett elnöke volt a Szolnokvidéki Alsótiszai Halászati Társulatnak.

Lippich Gusztáv – Bagossi Károly alispánnal együtt – kezdeményezte a selyemtenyésztés vármegyei meghonosítását is, hiszen az egyrészt egy fontos termelési ág, másrészt „minden tőkebefektetés nélkül, aránylag igen rövid időtartamú s igen könnyű – tehát gyermekek és nők által is végezhető – munkával igen tisztességes keresetet képes nyújtani éppen azon néposztálynak, a mely arra legjobban rá van szorulva”. Lippich vezetésével a vármegyei tisztikar számos tagja 1905. május 10-én tanulmányi kirándulást tett Szekszárdra és Tolnára, hogy az „ottani mintaszerű selyemtenyésztési berendezéseket tanulmányozzák”.

Főispáni hivatali vizsgálatai mellett ellenőrizte a vármegyei közkórházat, a szolnoki közvágóhídat, de egyedi vizsgálati terepnek számított a Szolnokon tartott ellenőrzése 1903-ban a szegényügy, a közegészségügy, a köztisztaság területén. Ennek keretében ugyanis személyesen vizsgálta meg a szegényházat, számos kocsmát, és a bérkocsik állapotát.

A szolnoki nevelő-oktató tevékenység intézményi bővülése a századfordulón ment végbe. Még 1898-ban megnyitottak három óvodát, majd Lippich alatt sikerült elérni, hogy „állami jellegűeknek nyilvánították ki a tiszaparti, templomtéri, a ferencvárosi, az újvárosi és a Petőfi utcai községi elemi iskolákat”. Nevéhez fűződik a „felső leánynépiskola” átalakítása polgári leányiskolává, illetve a polgári fiúiskola 1902-ben történt megnyitása a Festő utca sarkán.

Főispánként is folytatta korábbi aktív közéleti tevékenységét.
1902-től a Vármegyei Kaszinó elnöke, uralkodói kinevezés jóvoltából tagja a Vallás és Tanulmányi Alap felügyelő és ellenőrző bizottságának, a Törökszentmiklósi Gazdasági Egyesület örökös díszelnöke, a Szolnoki Rabsegélyező Egylet tiszteletbeli tagja (neje a védnöke), az 1901-ben alapított Tisza Evezős Egylet elnöke, a Szolnoki Állami Népiskolák Gondnokságának elnöke, a Jász-Nagykun-Szolnok Vármegyei Tanítótestület tiszteletbeli tagja.
Közéleti munkálkodásának egyik részeként fellépett a jó ivóvíz, az artézi kutak létesítése mellett, a pálinka-fogyasztás ellen, és felhívta a figyelmet a rezesbandák szervezésének jótékony hatására. Hozzá kötődik a Szolnoki Zeneegylet megalapítása és az első „uribanda" megszervezése is.

Számos olyan gazdasági, társadalmi kezdeményezés fűződik a nevéhez, amelyeknek elindítója volt, ám nem az ő főispánsága alatt valósultak meg (vagy nem valósultak meg), és mai említésükkor – méltatlanul – nem is említik a nevét.

Ilyen kezdeményezés volt a vármegyében létrehozandó cukorgyár alapítása. 1899-ben Kisújszállás és Szolnok polgármesterei (Gaál Kálmán és Kőrössy Lajos) tettek előterjesztést a főispánnak, hogy a mezőgazdaság érdekében nagy szükség volna egy cukorgyárra, hiszen 5 ezer holdon termelnek cukorrépát. Lippich felkarolta az elgondolást és kapcsolatait, tekintélyét latba vetve Budapestre, a Pannónia szállodába hívott össze tanácskozást 1900. január 20-ra. A főispán az értekezletre nemcsak a vármegye birtokosait és tekintélyes gazdáit, az előterjesztő polgármestereket, hanem Hieronymi Károly volt belügyminisztert, gróf Dessewffy Aurélt, az Országos Gazdasági Egyesület elnökét is.
Az értekezleten Hieronymi köszönetet mondott a főispánnak a gazdák jólétének emelése érdekében kifejtett buzgólkodásáért, Lippich pedig szorgalmazta egy előkészítő bizottság megválasztását, amelynek feladata a munkálatok elindítása volt. A Szolnoki Cukorgyár Rt. végül 1912-ben alakult meg, és 1914-ben került sor az átadására.

Ilyen volt a Szolnok városi katolikus közösség számára emelendő új plébánia-templom építésének kérdése. Ebben az ügyben – 1905 tavaszán – hívott össze értekezletet Lippich, melyre Szolnok katolikus közönségének „legkiválóbb tagjait” várta el. A vármegyeház dísztermében összegyűlt kb. 300 fő előtt a főispán felvázolta, hogy elodázhatatlan szükségét látja, hogy a katolikusok „tömörüljenek, hitközséget szervezzenek”, és erőteljesen lépjenek fel az erkölcsi nevelés szükségessége mellett, illetve az „iszákosság, erkölcstelenség” megszüntetése érdekében. Az új templom építésének kérdésében megalakult albizottság vezetőjének a főispánt választották meg az összegyűltek. Pár hónap múlva Lippich lemondott, a második plébánia-templom ügye pedig csak a huszas évek elején kerül elő Liebner János jóvoltából, ám ekkor is csak rövid időre.

Ilyen volt az az elképzelése, mely szerint Homorszög-pusztán (Besenyszöghöz tartozó puszta, mely a szatmári káptalan birtokában volt – kb. 9100 kat. hold) új községet akart alapítani. Az 1902-ben teret kapott elképzelése szerint – mellyel a földművelési kormányzat is rokonszenvezett – vásárlás útján szerezték volna meg a káptalantól nagy távolságra lévő területet. A nagy érdeklődést kiváltó terv szerint a több ezer holdnyi földet kedvező feltételek mellett osztották volna fel: „a jómódú gazdák gyarapíthatják birtokaikat, a birtoktalanok birtokot szerezhetnek”, illetve felmerült közlegelőként való hasznosítása is, amely a marhatenyésztés fellendítését szolgálta volna.
Továbbá az ő elnöklete alatt alakult meg az a bizottság, melynek célja egy állandó színház felépítése volt (a színházat végül 1912-ben avatták fel), az egyre gyakrabban előforduló tiszai tragédiák miatt 1901-től kezdve folyamatosan próbálta előmozdítani egy közfürdő felállítását, próbálkozott egy közkönyvtár beindításával, és foglalkozott a még Almásy Géza főispán által felvetett vármegyei központi árvaház ügyével is.
Nevéhez fűződhetett volna a megyeszékhelyen létesítendő közgyűjtemény létrehozatala is, ám ez ekkor nem valósult meg.
Hild Viktor újságíró, szerkesztő, egyben lelkes régész-történész felvetésével indult el ez a folyamat. Hild úgy gondolta, hogy az 1876-ban elkezdődött Tószeg-laposhalmi ásatásokon nyert leletek képezhetnék az alapját egy felállítandó múzeumnak, illetve, hogy ő lehetne e nagy jelentőséggel bíró terület feltárója. A költségekkel járó bronzkori teleppel kapcsolatban azonban a főispán úgy gondolkodott, hogy „miután a Művésztelep felállításával úgy a város, mint a megye közönségét túlságosan igénybe vette, nem merte ezt az új projektumot a nyilvánosságra ereszteni”.

Pólya Bélával együtt kezdeményezték Deák Ferenc és Széchenyi István arcképének megfestetését a vármegyeház részére. Kezdeményezésüket elfogadták és 1903-ban át is adták a képeket.

Lippich egyéniségét, habitusát jól jellemzik főispánsága első hónapjaiban mondott beszédei.
A szolnoki új zsinagóga avatásán (Baumhorn Lipót díszes, nagy befogadóképességű temploma váltotta az 1855-ben épített egyszerű kivitelű régi zsinagógát) magasztalta a szolnoki zsidó hitközség hazafias és kulturális törekvését. A város jelképévé váló – egymástól nem messze álló – három templom kiválóan szemléltette a felekezetek közötti egyetértést. A túrkevei városháza avatásán (1899. október 26.) kiemelte, hogy „én a politikában a szabadelvű pártnak feltétlen híve vagyok, de azért őszinte becsüléssel és tisztelettel viseltetem az önök (…) képviselője, dr. Tóth János iránt; (…) éljenek békés egyetértésben, mert ez adja meg az erőt városuk és a haza felvirágzásához; (…) szeressük egymást, legyünk egymás iránt elnézők, de önálló véleményünk fenntartása mellett tiszteljük mások meggyőződését”.

1903-ban véget ért a Széll Kálmán miniszterelnök nevéhez fűződő belpolitikai nyugalom időszaka („Széll-csend”), és az ismételten megerősödő ellenzéki obstrukció, illetve az el nem fogadott költségvetés miatt Széll lemondott. Az őt követő Khuen-Héderváry Károly megerősítette helyén Lippich Gusztáv főispánt is. A négy hónappal későbbi kormányváltás (Khuen-Héderváry lemondását 1903. november 3-iki hatállyal fogadta el az uralkodó, és nevezte ki a Tisza István vezette új kormányt) kapcsán a fővárosi lapok ismét Lippich távozásáról cikkeztek, ezúttal is alaptalanul.
Az 1904 őszétől felerősödött a politikai válság: az ellenzék aktivizálódott, a Tisza István politikájával szembeforduló koalícióba tömörültek, illetve feloszlatták az országgyűlést.
Jász-Nagykun-Szolnok vármegyében a szolnoki ellenzék vezetői november 27-re népgyűlést hívtak össze. A helyi – kormánypárti – sajtó elítélte a függetlenségi párti országgyűlési képviselők részvétele mellett zajlott összejövetelt, mely szerintük a „hazafias kormány, a szabadelvűpárt és a közrend ellen” demonstrált.
Ellenlépésként a vármegyei szabadelvű párt is zászlót bontott Lippich Gusztáv vezetésével: 1904. december 1-jén, Szolnokon, a Kossuth-szállóban új vezetőt is választott, Almásy Imre személyében.
A 1905. január 26-án megrendezett országgyűlési képviselő-választásokon a három évtizede kormányzó Szabadelvű Párt megbukott. A Lippich távozásáról ekkor megjelenő híreket (Aradi Közlöny, Magyarország) ismét cáfolták.
Az uralkodó azonban nem a győztes koalícióra, hanem báró Fejérváry Géza táborszernagyra, a királyi testőrség parancsnokára bízta a kormányalakítást. Az 1905. június 18-án kinevezett parlamenten kívüli, úgynevezett darabont-kormány ellen a koalíció „nemzeti ellenállást” hirdetett.
Az 1905. június 26-án tartott törvényhatósági közgyűlésen – Bozóky Árpád függetlenségi képviselő kérdésére válaszolva – jelentette be Lippich Gusztáv, hogy beadta főispáni állásáról való lemondását. A törvényhatósági bizottság megállapította, hogy Lippich Gusztáv „főispáni állását azért hagyta el, mert alkotmányos érzületével és hazafiasságával nem találta összeegyeztethetőnek, hogy a jelenlegi alkotmányellenes kormány alatt szolgáljon…”. A főispán ezután szabadságoltatta magát. A király végül 1905. november 21-én döntött Lippich felmentéséről, és nevezte ki az új főispánt, Lenk Gyula királyi ítélő táblabíró személyében.
1905. november 28-án Lippich visszatekintésében úgy látta az elmúlt éveket, hogy „főispánságom egész ideje alatt a politikai élet erjedt, forrott és nekem ezen forrási folyamattal mindig számot kellett vetnem s intézkedéseimet és cselekvényeimet azokhoz kellett irányítanom”. A sajtó értékelése szerint ugyan „sok üdvös társadalmi kezdeményezése nem nyerhetett befejezést”, ám pozitívan értékelték, hogy „békülékeny és az egyetértésre irányzott politikája célt nem tévesztve mindig odairányult, hogy a (…) részek közötti idegenkedés megszűnjék, s (…) az összetartozandóság és együttérzés megszilárdíttassék”, és kiemelték, hogy régen látott jó viszonyt és egyetértést sikerült meghonosítania a vármegyei tisztikarban, amelytől november 29-én búcsúzott el.

Szabó Barna értékelése szerint Lippich „életében sem volt a repülő jelzők, a könnyűsúlyú frázisok embere és a körüllebzselő, üres hízelkedéseket sem becsülte semmire” és főispánként „messzi túlszárnyalta a személyéhez és működéséhez fűzött – felülről jövő vagy alulról kíváncsiskodó – legmerészebb várakozásokat is”.
Szabó szerint sikereit a hatalmon levőknél szokatlan és ritka módszerrel érte el: „munkatársaival barátsággal, szeretettel, megértéssel dolgozott együtt, a más nézeten levőket mindig halk, kérő hangon igyekezett meggyőzni és az ellenvéleményt soha nem próbálkozott letörni, legfeljebb érveivel – mindig uri formák között – más belátásra birta”.

Nem búcsúzott el viszont a politikától és a közélettől. Már 1905 végén pályázott a közigazgatási bizottsági tagságra, azonban ekkor váratlan kudarc érte: az első szavazási körben a 108 leadott szavazatból mindössze 52, a második körben (szavazategyenlőség miatt kellett az újabb kör) 36-ból 16 esett rá. 1906-ban újra próbálkozott, ekkor már sikerrel – 182 szavazatból 138-at kapott. 1912-ben mondott le a közigazgatási bizottsági posztjáról, ám haláláig tagja maradt a törvényhatósági bizottságnak. 1908-ban a „Szolnoki Egyesült Gőzfűrész és Őrlőmalom Rt.” igazgatóságának elnökévé választották. Az 1910-ben megalakított vármegyei kataszteri bizottság az elnöklete alatt kezdte meg működését.

1905-ben – már távozása után – a szajoliak részére megvásárolta 360 ezer koronáért Kohner Albert és Zsigmond peteszegi birtokát. A birtokot egy és tíz holdas részletekben parcellázták. A finanszírozást a szolnoki mezőgazdasági takarékpénztár teljesítette.

Az őt követő főispánok beiktatásán is fontos szerepet játszott. 1906-ban ő üdvözölte Puszta-Tenyőn Almásy főispánt, 1910-ben a törvényhatóság nevében köszöntötte Horthy Szabolcsot az installáción. Beszédében ismét felfedezhetjük ars poeticáját: „Nálunk a szemben álló polgárokat és véleményeiket nem legyőzni, hanem meggyőzni kell, mert a legyőzés mindig vihart, a meggyőzés pedig örökké maradandó alkotásokat teremtett és vármegyénket a legműveltebb vármegyék közzé emelé. Vármegyénk eredményes kormányzása tehát idegemésztő önuralmat és a felületes szemlélők előtt félénkség látszával bíró mérsékletet követel. (…) Minden becsületes hatalomnak vannak önzetlen becsületes barátai is, kiknek szavai, még ha nem tetszik is, soha sem legyen előtted „kiáltás a pusztán”, mert a mai naptól fogva neked csak ez által lesz módodban a reád bízott vármegye polgárságának örömét, bánatát és igaz érdekét a legalaposabban megösmerni. Igen csak ezek által, mert a hatalmat a besúgók és hízelkedők serege is körülveszi, kik az elöljárókat önhasznukért igyekszenek süketté és vakká tenni. (…) Pál apostol szavait intézem hozzád: „Mindenekre nézve légy magad a jó cselekedet példája : a tanulásban, a tanításban és a méltóságban”.
Tagja volt 1915-ben a beiktatási ünnepségen a Szapáry György főispánt felkereső és invitáló küldöttségnek.

Az 1910-ben megalakult Nemzeti Munkapárt vármegyei szervezete Lippich Gusztáv elnöklete alatt jött létre, és ő mondta a megnyitó beszédet is, amelyben vázolta a párt megalakulásának fontosságát és jövőbeni céljait.

1916. november 6-án hunyt el életének 69. évében Szolnokon. Temetésére 9-én került sor Szajolban.
„Szajol község – melynek birtokosa volt – valósággal atyját veszítette benne el; nagykedvteléssel és magas szaktudással vezette szép gazdaságát, ottani kastélyában a község népe minden ügyével-bajával felkereste őt, lebilincselő közvetlenségével mindenkit meghallgatott és jóságos tanáccsal látott el. Ügyeikben eljárt, őket védelem alatt tartotta, nagy értékű befolyása a szajoliak javára sokat gyümölcsözött”.

A vármegyei közgyűlésben Küry Albert „kegyeletes szavakkal” emlékezett „érdemekben gazdag főispánjának és a vármegye közélete egyik régi vezéralakjának” elhunytáról. Küry javasolta, hogy „áldásos és elismerésre méltó” működésére tekintettel a törvényhatósági bizottság jegyzőkönyvben örökítse meg részvétét.

Népszerűségére jellemző, hogy 1924-ben úgy döntött Szolnok város közgyűlése, hogy a Vártemplom melletti területet Lippich Gusztáv térre keresztelik. A tér 1948-ig viselte a főispán nevét.
1934-ben pedig Szajol községben leplezték le „a kicsiny község nagy fiának” arcképét.

(B. G.)

Források:

- A Város, 1906. január 12.
- MNL JNSZML IV. 407. Alispáni iratok 22.439/1905., 311/1906., 11.814/1905.
- Cseh Géza: Szolnok város utcanevei. Szolnok, 1993. 70.p.
- Főrendiházi irományok, 1905. I. kötet. 24/1905.
- Gyászjelentés, 1916., 1938., 1939. OSZK
- Hirn László–Zsadányi Oszkár: Szolnoki fejek. Szolnok, 1928.
- HORVÁTH, 1907. 8.p.
- Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Lapok, 1899. augusztus 13. és 17., 1899. augusztus 20., 1899. augusztus 31., 1899. december 10., 1899. december 14., 1899. június 1., 1899. június 25., 1899. június 8., 1899. május 25., 1899. május 4., 1899. november 30., 1899. október 29., 1900. április 12.1900. október 25. , 1900. december 8., 1900. január 25., 1900. január 7., 1900. július 8., 1900. június 14., 1900. május 23. és 30., 1900. október 11., 1900. október 21., 1900. október 25., 1901. február 7., 1901. szeptember 1., 1902. július 3., 1902. május 1., 1902. szeptember 14., 1902. szeptember 7., 1903. április 26., 1903. július 9., 1903. november 15., 1904. december 8. és december 11. , 1904. november 20., 1904. november 27. és 1904. december 1., 1905. április 27., 1905. január 29., 1905. július 9., 1905. november 30., 1910. március 3.
- Jászság, 1894. március 3.
- Jelentés a Jásznagykun-Szolnok vármegyei Gazdasági Egyesület hat évi működéséről. (1897-1903) Szerk.: Kovács Albert. Szolnok, 1903. 71-72.p.
- Kempelen, 2003.
- Képviselőházi napló, 1905. I. kötet. 38/1905.
- MNL JNSZML IV. 405. Jász-Nagykun-Szolnok vármegye Törvényhatósági Bizottságának jegyzőkönyvei 2/1900., 20/1883., 219/1881., 237/1899. , 239/1899., 249/1879., 264/1905., 28/1910., 372/1915., 44/1904., 514/1906., 621/1910., 622/1916., 7. és 14/1877., 74/1899., 771/1905., 787/1905., 12/1905., 83/1912., 876/1899.
- Lippich Gusztáv: Az emberi erőről. In: Jelentés a Jásznagykun-Szolnok vármegyei Gazdasági Egyesület hat évi működéséről. (1897-1903) Szerk.: Kovács Albert. Szolnok, 1903. 7-9.p.
- Magyar Szó 1901. augusztus 25.
- Somogyi, 1902. 102-103.p.
- Minisztertanácsi jegyzőkönyvek, 1899.05.10.-7. Online elérhetősége: - http://www.adatbazisokonline.hu/adatbazis/minisztertanacsi-jegyzokonyvek-1867-1944/adatlap/58640
- MNL JNSZML XXXIII. 1. Csépa római katolikus halotti anyakönyv 180/1848.
- MNL JNSZML XXXIII. 1. Csépa római katolikus házassági anyakönyv 20/1851.
- MNL JNSZML XXXIII. 1. Csépa római katolikus születési anyakönyv 175-176/1852., 27/1855., 89/1848.
- MNL MOL Belügyminisztériumi Levéltár K 148 Elnöki iratok, 513/1899.
- Nagy, 2003.
- Rubinek Gyula: A falu. In: Szociálpolitikai Szemle, 1912. május 20. 146. p.
- Szabó, 1941. 82-85.p.
- Szabó, 2012. 23-51.p.
- MNL JNSZML V. 635. Szajol nagyközség iratai, 66/1934.
- Gyászjelentés, 1873. OSZK
- Szentesi Lap, 1892. január 29.
- Szikszai, 2005. 12.p.
- Szluha Márton: Vas vármegye nemes családjai. Bp. 2011-2012. 409.p.
- MNL JNSZML V. 472. Szolnok város képviselőtestületének közgyűlési jegyzőkönyvei 100/1924.
- Szolnoki Híradó, 1883. január 28. és február 1., 1883. március 1., 1884. október 9., 1886. december 19., 1887. január 9.
- Törökszentmiklós és vidéke, 1916. november 11. december 4.
- Vasárnapi Újság, 1889. június 16.

Képek: