I. 2. Külső-Szolnok megye közigazgatásának története

I. 2. 1. Az egységes Szolnok megye a királyi vármegyék korszakában (11-13. század)¹

A Heves vármegyétől leválasztott külső-szolnoki részek, a török korban önállóságát elvesztett középkori megye maradványai, az 1876-ban megalakult Jász-Nagykun-Szolnok vármegye területének több, mint felét tették ki. Szent István király uralkodásának későbbi szakaszától kb. a 13. század közepéig állt fenn az óriási területű, a történeti Erdély nyugati peremvidékétől a Tiszáig terjedő önálló Szolnok vármegye. Ez az ősi, 1018 és 1038 között létrejött közigazgatási egység valószínűleg nem lehetett összefüggő terület, mivel az ugyancsak kora Árpád-kori Bihar és Szabolcs vármegyék szétszabdalták. Elnevezésének eredete vitatott, de a legelfogadottabb vélemény szerint a „Szolnok” helynév személynévből származik, amely városnévvé változva a hozzátartozó terület névalakjává is vált. Maga a Szolnok név Zounuk alakban, 1075-ben fordul elő először, a garamszentbenedeki apátság alapítólevelében. Feltételezhetően a Szent Gellért legendában szereplő, Gellért kíséretéhez tartozó Szaunik ispán, megyénk első várispánja lehetett a névadó, akit 1046-ban a Vata-féle pogánylázadás idején ugyancsak megöltek. Az Árpád-kori vármegye nyugati peremén fekvő Szolnok elsősorban földrajzi fekvésének köszönhette megyeközponttá emelését, ugyanis a Zagyva-torkolat alatt jó átkelőhely volt és az ország központi részéből Erdélybe itt vezetett a legrövidebb út. Később, a 12. században a megye és a város jelentőségét növelte a dési sóbányák megnyitása, majd Károly Róbert uralkodása alatt a máramarosi sóbányák intenzívebb kiaknázása. Ekkor már a sót vízi úton is szállították Szolnokra és ezzel a megyeközpont kiemelkedően fontos sóelosztó hely lett. A hatalmas kiterjedésű Szolnok megye élén egyetlen ispán állt, akit 1134-ben említenek először a források. Az ispán Szolnok várából igazgatta vármegyéjét.

Az ispánt a vármegye élére a király nevezte ki. A történészek egy része, köztük Benedek Gyula is, különbséget tesz az egész vármegye vezetője, a megyésispán és a kisebb területeken illetékes várispánok között. A megyésispán beszedette az adókat, a vámokat, a vásári illetékeket, és ami Szolnok megyében különösen fontos volt, megszervezte a sószállítást. Feladatainak ellátásáért az 1222. évi Aranybulla szerint a cseberpénz, a vám, az ökör és a várak jövedelmének egyharmada illette meg. A megyésispán a várispánnal ellentétben nem lakott állandóan a vármegyében és egyidejűleg több megyének is lehetett vezetője. A várak egy részéhez tartozó zártabb területek, a vár megyéje valamennyi itt található királyi, egyházi és földesúri birtokot magában foglalta. A várak másik részéhez szétszórt birtokok tartoztak. Ezek voltak a várispánságok, élükön a várispánnal. A várispánságok birtokain a várnépek éltek közvetlen elöljáróikkal, a várjobbágyokkal. A várispánság uradalmi jövedelmének kétharmada a királyt, egyharmada a megyésispánt illette. A megyésispán a szabad parasztok, míg a várispán a várnépek vezetője volt.

A billogos bíró, vagy más néven királybíró elnevezés a tisztséget betöltő személy által magával hordott ércpecséttel kapcsolatos.  Kezdetben a király által kiküldött tisztviselők, később a megyésispánok helyettesei voltak a bíráskodási ügyekben. Benedek Gyula értelmezése szerint a megyéken belüli várispánságok vezetői, a várispánok a megyésispánok helyetteseinek tekinthetők, a vármegye földrajzilag elhatárolódó részének igazgatásában. A várispán feladatait a várjobbágyokon keresztül; az udvarbíró, várnagy, hadnagy, százados és tizedes segítségével látta el. Ezek a tisztségviselők a várjobbágyok közül kerültek ki. Az udvarbíró, más néven udvarispán fellebbviteli igazságszolgáltatási ügyekben hozott döntést a várnépek vonatkozásában. Amennyiben nem tudott ítéletet hozni, áttette az ügyet a területileg illetékes káptalanhoz, ahol tüzesvas próbát tarthattak. A várnagy a várispán helyettesének számított és a vár belső rendjének fenntartásáért felelt. A várispán jogkörét annak hadba vonulása esetén teljes mértékben ellátta. A hadnagy a várispán katonai helyettese volt. Békeidőben a várnépek katonai kiképzését irányította, harcban a várispánság négy lovasszázadát vezette. A százados, vagy járásvezető a későbbi katonai rendfokozattól eltérően alárendelődött a hadnagynak és a várnépekből szervezett egy-egy lovasszázad élén állt. A tizedes a lovasszázad egy tizedének, vagyis tíz embernek a parancsnoka volt, akiket a százados utasítása szerint vezetett. A várnépek között bírói feladatokat is ellátott. Az ügyek fellebbezés esetén a tizedestől az udvarbíróhoz kerültek. A tizedes állandóan kint élt a várföldeken, felelt a termelőmunkáért és a várispánság ellátásáért. A szabad parasztok által lakott falvak élén falubíró, vagy más néven falunagy állt. A közös javak kezelését és a földközösség adminisztrációját irányította. Vezette a falukönyvet és kisebb ügyekben bíráskodási feladatokat is ellátott.

Kristó Gyula történész szerint az előbb ismertetett felfogástól eltérően, a vármegye vezetése azonos volt a várispánság vezetésével és a várispán egy személyben a vármegyei, más néven megyés ispáni tisztséget is betöltötte. Kristó Zounuk ispán halálának időpontjából következtetve Péter király uralkodásának idejére helyezi Szolnok vármegye létrejöttét.  Feltételezése szerint ekkor már állt a szolnoki földvár, a szerveződő megye központja.²

Előző

Következő