gróf muraszombati, szécsiszigeti és szapári Szapáry György

(Budapest, 1865. március 27. – Pusztataskony, 1929. szeptember 1.)

1865. március 27-én Budapesten született gróf Szapáry Gyula (1832-1905) és tolnai gróf Festetics Karolina (1838-1919) elsőszülött fiaként.
Édesapja, gróf Szapáry Gyula Jász-Nagykun-Szolnok vármegye egyik legvagyonosabb földesura, a szolnoki, az abádszalóki, a törökszentmiklósi választókerületet képviselője az országgyűlésben, a vármegye törvényhatósági bizottságának tagja, Szolnok város díszpolgára, aki az országos politikában is fontos szerepet töltött be, hiszen két évtizeden át a magyar kormányok tagja, 1890 és 1892 között pedig Magyarország miniszterelnöke volt.
Nevéhez fűződik a vármegyei gazdasági egyesület létrehozatala (ő volt az egyesület első elnöke), a pusztataskonyi gazdaság mintagazdasággá tétele.
Édesanyja, gróf Festetics Karolina csillagkeresztes hölgy, Szent-Tamás, Göd, Lajoshalma és Nyírábrány birtokosa.
György 1901-ben nősült. Neje, cserneki Markovics Mária Klementina (1881-1946) palotahölgy és csillagkeresztes hölgy. Felesége édesapja cserneki Markovics László (1846-?), édesanyja Maria von Wurmbrand-Stuppach (1855-1881) grófnő. Házasságukból három gyermek született: Gyula, Paula, Klementina.
Szapáry „szép taskonyi uradalmában töltötte gyermek és ifjukorát, ahol nagynevü atyjának, gróf Szápáry Gyula volt miniszterelnöknek felügyelete alatt vezették be az államtudományok minden ágába”.
Tanulmányainak befejezése után önkéntesi évét szolgálta le a 2. honvéd huszárezredben.
Az uralkodótól 1889. november 19-én kapta meg a cs. és kir. kamarási méltóságot. Az elkövetkező években megkezdi – négy évtizedig tartó – vármegyei törvényhatósági bizottsági munkásságát, és számos olyan társaságban tölt be majd különböző pozíciót, amelyek egyrészt az apai örökség részei, másrészt utalnak érdeklődésére, későbbi tevékenységeire. Ilyen a Középtiszai Ármentesítő Társulat, a Mátrai helyi érdekű vasút részvénytársaság, a Hungária Gőzmalom részvénytársaság.
Érdemes kiemelni, hogy „hajlama a politika helyett a mezőgazdaság felé vonzotta és minden erejét a mezőgazdaság és az állattenyésztés fellendítésére fordította”. Tevékeny tagja volt a vármegyei gazdasági egyesületnek, amelynek egyik fontos célkitűzése volt, hogy az állattenyésztés, azon belül pedig a lótenyésztés színvonalát emelni kell. Szapáry elnöksége (több mint 20 éven át volt elnöke a lótenyész-bizottmánynak) alatt új ménállomásokat szerveztek, „csikólegelőtelepet” létesítettek, és felújították a megyei lóversenyeket. „Dolgozott szép csendesen, minden zaj nélkül és a vármegye nagyobb városaiban tartott állatkiállitások azt bizonyitották, hogy gróf Szápáry György munkája nagyon eredményes volt, mert az állattenyésztés terén vármegyénk az elsők közé emelkedett”.
A millenáris kiállítás alkalmával a vármegye „lókollektióját is ő állította össze, mely lókollektió az egész országban versenyen felül állván az első díj kitüntetésével lett jutalmazva”. Ekkor – 1906-ban – kapta a III. osztályú vaskorona-rendet.
1905-ben – apja halála után – vette át a taskonyi birtok vezetését.
1907-ben kérvényezte főrendiházi tagságát. Az igazoló bizottság megállapította, hogy „folyamodó úgy kor-, mint vagyonbeli képesítését kellően beigazolván, azt a bizottság elismerte, miért is annak hasonló elismerését, nevének a főrendek jegyzéke IX. rovatának »B.« osztályába (Grófok) leendő felvételét (…) ajánlja”. A tiszaburai 1. telekjegyzőkönyvben 1-356. sorszámok alatt részletezett ingatlanoknak volt ekkor kizárólagos tulajdonosa és haszonélvezője, amelyek után 6.007 koronát és 62 fillért fizetett évenként az állam pénztárába. Végül a főrendiház „1907. évi deczember hó 11-én tartott 27. ülésében, 475-ik jegyzőkönyvi pont alatt hozott határozattal” vált gróf Szapáry Görgy a főrendiház tagjává. Tagja volt – többek között – az igazoló bizottságnak, a közgazdasági és közlekedésügyi bizottságnak, és a királyi és országos legfőbb fegyelmi bíróság tagjává is megválasztották.
A világháború kitörése után Ferenc Szalvátor herceg Szapáryt nevezte ki a Vörös Kereszt Egylet vármegyei megbízottjává.
A „Magyar Szent Korona Országainak Vörös-Kereszt Egyletének” szolnoki fiókegylete által szervezett, és Papp Gábor kórház-igazgató főorvos vezetésével lezajlott tanfolyam első „végzős hallgatóit” 1914. június 28-án avatták fel a vármegyeháza dísztermében. A lelkesedés 2. (Szapáry Györgyné részvételével), majd 3. tanfolyam indítását is lehetővé tette.
A Szapáry által elnökölt szervezet hatalmas munkát végzett. Az általuk fenntartott kisegítő kórház, a fent említett önkéntes ápolónői szolgálat megszervezése, a gyógy- és kötszerekkel, valamint élelmezéssel ellátott vasúti betegnyugvó állomás körüli teendők ellátása, a pénzgyűjtés, a népkonyhák felállítása, a napközi otthon működtetése mind-mind az ő nevükhöz fűződik. Odaadó támogatásban részesítette Almásy Imrével, Küry Alberttel, Gorove Lászlóval együtt a Vörös Félhold tevékenységét is.
Az Egyletben kiemelkedő munkát végzett a főispán családja is: nejét a választmány tagjává, édesanyját a választmány dísztagjává választották. Felesége lenyűgöző munkát végzett az anya- és csecsemővédelem területén is – az 1918. május 27-én Szolnokon megalakult Stefánia Szövetség is az ő „buzgólkodása folytán” kezdete meg működését.
A Haladás megállapítása szerint „teljes odaadással és példás buzgalommal teljesítette a nehéz idők által reá rótt hazafias és emberbaráti kötelességeket”. Tevékenységét vörös keresztes polgári érdemkereszttel, illetve hadiékítményes tiszti díszjelvénnyel ismerték el.
Meg kell említenünk azt is, hogy birtokán „nagy áldozattal” egy kórházat tartott fent.
Horthy Szabolcs főispán tragikus halála (1914-ben a fivére által parancsnokolt cs. és kir. 13. jászkun huszárezredhez vonult be tartalékos főhadnagyi rangban, majd a 31. gyaloghadosztálynál szolgált. 1914. november 21-én hősi halált halt.) A főispáni szék megürülése után – immár menetrendszerűen – Magyary-Kossa Géza neve merült fel először, majd Baghy Béláé és roffi Borbély Györgyé.
A sokáig betöltetlenül maradt főispáni tisztséget helyettesként – több hónapon keresztül – Küry Albert alispán látta el. Nem véletlen, hogy először a helyi sajtó, majd egyre több befolyásos döntéshozó is benne látta az új főispánt. Küry azonban folyamatosan visszautasította a megkereséseket és felajánlásokat.
Az uralkodó végül 1915. szeptember 9-én Szapáry György főrendiházi tagot nevezte ki Jász-Nagykun-Szolnok vármegye főispánjává.
Az ünnepélyes beiktatásra az október 2-án tartott közgyűlésén került sor. A 11 órakor kezdődő rendkívüli közgyűlés Szapáry kívánságára „a háborús időkre való tekintettel” egyszerűbb formákban zajlott le a korábbiaknál. Mindamellett – bár Szapáry a megjelentek elvárt ruházatára is kitért – a bizottsági tagok „a régi szokást respectálva” és az „új főispán iránti tiszteletnek kifejezést adva” díszmagyarban, a katonai tisztikar tagjai díszöltözetben jelentek meg.
Az új főispánt tüntető rokonszenv várta, és a szokásos formalitások mellett elfoglalta székét. Küry Albert alispán beszédében kiemelte, hogy Szapáry „személyében olyan férfi került élünkre, aki e vármegye közönségének szeretetétől áthatva évek hosszú sora óta önzetlen odaadással szenteli munkáját nekünk és boldog tűzhelyének békés körét fáradságot nem ismerő buzgósággal hagyja el, hogy érettünk dolgozzék”. Utalt az új főispán édesapjára, Szapáry Gyulára, aki a vármegye születésétől kezdve „feledhetetlen dísze” és „vezére” volt a törvényhatóságnak. Cseh József főjegyző üdvözölte ezután „a vérrel megszentelt főispáni székben” Szapáryt. Beszédében a főispán előtt álló óriási munkát ecsetelte, ami a háborús időkben értelemszerűen túlmutat a kötelező feladatokon: „az anyagiakban tapasztalt óriási hiányok pótlása iránti megfeszített munkát szervezze, ébren tartsa s ezen munka egységes lelkes teljesítése elől az akadályokat elhárítsa”.
Az új főispán utalt vármegyei múltjára, politikai megbízatására, kifejezte reményét, „hogy a hős magyar katonák erős német szövetségesünkkel együtt diadalmasan fogják megvívni ezen véres háborút”, majd ismertette alapelveit (őszinteség, becsületesség és igazságosság), és az önmaga elé tűzött feladatokat. Pontosan és szigorúan kívánta gyakorolni az ellenőrzés feladatát, ki akarta használni a kormánnyal való összeköttetéseit, nagy súlyt kívánt helyezni a mezőgazdasági munkák elvégzésére, a belvízkárok elhárítására, és reményét fejezte ki, hogy az eddigi iparágak fejlesztésén kívül akár új iparágak meghonosítása is sor kerülhet.
Kiss Ernő beszédében utalást tett a korább főispánra, Horthy Szabolcsra is: „a megye élére olyan időben kell főispán, amely amellett, hogy nagyobb, sokkal nagyobb munkát követel a rendesnél, férfit kíván, aki egyéniség annak fitogtatása nélkül, akaratot képvisel és érvényesít anélkül, hogy erőszakos volna és egyéniségén hordja a magasabb kvalitás és magasabb erkölcsi szempontok fénylő kifejezését”.
A közgyűlés után a főispán fogadta a tisztelgő küldöttségeket. Ezzel az installáció véget is ért.
A sajtó és a közvélemény egyöntetűen támogatta Szapáry kinevezését. Kiemelték következetes politikai magatartását, előzékenységét, figyelmességét, illetve „felülmúlhatatlan, nemes szívét”: ez utbbit „attól az ősétől öröklött, melyik török rabságba esvén, ekébe fogatott és aki később midőn a hadiszerencse ugy fordult, hogy kiszabadulván a vele szántató török főur került az ő rabságába, az elszenvedett kínzásokért ezen ugy boszulta meg magát, hogy szelíd megkorholás után a keresztényi szeretetre hivatkozással szabaddá tette őt!”
Mindemellett voltak olyan hangok is, amelyek az átmenetiséget, az ideiglenességet látták az új főispán személyében. A Haladás című lap vezércikkében kifejtette, hogy lehetetlennek tartja, hogy Szapáry „vágyott volna erre a méltóságra”, és hangot adott azon aggodalmának, hogy a „kinevezés feletti lukullusi vacsoránk után a kiábrándulás fog bekövetkezni”.
A nehéz időkben a főispáni tisztséget elnyerő Szapáry hatalmas munkát végzett.
Hathatós támogatása, agilis fellépése mellett sikerült eredményes gyűjtést rendezni az elpusztult kárpáti falvak újraépítéséért, a hősi halált halt Horthy Szabolcs volt főispán emlékének megörökítéséért. A 3. hadikölcsön eredményessége érdekében fordult az alispánnal együtt a vármegye lakosságához, mondván „a jó isten kegyelme az idén a vármegye földmívelő népét tisztességes terméssel áldotta meg; gazdáink e termésüket magas áron értékesíthetik, van tehát pénzük”. Ezt a pénzt pedig „hazafiatlan bűn a ládafiában rejtegetni, hiba tisztán csak a takarékpénztárba rakni”.
1915 novemberében az összes vármegyei, városi és községi tisztviselőknek fejezte ki köszönetét és megelégedését az uralkodó a „hadviseléssel kapcsolatos sok oldalú és nehéz feladatok lelkes hü és a kötelesség teljesítés rendes határain messze túlmenő megfeszített buzgóságu és sikeres teljesitéséért”.
Szapáry intézte a népfelkelői felmentések iránti kérelmekkel kapcsolatos ügyeket, fontosnak tartotta a személyes megjelenést pl. a hadiárvákat támogató előadáson, a gazdasági munkabizottság ülésein, vagy éppen a fronton, ahol a vármegye és Szolnok városának házi ezredét, a cs. és kir. 68. gyalogezredet látogatta meg.
Az 1916. augusztus végén bekövetkező román támadás következtében tízezrek voltak kénytelenek egyik percről a másikra elhagyni erdélyi otthonaikat. Az első menekülő-vonat augusztus 29-én érkezett Szolnokra.
A Belügyminisztérium rendeletére a szolnoki vasútállomáson azonnal megkezdte működését a „Menekültügyi kirendeltség”, ahol a városi és a megyei tisztikar folyamatos szolgálatot adott, s melynek vezetője Pethes László vármegyei jegyző lett. A vasútállomáson 77.632 erdélyi és 2.289 bukovinai menekülő haladt át.
Az első időszak kaotikus állapotai után sikerült megszervezni a pályaudvari élelmiszer-ellátást, a szolnoki városházán a segélykiosztást és a szálláshelyek biztosítását, a megyékben elhelyezettek nyilvántartását, felruházását. A Vöröskereszt Egylet is segített a pénz- és természetbeni adományok szétosztásában. A belügyminiszter is felfigyelt a kiváló munkára, a példás ellátásra, ezért a főispánnak és a vármegyei tisztikarnak a „hazafias és emberbaráti cél szolgálatában kifejtett buzgó tevékenységéért” őszinte köszönetét nyilvánította.
1916. november 21-én elhunyt az uralkodó, I. Ferenc József. A december 6-án tartott rendkívüli gyászközgyűlés Szapáry György elnöklete alatt zajlott. Szapáry beszédében egy olyan uralkodóról szólt, aki „háborúval kezdte uralkodását és háborúval végezte be földi pályafutását is”, és akinek emléke „örökké élni fog a magyar nemzet lelkében”. Temetésén Szapáry és Küry Albert alispán vettek részt és helyeztek az elhunyt uralkodó ravatalára koszorút.
Bő egy hónap múlva az új uralkodó, IV. Károly trónra lépése kapcsán rendezett koronázási ünnepségen kapott szerepet Szapáry. Az aranysarkantyús vitézek felavatásánál való közreműködésre eredetileg kijelölt főrend, Károlyi Gyula ugyanis maga is a felavatandók között volt, ezért helyettesítésére Szapáry Györgyöt kérték fel.
Tisza István és a kormány 1917. júniusi távozása után Szapáry György is távozott főispáni székéből. Lemondása nem lehetett meglepetés, hiszen már főispáni székfoglaló beszédében is úgy fogalmazott, hogy „politikai programot adni (…) nem az én feladatom, a kormány vezetői hivatottak erre, hogy az általuk hangoztatott elveket és feladatokat vallom és meggyőződésem egész erejével támogatom, az csak természetes, mert enélkül e tisztségre nem vállalkoztam volna”.
Az 1917. június 20-án tartott közgyűlésen a törvényhatósági bizottság sajnálattal vette tudomásul és mélyen fájlalta a főispán döntését, hiszen „működése alatt concilians politikai, a kötelesség határait messze tulhaladó hivatali, széles kiterjedésű eredményes, társadalmi szereplésével az egész vármegye osztatlan bizalmát, szeretetét, nagyrabecsülését kiérdemelte”. Kiemelték szerepét a Vörös Kereszt működésében, érdemeit az ármentesítés és lótenyésztés fejlesztése körül.
Főispáni székből való távozása után továbbra is aktív maradt: Abádszalókon 1917. szeptember 23-án kezdeményezésére és védnöksége alatt jött létre a Vörös Kereszt helyi fiókja. Elnöksége alatt helyezték üzembe 1917. október 31-én azt a „közhasznú” és „nagyfontosságú” iparvállalatot, a Jászsági és Tiszavölgyi Szénkereskedelmi Részvénytársaságot, amelynek egyik célja Szolnok városának és lehetőleg az egész vármegyének szénnel és fával való ellátása, másik célja, hogy „megszabadítsa a vármegyét a fauzsorásoktól”. Az óriási beruházással elindult vállalat méreteit jellemzi a hatalmas kazánház, a 4 fafűrészelő, a 6 darabológép, illetve a vállalat telepéről a teherpályaudvarra vezető 3 sínpár.
Óriási törést okozott Szapáry György és családja életében a világháború utáni zűrzavaros időszak. A Tanácsköztársaság idején fogságba vetették, a román megszállás alatt pedig birtokát kifosztották a románok: „Tiszaburán gróf Szapáry György kastélyát pusztították el a legfelháborítóbban. Műbecsű képeken a főalakokat kivágták, szobrokat megcsonkítottak, antik bútorokat széthasogattak, bútorokról a kárpitot lefejtették, ötvösmunkák, régi porcellánok, ékszerek, okmányok, könyvek tűntek el s így 6.300.000 korona kárt okoztak. Taksonyban (sic!) ugyancsak egy Szapáry-kastélyt fosztottak ki és tettek tönkre”. A kastély elvitt felszerelésének részletes jegyzékét is ismertette Laky; ebből plasztikus képet kaphatunk egy XX. század eleji grófi család otthonáról: „Ezüst relifképek, aranyozott virágtartók, márványórák, bronzszobrok, drágakövekkel díszített ötvösmunkák, antik vázák, rézmetszetek, szobrok egész sora, XVI. Lajos korabeli órák, olajfestmények, ezüst gyertyatartók épp oly becsesek voltak előttük, mint az ezüst cigarettatárcák, tovább a (84 személyes) színezüst evő-, s kétszer 24 személyes porcellán-, üvegpohár-, s a 24 személyes aranyozott égetett ezüst készletek. Porcellán mosdók, orvosi műszerek, konyhaedények és felszerelések, aranyzsebórák lánccal, ezüst és arany fogantyús sétabotok, (…) több készlet ékszer, gyémánt- és igazgyöngy-inggombok, (…) régi díszkönyvek (…) mind a románok katonai sikereit növelték.
A húszas években továbbra is tevékeny életet él: társadalmi-gazdasági szerepvállalásai mellett tagja lett a felsőháznak is, mint az örökösjogú főrendi családok képviselői által választott tag.
Hosszú szenvedés után életének 65. évében, 1929. évi szeptember hó 1-jén Pusztataskonyban hunyt el. Temetésére ugyanott került sor szeptember 4-én.
Családja mellett örökös tagját gyászolta a vármegye törvényhatósági bizottsága és az országgyűlés felsőháza, elnökét a Szolnoki Cukorgyár, a Középtiszai Ármentesítő Társulat, a lótenyész-bizottmány, a vármegyei gazdasági egyesület, a Kaszinó.
A gyászszertartáson megjelent Horthy Miklós kormányzó is. A vármegye részéről Alexander Imre alispán mondott beszédet, míg Baghy Gyula földbirtokos a Vármegyei Gazdasági Egyesület részéről vett búcsút a volt elnöktől.

„A megboldogult minden időben példaképe volt az egyházát, hazáját és vármegyéjét szerető közéleti férfiúnak, aki sohasem ismert fáradtságot a közjóra és az igazi közérdekre irányuló munkában, aki, mint a vármegye főispánja nehéz történelmi időkben a reá háruló súlyos kötelességeket a legteljesebb közmegelégedésre egész férfiként teljesitette, aki a vármegye legnagyobb ármentesitő társulata élén és a megyei lótenyésztés fejlesztése körül hervadhatatlan érdemeket szerzett s akinek segitő, támogató tevékenységét vármegyénk közéletében sohasem nélkülöztük.
Mérhetetlen és pótolhatatlan a veszteség, mely közéletünket elhalálozásával érte”.

(B. G.)

Források:

- Felsőházi irományok, 1927. I. kötet, 2/1927.
- Főrendiházi irományok, 1906. X. kötet, 519/1906., , 1906. XIV. kötet, 614/1906.
- Főrendiházi napló, 1910. III. kötet, 41/1910., 1910. IV. kötet, 90/1910.
- Gyászjelentés, 1929. OSZK
- Haladás 1915. december 19., 1915. január 17., 1915. szeptember 19., 1915. szeptember 26., 1916. január 30., 1916. június 4., 1917. november 4., 1918. április 28., 1918. június 16.
- Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Lapok, 1901. január 24., 1901. szeptember 19.
- Jelentés a Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei Gazdasági Egyesület hat évi működéséről (1897-1903.). Szerk. Kovács Albert. Szolnok, 1903. 56-59.p.
- MNL JNSZML IV. 407. Alispáni iratok, 21103/I-II/1922., 2687/I/1922.
- MNL JNSZML IV. 405. Jász-Nagykun-Szolnok vármegye Törvényhatósági Bizottságának jegyzőkönyvei 212/1917., 372-377/1915., 621/1916.
- Kunszentmártoni Újság, 1915. szeptember 19.
- Laky Dezső: Csonka-Magyarország megszállásának közgazdasági kárai. Bp., 1923. 402-403.p.
- Mezőtúr és Vidéke, 1915. november 7., 1916. május 21., 1916. november 26.
- OLAY FERENC: Csonkamagyarország ellenséges megszállása és kulturális káraink. Budapest, 1929. 8.p.
- MNL JNSZML V. 472. Szolnok város képviselőtestületének közgyűlési jegyzőkönyvei 225/1898., 261/1900., 30/1899.Szolnoki Híradó, 1929. november 11., 1929. szeptember 23., 1929. szeptember 5.
- Tiszavidéki Újság, 1914. augusztus 16., 1915. március 7., 1914. augusztus 23. 2. p., 1914. augusztus 9. 3. p., 1914. június 28. 2. p., 1914. július 5. 2. p.
- Törökszentmiklós és vidéke, 1915. szeptember 18.
- Claude André Donatello - Cseh Géza - Pozsonyi József - A muraszombati, szécsiszigeti és szapári Szapáry család története. Debrecen, 2007.

Képek: