ujfalusi Ujfalussy Sándor

(Mátészalka, 1845. február 2. – Remetemező, 1895. április 12.)

1845. február 2-án született Mátészalkán. A Nyitra, Heves („ezen család legelső törzséül Ujfalussy Jánost ismerjük, ki a XIV. században volt tekintélyes és lelkes bajnoka Heves vármegyében a nemzeti törekvéseknek”) majd Szabolcs vármegyei eredetű család (1881-ben Szabolcs vármegye alispánja Ujfalussy Sándor kérésére igazolta, hogy a Szabolcs vármegyei levéltár adatai szerint az Ujfalussy család már az „1607-i évben is ugy férfi mint női ágon a Szabolcs megyei előkelő és birtokos nemes családjai közzé tartozott és tartozik ma is”) a XVIII. században jelenik meg Szatmár vármegyében. Apja György (1815?-1882), tekintélyes földbirtokos, az 1848-49-es szabadságharc honvéd őrnagya, a nemzetőrség kapitánya, aki Világos után visszavonult mátészalkai tanyai lakásába, ahol számos menekülni kényszerülő is megfordult. Így itt rejtőzött Bárczy Bertalan (1867 és 1877 között abaúji főispán), Ludvig János (országgyűlési képviselő, 1849-ben kormánybiztos), Vörösmarty Mihály és Bajza József költők, báró Kemény Farkas, a piski csata hőse. 1867 után tevékenyen vett részt a közügyekben, és megkapta a királyi tanácsosi címet is a hetvenes évek végén. Édesanyja rétszentmiklósi Éless Klára (1818-1890). Sándor nagybátyjai (Miklós és Lajos), azaz György testvérei is jelentős politikai szerepet játszottak Szatmár vármegye életében. Felesége, Uray Leóna (1852-1916; házasság: 1868. október 26-án, Szatmárökörítón) révén került a család ismét kapcsolatba a vármegye életében jelentős szerepet játszó Uray famíliával. Felesége édesapja, Uray Endre (1824-1880) másodalispán (aki szintén udvarolt Szendrey Júliának, és úgy tűnt, sokkal ideálisabb vőjelölt a családnak, mint Petőfi Sándor), nagyapja pedig Uray Bálint Debrecen kerületi főispán volt (1849-1850), aki az 1830-as évek elejétől császárhű konzervatívként fellépett a reformok, Wesselényi Miklós és Kölcsey Ferenc ellen. Uray Leónát anyja, Válly Ottilia korai halála (1855) miatt testvére, Uray Klára, Jékey Mórné nevelte fel. Jékey Mór (1829-1912) szabolcsi eredetű, régi nemes család tagja volt, honvédként küzdötte végig a szabadságharcot, majd 1867-től 1872-ig főszolgabíró, 1872-től 1881-ig Szatmár vármegye alispánja volt. Hasonlóan fontos volt a Domahidy család (tagjai között alispán, országgyűlési képviselő, főispán). A politikai vezető szerepen kívül rokoni szálak is összekötötték e befolyásos családokat. Így Domahidy Elemér (1865-1930; 1903-1905 és 1910-1917 között Hajdu vármegye és Debrecen szabad királyi város főispánja), első felesége Ujfalussy Sándor lánya, Amadil volt, illetve Ujfalussy Sándor unokaöccse, Ujfalussy Dezső (1865-?; 1914-1917 között Szabolcs vármegye főispánja) felesége Domahidy Alexandrina (1877-?), István unokahúga volt. Feleségével hét gyermeket neveltek fel, akik közül ki kell emelnünk Amadilt (1869-1922), „a szatmármegyei társasköröknek legünnepeltebb szépségét”, írónőt, Miklóst (1873-1952), „Przemyśl és a hadifogság egyetlen jókedélyű katonáját”, a Pénzügyminisztérium számtanácsosát, Lajost (1878-1948) gazdasági főtanácsost, a felsőház tagját, a Johannita rend lovagját. Tanulmányait többek között Belgiumban („hogy magyaros érzelmei mellett a külföld tudományával és művészetével is megismerkedjék”) végezte. Innen hazatérve kezdte meg közszolgálatát 1866-tól a törvényszéknél, majd a mátészalkai kerület szolgabírájaként 1872-től. A mátészalkai választókerület képviselőjelöltjeként is próbálkozott 1872-ben, sikertelenül. Pályája gyorsan ívelt felfelé. 1877-ben két ügyben is nyilvánosságot kapott. Az orosz-török háború kapcsán Nagykárolyban mondott beszédet, a gazdasági kiegyezési javaslatok tárgyalása alkalmával pedig indítványára a vármegyei közgyűlés feliratot intézett az országgyűléshez a vámszövetség ellen. 1878-ban már vármegyei főjegyző. 1881-ben sógora, Jékey Mór lemondott alispáni pozíciójáról, és az április elején összeült közgyűlés -Domahidy István ellenében- Szatmár vármegye alispánjává választja az ekkor 36 éves Ujfalussy Sándort. Nyolc éves alispáni működése nagyon aktívan telt a soknemzetiségű Szatmár vármegyében. „Sándor az ő tülkös bajuszára ha fel is tüzdeli a nemzetiség izgatókat: azért a szegény kővári és avasi oláh egyformán siratja benne a magyar humanizmust, e legnagyobb közmivelődési tényezőt, s az ósdi táblabírói tiszta kezet és jólelkűséget.” A nagy befolyású és erőskezű alispán kormányzata alatt gyorsan fejlődött a térség infrastruktúrája: elkészültek a Szatmárnémeti-Nagybánya, a Mátészalka-Nyíregyháza, a Nagykároly-Zilah között helyi vasútvonalak, és előkészületek történtek a végül 1898-ban átadott Szatmárnémeti-Fehérgyarmat vasútvonalon. Elkezdődtek a Csenger és Mátészalka közötti út munkálatai. A korszakban zajló ármentesítő és szabályozási munkálatokból is kivette a részét, hiszen kormánybiztosként működött a Kék-Kálló és mellékvizei szabályozásánál működő társulatnál, majd később az Ecsedi-láp lecsapolására alakult vízszabályozási társulat is neki köszönheti létrejöttét. 1886-ban nemcsak a mentési munkálatokat vezette, de személyesen osztotta ki az élelmiszereket a víz által elöntött Sályi község rászorulói között. Kiemelkedő -„oly eredményeket ért el, milyennel hazánk egyik vármegyéje sem dicsekedhetik”- munkát végzett Újfalussy az 1882-ben alapított Széchenyi társulat alelnökeként is. A vármegye befolyásos személyei -és a közművelődési pótadó- által is támogatott magyar közművelődési egylet egyik célja a magyar állameszme megszilárdítása és a magyar nyelv terjesztése volt. Úgy gondolták, hogy már az óvodákban el kell sajátítani a magyar nyelvet, ehhez pedig szükséges a „gyermekmenházak”, vagyis óvodák felállítása. Ezt javasolta Ujfalussy a közművelődési egyesületek kongresszusán 1887 októberében, illetve a vármegyei közgyűlésen 1888 májusában. Ezek mellett a nagybányai református egyházmegye gondnoki tisztét is betöltötte. Tevékenységét a Vaskorona-rend lovagkeresztjével, kamarási címmel ismerte el az uralkodó. Népszerűségét jól jelzi, hogy 1887-ben Nagybánya („megvan benne a vagyoni és szellemi intelligencia, tudhat tehát úr lenni felfelé és lefelé egyaránt”), 1889-ben Nagykároly is díszpolgárrá választotta. Nem véletlenül született az a megállapítás, mely szerint „szónoki ereje, ügybuzgalma, ügyes taktikája, páratlan igazság szeretete és mégis méltányos eljárásával oly túlsúlyra emelkedett, a mi példátlanul áll megyéjében s ami az ő elvesztét valóságosan pótolhatatlanná teszi”. Felesége, Uray Leona is nagyban támogatta férje közéleti tevékenységét. Amellett, hogy rendszeresen hangversenyeket, előadásokat, közvacsorákat szervezett, nevéhez fűződik a nagykárolyi „nőiipariskola” megalapítása is.

1889. május 3-án nevezte ki az uralkodó Jász-Nagykun-Szolnok vármegye főispánjává Ujfalussy Sándort. (A jelöltek között említették Hajdu Sándor alispánt, Hegedüs Zsigmond volt jászberényi törvényszéki elnököt, Urbán Iván törökbecsei nagybirtokost. Urbán azért is érdekes, mert fiának, Péternek Horthy Miklós lett a sógora, másrészt unokája, Gáspár Jász-Nagykun-Szolnok vármegye főispánja lett 1939 és 1944 között.) A vármegyei elöljáróságot május 5-i keltezéssel értesítette a belügyminiszter. Május 14-én a kinevezett főispán első útja Kenderesre, Horthy Istvánhoz vezetett. A vármegye egyik legbefolyásosabb tagjával való jó kapcsolatot segítették a rokoni szálak: Uray Leóna unokatestvére, Uray Etelka ugyanis Magyary-Kossa István felesége volt, Magyary-Kossa unokatestvére pedig Horthy István volt. Május 17-én Perényi Péter országgyűlési képviselővel együtt (aki már ott volt Horthynál is; érdekességként jegyezzük itt meg, hogy Domahidy Elemér második felesége -Ujfalussy lánya, Amadil után- Perényi Péter lánya, Heléna lett) Szolnokra utazott, ahol informális keretek között egyeztettek a beiktatás körülményeiről. Közben Szatmár vármegye is készülődött a búcsúra, amelyre végül május 27-én került sor egy rendkívüli közgyűlés és egy esti fáklyásmenet keretében.

Másnap, május 28-án érkezett meg új székhelyére a főispán egy 30 tagból álló küldöttség kíséretében, melynek tagjai között ott találjuk Domahidy Ferenc szatmári, gr. Dégenfeld József Hajdú megyei főispánokat, Jékey Mór volt alispánt, Chorin Ferencet, Ujfalussy Miklóst, Schuszterits Károlyt, Nagykároly polgármesterét. Püspökladányban csatlakozott e csoporthoz a fogadó vármegye részéről Lippich Gusztáv, Szombathelyi Endre, a tiszai felső, Magyary-Kossa Géza, a tiszai közép járás főszolgabírája, Medgyessy Zsigmond karcagi, Pethe Gábor kisújszállási polgármester, Kuncze Imre törökszentmiklósi főjegyző, Farkas Ferenc a központi árvaszék elnöke. Szolnokon Hubay Ferenc polgármester („Hisszük, hogy méltóságod meg fogja találni az utat arra nézve, hogy városunk, mely kiválólag hivatva van az alföldi ipar és kereskedés központjává lenni, ebbeli törekvésében felsőbb helyről gyámolttassék”), majd Hajdu Sándor alispán fogadta a főispánt, aki főispáni lakosztályában fogadta a 27 tisztelgő küldöttséget. Este 200 fős bankett zárta a napot.

Május 29-én 11 órakor kezdődött a rendkívüli közgyűlés, ahol a bevett szokások szerint küldöttség hívta a főispánt a közgyűlés elé, aki az eskü letétele után mondta el székfoglaló beszédét. Ebben megosztotta hallgatóságával kételyeit, többek között arról, hogy milyen nehézségei lehetnek abból, hogy nem a vármegye szülötte. Bár -mint mondotta- „ez talán meg is könnyíti, elviselhetőbbé teszi, hogy a közjó érdekében annál pártatlanabb, igazságosabb lehessek”. Társadalmi-politikai vezérelvei között megemlítette, hogy ő a demokrácia, a haladás, a reformok híve és „igaz szószólója”; leszögezte, hogy tiszteletben fogja tartani az alkotmányos keretek között munkálkodó politikai pártok tevékenységét, és hogy kerülni fogja az erőszakoskodást. Az ünnepi napok elmúltával, a dolgos hétköznapok -főispáni látogatást tett Jászberényben, majd Karcag, Kunhegyes, Kisújszállás, Mezőtúr, Kunszentmárton következett- valóságában egyre tisztábban rajzolódott ki az a probléma, amelyet a Bolond Istók című szatirikus lap az alábbiakban fogalmazott meg: „El is indult Sándor autonómiát drótozni jászoknak, kunoknak, szolnokoknak közébe. (…) Minthogy pedig a jász jobbra húz, a kun balra, egyiknek Eger, másiknak Debrecen a Rómája, s egyiknek Apponyi, másiknak Tisza a prófétája; közben pedig Szolnok a vármegye, mely tekint Szapáryra: majd meglássuk, ötsém Sándor, hogy ezt a „Muszáj vármegyét” szatmári eszeddel hogy drótozod össze?” A helyzet -székhely-vita, gazdasági források- nem volt ismeretlen Ujfalussy előtt, hiszen Szatmár vármegyében hasonló helyzetben hagyta ott Nagykárolyt és Szatmárnémetit. Mivel Ujfalussy Nagykárolyt favorizálta és a tényleges állapot fenntartására törekedett, ezért Szatmárnémeti lakossága nem rajongott érte. 1889-ben kimondottan örültek az alispáni székből való távozásának -„Viszi az ördög!”-, sőt 1892-ben, szatmári beiktatásakor „a legteljesebb közönnyel” fogadták, „s mikor (…) a közgyűlési terembe lépett, egy éljen sem hangzott el”. Ujfalussy úgy gondolta, hogy a tisztújító közgyűlés megfelelő fórumot biztosít arra, hogy elmondja gondolatait a „mesterségesen felszított jászeszmével” kapcsolatban. Nem véletlen azonban, hogy az 1889. december 16-án elmondott beszédét az 1890. január 9-én tartott közgyűlésen korrigálnia, illetve magyaráznia kellett. „Neki teljesen Hekuba olyan történelmi frázis, mint a Jászság, végez vele kérlelhetetlenül. Tömöríti a megyét, oda szorít mindent Szolnokhoz, arra tereli az ipart, a kereskedelmet, a forgalmat…” Arról beszélt, hogy létezik egy „seperatisticus jászpárt”, amelynek fő célja meghiúsítani azokat a törekvéseket, amelyek a megye egysége felé mutatnak. Pontosításában már úgy szólt, hogy „csak azon nyughatatlankodó fractióról szóllottam, a mely urbi et orbi, a tényleges, törvényes helyzet, közvetlen a vármegye, közvetve pedig a magyar állam consolidatiója ellen izgat”. Amellett, hogy párhuzamba állította a jász célokat a „a destructiv nemzetiségi törekvésekkel” -mi történne, ha egy nap „életre kelnének a nagy- és kis-kun, hajdú, palócz s székely eszmék?”-, erélyesen visszautasította azt a felvetést, miszerint ő a dákoromán és pánszláv eszmékkel rokonította volna ezen elképzeléseket. Mindenesetre az eredeti szándékától -a békesség megteremtése- nagyon messzire került. Többen úgy magyarázták e beszédét, hogy Hajdu Sándor „erős tehetségű” alispán vezetésére bízta magát, és az ő magyarázata alapján lépett. Tulajdonképpen ennek a befolyásnak is köszönhető Hajdu 1889-es alispáni megválasztása, és a korábbi alispán, Sipos Orbán visszatérési kísérletének elhalása.

Ráadásul ebben az időben kezdődött súlyos -és végzetessé váló- betegsége, amelynek következtében hosszú hónapokon át nem tudott részt venni a tényleges munkában. Ő maga így vallott búcsúbeszédében erről: „egy kóros betegség oly vehementiával rohanta meg egész valómat, hogy úgy szólván évekig egy tehetetlen összeesett rommá levén, mint törést szenvedett hajó roncsai szilánkokra tördelve, reménységem hullámzó tengerén, legszebb terveim, ötleteim, szétszórtan úszkáltak előttem. Eme nem mindennapi csapásra vezethető vissza, ha kormányzatomat nem koronázhatta a kellő siker”. Kiváló alkalmat nyújtott az életpálya összegzésére az az ünnepi közgyűlés, amelyet 1891. október 15-én tartottak. Az okot a főispán 25 éves közszolgálata, és az ebből az alkalomból az uralkodótól -„a közszolgálat terén szerzett érdemei elismeréséül”- kapott Lipót-rend lovagkeresztje jelentette. Az ünneplésre megjelent Beniczky Ferenc Pest-Pilis-Solt-Kis-Kun vármegyei (korábban Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei), Zsilinszky Mihály Csongrád vármegyei, gróf Degenfeld József Hajdú vármegyei főispán, illetve Szatmár vármegye küldöttsége Nagy László alispán vezetésével. Ujfalussy beszédében keimelte: két dologra volt büszke a vármegyében eltöltött rövid időszaka alatt. Az egyik a Szolnok-Kiskunfélegyháza vasúttársaság elnökeként folytatott munkája, a másik, hogy hathatós közreműködésével sikerült Szolnokon „egy műmalmot vármegyém gazda közönsége, de különösen Szolnok város polgársága anyagi gyarapítására létrehozni”. Fontosnak tartotta azt is megjegyezni, hogy „én ugy fogom fel fontos állásomat, hogy elvégezvén a szorosan vett hivatalos teendőimet, a jövőben is kötelességemnek ismerendem (...) nem elzárkózni a társadalmi mozgalmak elöl; ellenkezőleg: élére állani mindenütt ottan, a hol a vármegyém közönségének anyagi, avagy culturalis előrehaladása czéloztatik”.

Társadalmi, közéleti szerepet ritkán vállalt, ám így is elnöke volt a Tiszavidéki Hitelintézet igazgatóságának (Ujfalussy az alábbi kjelentéssel fogadta a felkérést: „Democratikus elv, hogy minél magasabb társadalmi vagy politikai állást foglalunk el, a munka annál jobban nemesít”.), a vármegyei agarász-egyletnek és tiszteletbeli elnöke a szolnoki Kaszinónak.

Már 1892 júliusában készültek tervezetek a főispáni személycserékre – ezekben Ujfalussy távozása és új szerepvállalása is szerepelt. Végül 1892. október 4-én mentette fel az uralkodó Ujfalussy Sándort, és nevezte ki Szatmár vármegye és Szatmárnémeti szabad királyi város főispánjává.

Bár Ujfalussy búcsúbeszédében úgy fogalmazott, hogy elhozta a vármegyébe a béke korszakát, és hogy „sem romokat, sem felburjánzott gyomokat nem hagyok magam után”, ez nem volt maradéktalanul igaz. Láthattuk korábban, hogy a Jászsággal fenntartott kapcsolat nem volt harmonikus, és betegsége, nem túl gyakori jelenléte vezetett oda, hogy a kortársi summázat szerint „nem ismerte vármegyénkben sem a helyzetet, sem az embereket, és többször megtörtént, hogy legjobb szándékai is káros következményeket idéztek elő”. Mindenesetre a búcsúzó közgyűlés döntése alapján jegyzőkönyvben örökítették meg érdemeit („ezen vármegye culturális és ipari előrehaladására s általában a vármegye jólétére fényes állásának egész sulyával közre hatott, s rövid alig 3 és 1/2/ év alatt is meglepő eredményeket ért el”) és immár volt vármegyéje 18 tagú küldöttsége kísérte új székhelyére, ahol Nagykároly és a vármegye közönsége is rendkívül lelkesen ünnepelte. 1894-ben Wekerle miniszterelnök nagybányai látogatásakor már látszott, hogy annak ellenére, hogy úgy tűnt, betegsége a múlté, és újult erővel tudja belevetni magát a munkába, annak ellenére, hogy beoltotta magát a Kochinnal, amelyet 1891-től a gümőkóros betegek gyógyítására használtak, a kór ismét elhatalmasodott rajta. Amikor 1895 márciusában Szolnokra érkezett, hogy részt vegyen a Hungária gőzmalom részvénytársulat közgyűlésén, akkor „ugy látszott, hogy az intézet haldokló elnökének, megteremtőjének végbucsuja volt”.

1895. április 12-én, 51 éves korában, Remetemezőn hunyt el. Temetésére ugyanitt került sor, május 15-én, amikor is a családi sírboltban helyezték örök nyugalomra.
Bagossy Károly, Jász-Nagykun-Szolnok vármegye alispánja a családhoz intézett levelében így fogalmazott:

„A gyász, mely Szatmárvármegyét és a családot elborítja, minket is megillet, mert a boldogult még pár évek előtt a mienk, vármegyénk szeretett főispánja volt; most azért is kétszeres a fájdalom reánk nézve, mert volt főispánunk végtisztességén, a vármegyénk több pontján duló és fenyegető árvíz miatt, mely minden tisztviselpt külön-külön védelmi ponton lekötve tart – meg nem jelenhetünk; azért tehát midőn mély és őszinte részvétünket ismételve kifejezzük, kérjük a mai napon postán küldött koszorúnkat Jász-Nagykun-Szolnokvármegye kegyelete jeléül elhunyt jelesünk ravatalára helyezni”.

Szatmár vármegye 1895. május 3-án tartott közgyűlésén elhatározták, hogy arcképét megfestetik a vármegye közgyűlési terme számára.
(B. G.)

Források:

- MNL JNSZML IV. 407. Alispáni iratok Cs.9. 103., 130.
- Bolond Istók, 1889. június 2.
- Budapesti Közlöny, 1892. október 12.
- Debreczen-Nagyváradi értesítő, 1889. január 6.
- Gyászjelentés, 1890., 1895. OSZK
- ifj. dr. Reiszig Ede: Az utolsó negyven év története. In: Magyarország vármegyéi és városai: Szatmár vármegye. Szerk.: Borovszky Samu. Bp., 1908. (A továbbiakban: Borovszky, 1908.) Online elérhetősége: http://mek.oszk.hu/09500/09536/html/0020/19.html
- Jászberény és Vidéke, 1889. június 2., 1892. október 2.
- Jászság, 1889. augusztus 3., 1895. április 20.
- MNL JNSZML IV. 405. Jász-Nagykun-Szolnok vármegye Törvényhatósági Bizottságának jegyzőkönyvei 1/1890., 124/1889., 347/1891., 347/1891., 378/1892., 596/1889.
- Somogyi, 1899. 234.p.
- MNL MOL P 1562 Ujfalussy család levéltára.
- Nagybánya és Vidéke, 1887. július 10.
- Nagykároly és vidéke, 1889. június 1.
- Szatmármegyei Közlöny, 1887. július 10., 1889. május 5.
- Szolnoki Híradó, 1889. május 12., 1889. május 19., 1889. május 23., 1889. május 30.
- Vajay, 1987., 319.p.
- Vasárnapi Újság, 1882. augusztus 27., 1895. április 21., 1899. november 26., 1902. július 20.

Képek: