koronghi Lippich István

(Szolnok, 1881. június 21. – Szajol, 1946. március 28.)

1881. június 21-én született Szolnokon egy római katolikus vallású, nemesi, tekintélyes birtokokkal rendelkező családban.
A Lippich család Vas vármegyéből (koronghi előnevük is utal erre; Korong Muraszombattól délre fekszik, ma Szlovéniában található) származik. Egyes források szerint a család dalmát eredetű és magyar nemességük 1608-ból, II. Mátyástól származik. A későbbi századokban került aztán a család Győr vármegyébe, a Szepességbe, illetve az Alföldre.
Édesapja Gusztáv (1848-1916), Jász-Nagykun-Szolnok vármegye főispánja volt 1899 és 1905 között, édesanyja nemes szajoli Fejér Vilma (1850-?) aki „mintaképe a magyar úri asszonyoknak”.
Testvérei: Margit (1876-1938; férje gyóni Zlinszky Gyula, ny. ezredes 1870-1939.; a világháború alatt a szerb, orosz, és román fronton is harcolt; számtalan kitüntetés tulajdonosa), Ilona (1878-1933; Lotz Károly – Tavasz. K. Lippich Ilona arcképe 1894.; férje almási Szalay János (1865-1932) a vármegyei gazdasági egyesület alelnöke, a Szolnoki Mezőgazdasági Takarékpénztár igazgatója).
Neje, szolnoki Scheftsik Erzsébet (1890-1977) a vármegyében és Szolnok városában is jelentős szerepet játszó Scheftsik família tagja volt. Nagyapja, Scheftsik István Szolnok polgármestere, édesapja, Scheftsik István malomtulajdonos és nagyvállalkozó volt.
Közös gyermekük nem volt, viszont Scheftsik Erzsébet három gyermeket szült előző, Nerfeld Ferenccel 1909-ben kötött házasságában: Karolint (1910-1910+), Évát (1911-2003) és Ferencet (1914-1999; 1946-tól Nyíri). Éva 1946-ban nevet változtatott és felvette a Lippich nevet. Saját gyermeket nem találtunk, ám sokatmondó bejegyzést igen: Lippichnek ugyanis 1906-ban letiltották a fizetését gyermektartás miatt. Az iratokat azonban leselejtezték.
Középiskoláit szülővárosában, Szolnokon végezte 1891 és 1899 között, majd a Budapesti Kereskedelmi Akadémián tanult. Főispáni törzslapján a kecskeméti jogakadémiát tüntették még fel, más forrás viszont a budapesti Tudományegyetem jogi fakultását említi.
1905-ben lett Jász-Nagykun-Szolnok vármegye közigazgatási gyakornoka. A következő év júniusában aljegyzővé választották, 1912-től másodfőjegyző, majd 1913 decemberében tiszteletbeli főjegyző címet kapott.
1914-ben az m. kir. 1. honvéd huszárezredhez vonult be. Az orosz, majd az erdélyi frontokon harcolt 1914. november 16-tól 1916. április 3-ig.
Leszerelése után visszatért másodfőjegyzői állásába. 1919-ben, a proletárdiktatúra idején túszként tartották fogva.
A Nagy Háború (1914-1918) vesztes lezárása, a háborús veszteségek, a forradalmak (1918-1919), a vörös- és a fehérterror, a román megszállás (1919-1920), a trianoni békeszerződés (1920) olyan – szinte megoldhatatlannak tűnő – problémákat jelentettek, amelyek hihetetlen módon nehezítették meg egyrészt az ország gazdasági és politikai életét, másrészt a hatalomra kerülők dolgát.
1919. március 21. után a kommunisták átvették a hatalmat, akik ellen 1919. április 16-án megindult a románok támadása. 1919. április végétől a Tiszánál húzódott a frontvonal, így a románok ágyúzni tudták a megyeszékhelyet és a folyó menti községeket. Dunapataj után Szolnokon volt a legtöbb áldozata a vörösterrornak, ahol egyúttal felszámolták és kegyetlenül megtorolták a legjelentősebb vidéki ellenforradalmi lázadást. A románok helyzete július végén, augusztus elején szilárdult meg, miután a Forradalmi Kormányzótanács által elrendelt júliusi offenzíva kimerült és a románok ellentámadása nemcsak a Tanácsköztársaság végét, hanem a magyar főváros románok általi elfoglalását is jelentette.
A világháború kirobbanása előtt küszöbön állt a közigazgatás reformja, sőt eddig is és ezután is szinte minden kormány programjában szerepelt a téma, mégis csak az 1920-as évek végén született meg (ha nem is az átfogó reform) „a közigazgatás rendezéséről” szóló törvény, az 1929: XXX. tc.
1919-1920 körül a vármegyei közigazgatás a korábbi jogszabályok alapján, „a jogfolytonosság talaján állva” vette fel a munkát. A rövid életű Peidl-kormány után hivatalba lépő Friedrich István vezette kormány 1919. augusztus 8-án kiadta „A törvényes közigazgatás felvételéről” szóló rendeletét, amellyel helyreállították a forradalmak előtti közigazgatási viszonyokat.
Már a Károlyi-kormány alatt elkezdődött az a folyamat, amikor a rendszer a kormánybiztos-főispánokban látta a megoldást. Azért bennük, mert az 1912: 63. tc. 4.§-a alapján a főispáni teendőket is ellátó kormánybiztosok e kivételes törvény alapján – rendkívüli hatalmuk birtokában – elvileg-biztosítani tudták a rendet, illetve össze tudták fogni a közigazgatási és katonai hatóságok munkáját. A Tanácsköztársaság bukása után a törvényhatósági kormánybiztosok fölé ún. kerületi kormánybiztosokat is kineveztek. 1919. szeptember 17-én nevezte ki a Friedrich-kormány gróf Ráday Gedeon volt főispánt Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Jász-Nagykun-Szolnok vármegyék és Kecskemét város kerületi kormánybiztosává. Őt váltotta 1920. május 3-án Preszly Elemér ügyvéd.
Jász-Nagykun-Szolnok vármegye kormánybiztosa, akit a vármegye főispáni teendőinek ellátásával is megbíztak, Lippich István volt, aki 1919. szeptember 30-tól 1920. május 20-ig töltötte be ezt a pozíciót. Ő ekkor ténylegesen a Tiszán inneni részek ellenőrzését látta el, míg a Tisza vonalától keletre eső területen a románok rendezkedtek be – terveik szerint nem csak időlegesen.
Szeptember 6-án Szolnokon tartottak vármegyei gyűlést, ahol döntöttek arról is, hogy addig, amíg az alispáni állást végleg be nem töltik, ki lássa el az alispáni teendőket. Küry Albert „összetört egészségi állapotára” hivatkozva tovább nem vállalta a tisztet, Goszthony Sándor főjegyző ellen pedig – az ellene folytatott vizsgálatok miatt – óvást nyújtottak be. A végül kiírt szavazáson a leadott 72 szavazatból Lippich 23, Alexander Imre 49 voksot kapott, így Alexander Imre kapta a helyettesítő megbízatást.
Lippich kormánybiztos-főispán 1919 novemberében arra hivatkozva, hogy mivel a román megszálló csapatok a „vármegye tiszáninneni és tiszántúli részeiben az államhatalom gyakorlását illetően különbséget tesznek és mert különben is a Tiszán való közlekedést szigorú utazási korlátozásokkal megnehezítik, sőt azt úgyszólván lehetetlenné teszik”, ezért a tiszai alsó járás főszolgabírája alá tartozó Tiszavárkony és Vezseny községeket kivette a főszolgabíró fennhatósága alól, és e két községet Scheftsik István vármegyei aljegyzőre bízta, akit egyidejűleg tiszteletbeli szolgabíróvá is kinevezett.
Október 23-án Budapestre érkezett Sir George Russel Clerk békekonferencia angol követe, aki sikeres tárgyalásokat folytatott a magyar belpolitika meghatározó szereplőivel. A megállapodások értelmében kivonultak a román csapatok a fővárosból és felállt a koalíciós kormány (november 24.; feladatai: választás, döntés az államfőről, a békeszerződés aláírása) Huszár Károly vezetésével. Horthy Miklós és a nemzeti hadsereg budapesti bevonulására november 16-án került sor.
November 22-én a megszállt területek főispánja, verbói Cséti Róbert arról tájékoztatta Gaál János kisújszállási polgármestert, hogy „az események most már rohamos lezajlása folytán” a december 8-án összeülő értekezlet a fennálló és általa vezetett „ideiglenes szervezet” záró értekezlete lesz, melyre „a vármegye kormánybiztosát és alispánját is meghívom”. A legfontosabb tárgy a hadikárok és a ki nem fizetett rekvirált áruk felmérése lesz. Cséti tájékoztatta továbbá a polgármestert, hogy az addig keletkezett iratokat is át kívánja adni a Lippich Istvánnak.
A remény korainak bizonyult, mivel a román hadsereg csak a Tiszáig vonult vissza, és folytatta a megszállt részek szisztematikus kifosztását.
1920. február végén megindult a román csapatok kivonulása a Tiszántúlról, ezzel a tíz hónapig tartó megszállás és a térség különálló közigazgatása véget ért.
A vármegye önkormányzati élete csak 1920 tavaszán állt végleg helyre, amikor április 8-án Lippich István letette hivatali esküjét a közgyűlés előtt.
Az eskühöz kellett Kuszka István bizottság tag kérése is, mondván „nehogy az eset (ti., hogy Lippich esküje nélkül állt a vármegye élén) jövőre nézve precedensként állíttassék fel”.
Lippich „bemutatkozó” beszédében megemlítette, hogy a „… mai napig a forradalom, a proletárdiktatúra uralma és az ellenséges csapatok megszállása akadályozták a közgyűlés összehívását. Nem akarta a közgyűlést addig megtartani, míg az ellenséges csapatok a vármegye egész területét ki nem ürítették. nehogy a hozandó határozatok érvényessége vitatható legyen, vagy bármi kifogás emeltessék…”
1920. május 20-án Lippichet felmentették állásából és Egan Imrét bízták meg e feladattal, ő azonban mindössze másfél hónapig, július elejéig volt kormánybiztos.
Lippich István kormánybiztosi értékelésekor legfőbb érdemének határozott, erős kezű vezető stílusát és a román hadisarc megtagadását emelhetjük ki.
Lippich 1920. június 12-én – betegségére való tekintettel – nyugdíjazását kérte, amit a két nap múlva ülésező nyugdíjválasztmány és a 21-én tanácskozó közgyűlés is támogatott.
A közgyűlés a legnagyobb sajnálattal búcsúzott Lippichtől, megállapítva, hogy „a legnehezebb viszonyok között” került a vármegye élére, de „rátermettségével s szorgalmával sikerült neki mindenkor (…) a lehetőség szerint legjobb intézkedéséket megtenni”.
1920. október 5-én Ferdinandy Gyula belügyminiszter előterjesztésére azonban ismét Lippich István került a vármegye élére – immár nem kormánybiztosként, hanem a „régi” főispáni minőségben. A kormányzó kinevezése után október 20-án került sor az installációs közgyűlésre.
A beiktatáson Alexander Imre alispán, Almásy Imre és Simon Aladár mellett Vadász Károly másodfőjegyző üdvözölte az új főispánt. Vadász kiemelte, hogy egy olyan kaotikus időszakot hagyott maga mögött az ország, amely nem kímélte „hagyományainkat, felfogásunkat, intézményeinket”. E rendkívüli viszonyok között viszont fontossá vált, hogy ismert ember álljon a törvényhatóság élén. Itt egyrészt a minimális ideig főispán Eganra („idegen ember, aki a vármegye lakosságát, közönségét, törekvéseit, sajátosságait, a közigazgatás és a közélet embereit nem ismeri (…) nehezen állhatja meg (helyét) és működése nem találkozhat megnyugvással”), másrészt a főispán édesapjára, Lippich Gusztávra (1899 és 1905 között a vármegye főispánja), harmadrészt a korábbi tisztviselői évekre és a kormánybiztosi hónapokra utalt. Ezután felsorolta mindazon feladatokat, amelyek az új főispánra vártak: a gazdasági élet talpraállítása, a kormányhatóságnál erélyes fellépés és közbenjárás a törvényhatóság érdekében, a közigazgatás gépezetének rekonstruálása, a társadalmat dúló bajok eloszlatása, az „elárvult kulturális élet istápolása”.
Székfoglaló beszédében a főispán az ország újjáépítését, a kormány és a nemzetgyűlés által tervezett és elhatározott reformok végrehajtását, megvalósítását nevezte egyik legfontosabb céljának. Ehhez a hatalmas feladathoz széleskörű összefogást kívánt teremteni. A gazdasági élet, az ipar, a kereskedelem fellendítése mellett fő törekvéseként fogalmazta meg a munkáskérdés megoldását. „Nagy gondot kívánok fordítani a munkásosztályra. (…) Szigorúan ellenőrizni óhajtom a munkásember életét, (…) óvni óhajtom az álprófétáktól”. A védelmet Lippich a vallásosabb és hazafiasabb nevelés erősítésében találta meg.
Jász-Nagykun-Szolnok vármegye Törvényhatósági Bizottsága 1920. december 3-án tartott rendkívüli közgyűlésén tárgyalta Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Csanád, Komárom, Csongrád, Moson, Abaúj-Torna, Tolna vármegyék és Kecskemét város feliratait a törvényhatóságok és községek önkormányzatának reformja tárgyában. A vármegye úgy döntött, hogy felirattal fordul a Nemzetgyűléshez és a Kormányzóhoz, mivel úgy látták, hogy a „vármegye ma még egy életképes, ép intézmény”, mely jól teljesített a világháború alatt, sőt „megcáfolta a napról-napra ellene szórt vádakat, melyek az intézmény elavultságáról, idejét múlt voltáról, lehetetlenségéről beszéltek”. Kijelentették továbbá, hogy a korszerű reformoknak híve ugyan a vármegye, ám ilyen rendkívüli időkben kénytelenek elutasítani a „kísérletezgetéseket és támadásokat”; éppen ezért felkérték („mint Főméltóságod szülő vármegyéje”) Horthy Miklóst, hogy akadályozza meg a javaslat elfogadását. 1921. február elején már tiltakozó nagygyűlésre gyűltek össze a vármegyék képviselői, ahol a reform elutasítása mellett döntöttek egy országos szervezet – a Vármegyei Országos Bizottság – létrehozásáról is. A Törvényhatósági Bizottság Almásy Imrét és Kiss Ernőt választotta tagoknak a bizottságba. Február 19-én aztán Ferdinandy lemondott tisztségéről, majd az áprilisi kormányváltás után hatalomra jutó Bethlen István is jelezte, hogy nem a közigazgatási reform a legégetőbb problémája az országnak.
1921 végén kapott lábra az a híresztelés (ami aztán a közgyűlésben is téma lett), hogy a főispán és az alispán érintett lehet valamilyen módon a „vármegyei szeszügyben”. Alexander beszámolója szerint az 1918-ra kiutalt, ám át nem vett szeszmennyiséget – amelyre mind a direktórium, mind a románok szemet vetettek – eladták; hasonlóan jártak el az 1920-as szesszel is. A kb. 8 millió koronás haszon felét kapta meg a vármegye, másik fele a gazdasági egyesülethez került. Az alispán szerint a befolyt összeget a vármegyeháza renoválására fordították. Mindenesetre az alispán és a főispán is kérte, hogy a helyzet tisztázására (hiszen a fővárosi lapok is cikkeztek az ügyről) állítsanak fel bizottságot.
Lippich 16 hónapig tartó második főispáni időszakának legkellemetlenebb epizódja a pár hónappal korábban kinevezett (mivel 1919 őszétől ő helyettesítette az alispánt, 1920. június 21-én tk. a véglegesítésére került sor) Alexander Imre alispánhoz kötődik. Az új főispán ugyanis már beiktatása napján kérte az alispánt (1769/1920.sz.), hogy kezdje el a szükséges hivatali vizsgálatokat. Mivel Lippich többszöri (egészen pontosan négyszer) felhívására sem kezdte meg előírt feladatának elvégzését, a főispán április végén a belügyminiszterhez fordult, aki megindította a fegyelmi vizsgálatot, melynek eredményeként a vármegyei Közigazgatási Bizottsága 1922. január 22-én fegyelmi dorgálásban részesítette. A hivatalvizsgálatok elmaradását Alexander is elismerte, ám úgy vélte, az még nem elegendő ok arra, hogy az országszerte fennálló nehéz helyzetben ő legyen az „egyedüli alispán, aki ily okból fegyelmileg elmarasztaltatik”. A fellebbezésében megfogalmazott érveknek – tisztviselő-hiány, rengeteg feladat, tarthatott volna „tessék-lássék módra” vizsgálatokat, de az komolytalan lett volna, stb. – a belügyminiszter helyt adott, majd 1922. áprilisban felmentette az alispánt. Ekkor azonban már nem Lippich volt a főispán, mivel a 1922. február 3-án született elhatározás után a kormányzó 7-én felmentette állásából.
Február 18-án Lippich rövid búcsúlevelet intézett a törvényhatósághoz, amely Alexander Imre alispán javaslatára elismerését fejezte ki Lippich működése felett, „mivel az ő működését a köz önzetlen szolgálata jellemezte és nemegyszer nehéz helyzetben szilárdan megállotta helyét”. Almásy Imre mindezt azzal egészítette ki, hogy „az a szeretet, amivel Lippich Istvánt kinevezésekor ödvözöltük, megmaradt és ugyanazzal a szeretetettel bucsuzunk tőle, amivel akkor fogadtuk”.
1922 márciusában a törvényhatósági közgyűlés 18 évről 20 évre emelte a szolgálatban eltöltött éveit – beszámították két hadiévét is.
Az 1922-ben lezajló választások pedig – az Egységes Párt győzelmével – megerősítették a bethleni irányvonalat. A célkitűzéseknek megfelelően szabályozták a választójogot és a kétkamarás országgyűlést.
A családi hagyományokat követte gazdasági szerepvállalásaival. Édesapja és sógora (almási Szalay János) mellett őt is megtaláljuk a Szolnoki Mezőgazdasági Takarékpénztárban (igazgató alelnök), a vármegyei gazdasági egyesületben, továbbá a Vármegyei Tejszövetkezetben (alelnök).
A vármegyei törvényhatóság 1933. április 27-én tartott rendkívüli közgyűlésén a törvényhatósági bizottság örökös tagjává választotta Lippichet, aki a közigazgatási bizottságban is helyet foglalt.
Lippich fontos szerepet játszott a szolnoki művészélet megteremtésében, fenntartásában és vezetésében. Már édesapja mellett feltűnik a Művésztelep megalapításakor, és 1920 után neki köszönhető a „telep renaissancea”. Lippich „bankkölcsönt szerzett és a műtermeket újra rendbehozta, a házakat újra lakhatóvá tette. Az elvadult kertből látványosságszámba menő parkot létesített, olyan pázsittal, mely hírére válna bármely parknak, s különösen az alföldi kánikulában párját ritkította”.
Emellett tagja volt a szolnoki színügyi bizottságnak, elnöke a Szolnoki Rotary Clubnak és a MOVE labdarúgó szakosztályának.
Az 1928-ban megjelent Szolnoki fejek című könyv az alábbi sorokkal nyitotta Lippichről szóló rövid bejegyzését: „A szajoli kúrián ideális csöndben, gazdaságával foglalkozva, távol minden lármás közügytől él (…). Monoklis, elegánsan őszülő fejével nyugodtan tekint vissza arra az időre, amikor a legválságosabb években egy vármegye életét kormányozta; mindig becsülettel és igazsággal”.
1946. március 28-án hunyt el Szajolban. A családi vagyon ekkor a szajoli kastélyból állt, a hozzá tartozó 9 holddal; emellett 7 hold szőlő és 17 hold szántó volt az összeírható ingatlan.
A helyi temetőben helyezték örök nyugalomra.

(B. G.)

Források:

- MNL JNSZML IV. 407. Alispáni iratok 22.541/1932., 4450/1922., 8281/1916., 6952/1917., 1089/1922.
- Gyászjelentés, 1938., 1939. OSZK
- Kempelen, 2003.
- MNL JNSZML IV. 405. Jász-Nagykun-Szolnok vármegye Törvényhatósági Bizottságának jegyzőkönyvei 1124/1920., 1-2./1920., 1236/1913., 1257/1921., 15/1923., 1514/1921., 17/1922., 19/1921., 416/1920., 48/1933., 694/1920., 921/1921.
- Somogyi, 1902. 103.p.
- Minisztertanácsi jegyzőkönyvek 1920.05.20. Online elérhetősége: 24-25. - http://www.adatbazisokonline.hu/adatbazis/minisztertanacsi-jegyzokonyvek-1867-1944/adatlap/59396
- Minisztertanácsi jegyzőkönyvek 1922.02.03. Online elérhetősége: 44. - http://www.adatbazisokonline.hu/adatbazis/minisztertanacsi-jegyzokonyvek-1867-1944/adatlap/59495
- Minisztertanácsi jegyzőkönyvek, 1919.09.17.-29. Online elérhetősége: - http://www.adatbazisokonline.hu/adatbazis/minisztertanacsi-jegyzokonyvek-1867-1944/adatlap/60109
- MNL JNSZML V. 635. Szajol nagyközség iratai, 453/1946.
- MNL MOL Belügyminisztériumi Levéltár K 148 1187.cs.
- Nagy, 2003.
- Hirn László és Zsadányi Oszkár. Szolnoki fejek. Szolnok, 1928.
- Zádor István emlékezete a Szolnoki Művésztelepről. In: Jászkunság, 1973/1.sz. 32-37.p.

Képek: