II. 1. 4. Jász-Nagykun-Szolnok vármegye közigazgatása és tisztviselői a 19. század végén

A Szolnok történelmi központjában felépített megyeháza tehát már a korabeli vélemények szerint is a megyei települések áldozatkészségének, s Jász-Nagykun-Szolnok megye egységének „monumentális” szimbólumává vált, így az épület története tulajdonképpen eggyé vált az egész közigazgatási egység születésének történetével. Mindezek ellenére az újonnan alapított vármegye közéletében szinte kezdetektől jelen volt, de az 1870-es évek végétől ismét felerősödött a volt Jászkun Kerülethez tartozó települések és az új megyeszékhely, illetve az egykori Heves és Külső-Szolnok vármegyéhez tartozott részek konfliktusa. Balázsfalvi Kiss Miklós, a vármegye első főispánja, a Jászkun Kerület utolsó főkapitánya a megyétől távol, Kecskeméten élt, ezért kevés szerepet vállalhatott az új törvényhatóság megszilárdításában. Így ez az embert próbáló feladat mindenekelőtt az új vármegye első alispánjára, a Jászkun Kerület utolsó alkapitányi tisztségét betöltő Sipos Orbánra hárult. ⁶⁸

Jász-Nagykun-Szolnok vármegye területén 1877. február 1-jétől – a megye közigazgatási bizottságának határozata és az alispán utasítása értelmében – a korábbi Jász-, Tiszai alsó, Tiszai felső és Tiszazugi járásokból – I. Jászsági felső, II. Jászsági alsó, III. Tiszai felső, IV. Tiszai közép és V. Tiszai alsó járás néven – öt új közigazgatási járást hoztak létre, míg a törvényhatóság területén 9 rendezett tanácsú várost (Szolnok, Jászberény, Árokszállás, Karcag, Kunhegyes, Kisújszállás, Túrkeve, Kunszentmárton, Mezőtúr) neveztek meg.⁶⁹ Az 1880-as vármegyei szabályrendelet az alábbi módon erősítette meg a szolgabírói járásokat: „Felső-jászsági”, „Alsó-jászsági”, „Felső-tiszai”, „Közép-tiszai” és „Alsó-tiszai” járások.⁷⁰ A Felső-jászsági járáshoz sorolták Felső-Szent György, Fénszaru, Monostor, Jász-Dósa, Jákóhalma, Mihálytelek, Jánoshida, Alsó-Szent-György és Alattyán településeket, összesen 25.563 lakossal. Az Alsó-jászsági járás települései Jász-Ladány, Jász-Kisér, Jász-Apáthi, Besenszög, Kőtelek, Nagy-Körű és Tisza-Süly voltak, összesen 20.394 lakossal. A legnépesebb Felső-tiszai járáshoz tartozott Szent-Imre, Derzs, Tisza-Abád, Tisza-Szalók, Madaras, Déva-Ványa és Kenderes, összesen 30.503 lakossal. A Közép-tiszai járást alkotta Bura, Tisza-Beő, Fegyvernek, Tisza-Roff, Török-Szent-Miklós, Tisza-Püspöki és Tisza-Szajol, 27.193 lakossal. Az Alsó-tiszai járás 11 községet foglalt magába, közigazgatási szempontból ide tartozott Csépa, Czibakháza, Földvár, Inoka, Tisza-Kürth, Nagy-Rév, Szelevény, Sass, Ugh, Várkony és Vezseny, összesen 23.011 fővel. A törvényhatóság területén 9 rendezett tanácsú város volt, a 15.847 lelkes Szolnok, a vármegye székhelye, a 20.155 lakosú Jászberény, a 9.625 fős Árokszállás, a 14.486 fős Karczag, a 7.272 lakosú Kunhegyes, a 10.376 fős Kisújszállás, a 10.969 lelkes Túrkeve, a 10.036 fős Kun-Szent-Márton és a maga 20.447 lakosával a ekkor legnépesebb településnek számító Mezőtúr.⁷¹

Döntés született az új törvényhatóság címeréről is, amelyben a Jászság, a Nagykunság és Külső Szolnok megye korábbi címereit és jelképeit egyesítették, s amelynek feladata az eltérő hagyományokkal rendelkező területekből eggyé kovácsolt új törvényhatóság összetartozásának kifejezése volt. A megye hivatalos színe a búzavirágkék és a fehér lett, a címerben pedig a Jászkun Kerület korábbi címerpajzsa, az azon lévő koronával és kerettel öröklődött tovább, oly formában, hogy a pajzsot két részre osztva, az alsó részen – a Jászság szimbólumaként – kék mezőben egy fehér lovon ülő, jobb kezében Lehel kürtjét, bal kezében védőpajzsot tartó vitézt ábrázolt. A jász vitéz felett a megye három folyóját – a Tiszát, Zagyvát és Köröst – szimbolizáló hullámos vonal jelent meg, majd mindezek felett az ugyancsak kettéosztott részen ezüstfehér mezőben egy álló gólya Külső Szolnok megyét, míg a másik oldalon aranysárga mezőben álló oroszlán, feje felett félholddal és csillaggal a Nagykunságot jelenítette meg.

A vármegyei közigazgatás működését az 1876-os területrendezést és Jász-Nagykun-Szolnok vármegye létrehozását követően is alapvetően az 1870. évi XLII. „A köztörvényhatóságok rendezéséről” szóló törvény határozta meg, ennek megfelelően került kialakításra az új törvényhatóság közigazgatási rendszere és tisztviselői kara is. A törvényhatósági bizottsági közgyűlés tagjai – összesen 518-an – a megyei települések legnagyobb adófizető polgáraiból és a választott képviselőkből kerültek ki. Ugyancsak e jogszabály rendelkezett az állandó választmány létrehozásáról, amelynek 30 fős tagságát a törvényhatósági bizottság tagjaiból választották, 3 esztendőre. E testület elnöke az alispán volt és alapvető feladata az önkormányzat fontosabb ügyeinek közgyűlési tárgyalásra történő előkészítése volt. Az állandó választmányon belül, a különböző szakterületeknek megfelelően közigazgatási és tanügyi, pénzügyi és gazdasági, illetve közlekedési és közmunkaügyi szakosztály működött.

A vármegye közigazgatási szervezetét és tisztikarát ugyancsak e törvény szabályozta, ennek értelmében a törvényhatóság központi tisztségviselői közé az alispán, a főjegyző, az első aljegyző, az aljegyzők, a tiszti főügyész és alügyész, a házi pénztárnok, az ellenőr, a főszámvevő és alszámvevők, a levéltárnok, a főorvos, az 5 járási orvos, az árvaszéki elnök és ülnökök, a központi közgyám, és a 2 megyei állatorvos tartozott.⁷² Ezen túl a központi tisztikar tagjai között találhatjuk a vármegyeházán dolgozó iktatószemélyzet, lajstromozó- és kiadó személyzet, az írnokok, a díjnokok, a hivatali szolgák csoportját, a várnagyot, a nyomdászt, a kapust, a lovas huszárokat, a pénztárőrt, az őrvezetőt, a 6 őr- és 9 tiszti hajdúkat, a házi szolgákat. A külső tisztviselői személyzethez tartoztak a járásokban szolgálatot teljesítő 5-5 szolgabíró, szolgabírósegéd, írnok és csendbiztos, valamint az 5 tiszti hajdú és 41 lovas pandúr. A vármegye alkalmazásában álló tisztviselők száma az 1879-es kimutatás szerint így összesen 134 fő volt.⁷³ Fizetési kategóriák tekintetében Jász-Nagykun-Szolnok vármegye adatbázisunkban is szereplő központi és külső tisztviselőinek javadalmazása az alábbiak szerint alakult évente, forintban:

A megalakuló vármegyei közigazgatási apparátus 1876. november 11-ére költözött át az új megyeszékhelyre, a tisztikar tagjai az első esztendőben döntően a volt Jászkun Kerület, illetve Heves és Külső-Szolnok vármegye tisztviselőiből rekrutálódtak.⁷⁴ Sipos Orbán 1876 és 1882 között nagyon sokat tett azért, hogy az új törvényhatóság közigazgatása a központi elvárásoknak megfelelően és szabályszerűen működjön, ennek érdekében összeállította és külön kötetben meg is jelentette a vármegye működésére vonatkozó törvényeket és szabályrendeleteket.⁷⁵ A rendszeres beszámolókon túl 1880-ban részletes összefoglaló jelentést készített a megye közállapotairól a területi beosztás ismertetésén át egészen a törvényhatóság egészségügyi, tanügyi, közgazdasági, adóügyi, vízügyi, katonai, honvédelmi, közmunka, közbiztonsági állapotainak bemutatásáig. ⁷⁶ Mindezek ellenére a vármegye első alispánjának helyzetét tovább nehezítette, hogy Kiss Miklós 1879-ben elhunyt, helyére a kormányzat 1880. április 4-én gróf Batthyány Józsefet, Moson vármegye egykori főispánját nevezte ki, aki alig másfél év után, 1881 novemberében lemondott hivataláról.⁷⁷ Az új főispánt, Beniczky Ferencet 1881. december 15-én nevezte ki az uralkodó.⁷⁸ Beniczky főispán, akit 1882. február 20-án iktatott be ünnepélyesen a vármegye közgyűlése,⁷⁹> elsősorban a kormányzat centralizációs törekvéseit és a szolnoki részek érdekeit képviselte, így természetszerűleg konfliktusba keveredett a Jászkun Kerület hagyományait megszemélyesítő alispánnal.⁸⁰ A főispán és az alispán, illetve az általuk képviselt megyerészek és politikai érdekek konfliktusa oda vezetett, hogy Sipos Orbán – dacára a közgyűlés jászkun tagjainak felkérésére – 1882 decemberében lemondott tisztségéről.⁸¹ Az alispán lemondását tárgyaló 1882. december 19-i vármegyei közgyűlésen a jászkun és szolnoki képviselők közötti feszültség felerősödött: a többségben lévő jász és kun bizottsági tagok a közigazgatási bizottságból a megegyezésre hajló mérsékelt tagokat kibuktatták.⁸² Így a fiatal vármegye különböző hagyományokkal rendelkező területei között fennálló érdekellentét a korabeli megyei „pártpolitika” színterén is kifejezésre jutott: 1883. január 27-én a közgyűlés tagjainak egy része Horthy István kenderesi földbirtokos vezetésével a szolnoki részek érdekeit képviselő „Unió” pártot hozott létre. ⁸³ Horthy István, aki személyes kapcsolatban állt Tisza Kálmán miniszterelnökkel, az országgyűlési választások kudarcai ellenére a vármegyei törvényhatósági bizottság munkájában komoly szerepet játszott. A külső-szolnoki részek megyebizottsági tagjait tömörítő pártszervezet létrehozásán túl, amely az elszakadásra törekvő jászkun képviselők befolyását kívánta mérsékelni, Horthynak minden bizonnyal nagy szerepe volt abban, hogy a jászkun érdekek kiváló képességekkel rendelkező képviselőjét, Sipos Orbán alispánt 1882-ben elmozdították hivatalából.⁸⁴ A belső konfliktusok meglétét igazolja, hogy Sipos Orbán lemondása után – rövid átmeneti időtől eltekintve⁸⁵ – egy évig az alispáni hivatal betöltetlen maradt, a megyei közigazgatás irányítását a hivatalban lévő főjegyző végezte, egészen 1883. december 20-ig, amikor is a tisztújító közgyűlés Hajdú Sándort bízta meg az alispáni feladatok ellátásával.⁸⁶

Az élénk megyei közélet feszültségeit tovább tetézte a törvényszékek központi – ugyancsak a centralizáció jegyében megkezdett – átszervezésének ügye, amely végül, a megye településeit megosztó több évtizedes vita után az 1885. évi III. törvénycikk értelmében a jászberényi és karcagi törvényszékek megszüntetését, és a szolnoki törvényszék létrehozását eredményezte.⁸⁷1884 őszén Beniczky Ferenc megvált a főispáni hivataltól, a kormányfő belügyi államtitkárrá nevezte ki.⁸⁸ Beniczky távozása idejére a vármegye különböző részeinek egymáshoz fűződő viszonya súlyosan elmérgesedett. A kormány és a törvényhatóság jelentős része Horthy Istvánt szerette volna a főispáni poszt betöltésére megnyerni, de Horthy – Tisza Kálmán személyes felkérése ellenére – sem vállalta a jelölést. Így 1884. november 15-én – a miniszterelnök felterjesztése és az uralkodó döntése alapján – Balogh Imrét, a Jászkun Kerület alkapitányát iktatták be a főispáni hivatalba.⁸⁹ Az 1880-as évek második felére a vármegyén belüli érdekellentétek elcsendesedtek. A dualizmus ezen évtizedeiben tapasztalható gazdasági fellendülés és a közigazgatás állami centralizációjának újabb lépései kényszerű okok miatt egybekovácsolták a vármegye különböző részeinek képviselőit. Kihasználva földrajzi elhelyezkedésének, megyeszékhellyé válásának valamennyi előnyét, az 1880-as évektől felgyorsuló gazdasági növekedés egyik legnagyobb nyertese maga Szolnok volt, a régi századfordulóra a település a térség közlekedési, ipari és kereskedelmi központjává vált.⁹⁰ Szolnok gazdasági fejlődése – az ebből származó ellentmondások, területi egyenlőtlenségek és megyén belüli érdekkonfliktusok ellenére – kedvezően hatott vissza a vármegye egészére is.

Időközben az 1883. évi XV. törvény konkrét összegben rögzítette, hogy az országos költségvetésből az egyes vármegyék közigazgatási kiadásaik fedezésére milyen mértékben részesülhetnek.⁹¹ Ennek értelmében a törvényhatóságok közigazgatási, árva- és gyámhatósági költségeit – az e célra felhasználható saját jövedelmek mellett – ezekből a központi államsegélyekből biztosították. Jász-Nagykun-Szolnok vármegyét a Magyarország 63 vármegyéjére fordított 4.515.000 költségvetési forintból 77.800 forint illette meg éves szinten, amely összeget az állam havi bontásban, előre folyósította a törvényhatóság számára. Ezzel a vármegyék adminisztratív kiadásainak döntő részét immár a központi költségvetésből finanszírozták, ennek fedezetét pedig az egyenes- és közvetett adók, valamint az egyéb állami bevételek biztosították.⁹² A törvényhatóságok a fennálló törvények alapján kivethető pótadón kívül közigazgatási, közlekedési, közgazdasági, közművelődési és jótékonysági célokra – 3 %-ot meg nem haladó, illetve a belügy- és pénzügyminiszter előzetes engedélye alapján további 2 %-os, vagyis 5 %-ban maximált pótadót vethettek ki. E rendelettel a vármegyék finanszírozása kiszámíthatóbbá és egyben ellenőrizhetőbbé vált.

A vármegyei közigazgatás állami centralizációja azonban tovább folytatódott, az 1880-as évtized végén a megyék önállósága tovább csökkent. A kormányzati befolyás erősödését jelentette az 1886. XXI. számú, úgynevezett második törvényhatósági törvény, amely nemcsak kiszélesítette a főispánok hatáskörét, hanem a vármegyei önkormányzat belső ügyvitelének és pénzkezelésének ellenőrzését is a belügyminiszter illetékességébe rendelte.⁹³ A korábbinál lényegesen terjedelmesebb törvénycikk fő fejezetei látszólag mindenben megegyeztek az 1870-es törvénnyel, ám lényeges különbség mutatkozott abban, hogy az új jogszabály még határozottabban a törvényhatóságok önállóságának korlátozására irányult.⁹⁴

A belügyminiszter felhatalmazást kapott arra, hogy kiküldött közegei által ezt követően bármikor beletekintsen a törvényhatóság önkormányzati hatáskörben gyakorolt közigazgatási eljárásába, megvizsgálja rendeletalkotási gyakorlatát, belső ügyvitelét és pénzkezelését. A törvény előírta azt is, hogy a törvényhatósági bizottság közgyűlése által önkormányzati hatáskörben alkotott szabályrendeletek – mindazon túl, hogy a fennálló törvényekkel és a kormány hatályban lévő rendeleteivel nem ellenkezhetnek – csak akkor lehetett a gyakorlatba átültetni és kihirdetni, ha „az illető minister által bemutatási záradékkal lettek ellátva”, azaz azt az illetékes miniszter is jóváhagyta.

A belügyminiszter előterjesztése alapján az uralkodó által kinevezett főispán, a központi végrehajtó hatalom széles jogkörrel felruházott képviselőjeként, a törvényhatóság területén az állami közigazgatás érdekeinek legfőbb képviselője lett. Az új törvény felhatalmazást adott számára, hogy az illetékes miniszter felhívására, vagy akár saját hatáskörében a törvényhatóság szervei felé – beleértve az alispánt is – rendeleteket adjon ki, tőlük jelentéseket kérjen. És bár a főispán rendeletei ellen az alispán 24 órán belül előterjesztéssel élhetett a belügyminiszter felé, „oly esetekben […] midőn az állam érdeke halaszthatlan intézkedéseket követel, a főispán rendeleteinek végrehajtását követelheti, s ha az alispán vagy nincs a helyszinén, vagy a rendeletet kiadni nem akarja, közvetlenül is intézhet rendeleteket a törvényhatósági és községi közegekhez”. Felhatalmazást kapott a főispán arra is, hogy amennyiben „valamely közgyülési határozatot a törvény vagy valamely ministeri rendeletbe ütközőnek, vagy az állam érdekeire sérelmesnek vél, annak felülvizsgálat végett leendő felterjesztését elrendelheti”. E törvényi kitétellel gyakorlatilag a főispán bármikor saját hatáskörébe vonhatta a törvényhatóság közigazgatásának irányítását, hiszen kizárólag az ő döntésén múlott, mikor áll elő olyan helyzet, hogy az államérdekek érvényesítése mikor kíván „halaszthatatlan intézkedéseket”. A főispán személyes hatásköre a kinevezési jogkörök szélesítésével a közigazgatás mind több tisztviselőjére is kiterjedt. Ezt követően ő nevezte ki – élethossziglan – a törvényhatósági főorvost, a rendőrkapitányt, a számvevőket, a levéltárnokot, az árvaszéki nyilvántartókat és könyvvezetőket, a járási orvosokat, a közigazgatási gyakornokokat, az állatorvosokat, a járási írnokokat, továbbá a vármegyei kezelő- és segédszemélyzetet. Az állam befolyása a vármegyei közigazgatás valamennyi szintjén tovább erősödött, a törvény 71. §-a értelmében a járásokban és a községekben mindinkább a központi hatalmat képviselő főszolgabíró befolyása érvényesült, akinek közvetlen beosztottjait, a törvényhatósági bizottság közgyűlése által megválasztott szolgabírákat ugyancsak a főispán osztotta be az egyes járásokba. De a főispán jogosítványai – ellentétben a korábbi jogszabállyal – 1886 után kiterjedtek a törvényhatóság területén működő középszintű állami szervekre, azok vezetőire, beosztottaira is.

1890-ben, Tisza Kálmán bukása után gróf Szapáry Gyulát nevezte ki az uralkodó miniszterelnökké. A Jász-Nagykun-Szolnok megyei származású kormányfő személye – aki mögött közel két évtizedes kormányzati tapasztalat állt, és nagyfokú közigazgatási rutinnal is rendelkezett – a vármegye érdekérvényesítő képességének növelésére látszólag kedvező garanciát nyújtott. Ám Szapáry, aki már 1873 és 1875 közötti belügyminisztersége idején is a modern polgári állam szükségleteinek megfelelően a közigazgatás radikális átalakítását szorgalmazta, és a megyerendezés vitáiban is a tradicionális vármegyei érdekekkel ellentétes álláspontot képviselt, kormányfőként napirendre tűzte régóta tervezett közigazgatási reformját, amely a centralizáció további erősödését, a megyei közigazgatás teljes államosítását eredményezte volna.⁹⁵ A szakigazgatás kiterjesztése, a modern közigazgatási szervezet kiépítése újabb állami központosítást vetített előre, ami egyértelműen a vármegyei autonómia ismételt korlátozását vonta maga után.⁹⁶ Szapáry a közigazgatási reform programjával egy olyan kérdéshez nyúlt, amely az 1890-es évek elején a politikai közélet egyik alapvető témájává vált. 1890 őszén a minisztertanács több alkalommal is tárgyalta az előterjesztéseket, amelyekben a politikai (állami, kormányzati) igazgatás és a helyi érdekeket képviselő önkormányzati igazgatás elkülönítése és a vármegyei közigazgatás állami feladatként való értelmezése szerepelt.⁹⁷ 1891-ben felgyorsult a megyei törvényhatóságok jogállásának újraszabályozásával kapcsolatos törvény előkészítése, és bár Szapáry a törvényjavaslatban szakított korábbi radikális elképzeléseivel – a megyék területi beosztásán nem kívánt változtatni –, ám a megyékben a belügyminiszter által kinevezett állami tisztviselők alkalmazásának koncepciója egyértelműen az önkormányzatiság korlátozását jelentette.⁹⁸ Mindez a közvélemény számára a hagyományosan jog- és alkotmányvédő szerepkört ellátó vármegyék elleni újabb támadásnak tűnt. A parlamenti ellenzék obstrukcióval reagált a törvényjavaslatra, majd Szapáry az eredetileg átfogó reformokat tartalmazó javaslatát visszavonta, és két általános szakasz törvénybe iktatásával – kormánya megrendült helyzete miatt – megelégedett.⁹⁹ Az állami centralizáció ezzel természetesen nem ért véget, a központi kormányzat szerepkörének bővítését jelentette az egyházpolitikai reform, valamint az állami anyakönyvvezetés bevezetése, és az 1894. évi, a mezőgazdaság rendjéről szóló XII. törvénycikk, amely kiszélesítette az alapvetően agrárjellegű megye mezőgazdasági munkálatok szabályozásával (birtokhasználat, legeltetés, állattenyésztés, stb.) kapcsolatos közigazgatási teendőinek körét.¹⁰⁰ Majd a folyamat újabb állomásaként a 20. század elején a vármegyei ügykezelés is jelentős változáson ment keresztül, megreformálták a közigazgatási eljárást, megszüntették a vármegyei pénztárat.¹⁰¹

A 19. század utolsó évtizedei – az 1870-es 1880-as évek törvényi szabályozásnak köszönhetően – a vármegye közigazgatásának szakszerűbbé válását eredményezték. Mindezzel párhuzamosan a gazdasági életben is jelentős változások kezdődtek. Felgyorsult a megye területén a vasúthálózat kiépítése, közte a megye fejletlenebb agrárvidékeit is az országos hálózatba bekapcsoló helyiérdekű vasutak építése, folytatódtak a mezőgazdasági termőterületek növelését előmozdító ármentesítési és folyamszabályozási munkálatok.¹⁰² A dualizmuskori bel- és külpolitikai események általában az országgyűlési képviselőválasztások, a törvényhatósági bizottsági választások, valamint a vármegyei tisztújítások során eredményeztek élénkebb közéletet. 1889 tavaszán Balogh Imre főispán – egészségi állapota miatt – lemondott hivataláról, a belügyminiszter 1889. május 5-én kelt leiratában Újfalussy Sándor császári és királyi kamarást, Szatmár vármegye korábbi alispánját nevezte ki új főispánnak.¹⁰³ Az 1890-es évek elején a közgyűlések kiemelt napirendi pontjának számított a vármegyei közkórház és a megyei közmunkák ügye, de a Tisza-menti településeken az 1893 nyarán megjelenő kolerajárvány is szigorú óvintézkedéseket és közegészségügyi rendszabályok életbe léptetését követelte a törvényhatóságtól.¹⁰⁴ A kolera elleni küzdelem felőrölte az alispán egészségét is, 1894 tavaszán a súlyosan beteg Hajdú Sándort a közgyűlés 10 évi alispáni szolgálat után nyugdíjaztatta, új alispánná pedig Bagossy Károlyt, a vármegye főjegyzőjét nevezték ki.¹⁰⁵> Az 1896-os millenniumi ünnepségsorozat előtt az egyházpolitikai reform és az állami anyakönyvvezetés országos vitája váltott ki komoly visszhangot a vármegyei törvényhatósági bizottság ülésein. Időközben a technika modernizációja az alföldi megyeszékhelyet is utolérte: 1892-ben a vármegye központi hivatalait bekapcsolták a városi telefonhálózatba.¹⁰⁶ 1896-ban pedig előkészületeket tettek arra, hogy a vármegye székházába bevezessék a villanyvilágítást. A berendezések beszerzéséhez szükséges 6.500 forintot a megye közönsége a sáskairtási alapból kívánta kölcsön venni, majd a tartozást – a jászberényi földmíves iskola alapítványára, a megyei gazdasági egylet ló kiállítására, valamint a vármegye monográfiájának elkészítésére szánt összeggel együtt – a következő évre kivetett 1 %-os megyei pótadóból kívánta előteremteni.¹⁰⁷

Az ezeréves államiság ünnepségeinek legfényesebb pontját Jász-Nagykun-Szolnok vármegyében az 1896. május 14-i ünnepi díszközgyűlés jelentette. Almásy Géza főispán – akit Újfalussy Sándor távozása után az 1892. október 29-i közgyűlés iktatott be hivatalába¹⁰⁸ – „hazafias érzelem melegétől áthatott […] elnöki megnyitó beszéd[e] elhangzása után” a jelenlévők történelmi megemlékezést hallgattak meg az ezeréves magyar államiságról.¹⁰⁹ Majd Horthy István bizottsági tag javaslatára a közgyűlés a jeles ünnep alkalmából „hódoló feliratot” intézett az uralkodóhoz és az ország miniszterelnökéhez. A díszközgyűlést még emelkedettebbé tette, hogy az alispán javaslatára az ünnepséget a vármegye ez időre elkészült közkórházának átadó ceremóniájával zárták le. ¹¹⁰ A megemlékezések – a megyei települések áldozatkészségének köszönhetően – országos dicsőséget hoztak a vármegyének, hiszen nemcsak a június 8-i „hódolati felvonuláson” résztvevő vármegyei bandérium, hanem a városligeti millenniumi országos kiállításon a Herman Ottó közreműködésével felépített túrkevei pásztorkunyhó, és a megye mezőgazdasági termékeit bemutató kiállítás is nagy sikert aratott.¹¹¹ A századforduló előtti évtized szomorú eseményeket is hozott a nemzet, és így a megye számára: 1894. áprilisában Kossuth Lajos, majd 1898-ban Erzsébet királyné halála miatt tartott megemlékezést a vármegye közgyűlése.¹¹²

A vármegyei közigazgatás működésére kedvező hatást gyakorolt a közigazgatási bíróság létrehozásáról rendelkező 1896. évi XXVI. törvény.¹¹³ E jogszabály ugyan nem érintette a törvényhatóságok belső működését, de a szakszerűsítés jegyében felhatalmazta a közigazgatási bíróságot arra, hogy a főispánnak az 1886-os törvényben kiszélesített kinevezési jogkörét felülvizsgálja, ha a kinevezettnek nincs meg az állás betöltéséhez szükséges, törvényben előírt szakképzettsége. A jogszabály lehetővé tette, hogy a közigazgatási bíróság hatáskörrel rendelkezzen a törvényhatóság költségvetésének miniszteriális jóváhagyását illetően, valamint a törvényhatósági tisztviselők és alkalmazottak javadalmazása ügyében is. A közigazgatási bíróság létrehozása számos ügycsoportban – közegészségügyi, vallási és népoktatási, vízjogi, vasúti, közúti és vámügyekben, továbbá mezőgazdasági, állategészségügyi, erdészeti, halászati, vadászati, adó- és illetékügyekben – növelte a törvényhatóságok önállóságát, csökkentve a közigazgatási bizottság hatáskörét, s ezáltal mérsékelve a korlátlan kormányzati befolyás érvényesítését.

1899-től Vezéry Ödön szerkesztésében hetente két alkalommal megjelent a vármegye hivatalos lapja is, a „Jász Nagykun-Szolnokmegyei Lapok”. A nagybányai születésű, csaknem száz esztendőt megélt szerkesztő a megyeszékhely színes egyéniségének számított, s már nem sokkal a megye megalakulása után ott találjuk a központi tisztikar tagjai között, a központi írnokok sorában.¹¹⁴ Minden bizonnyal még az első alispán, Sipos Orbán hívta meg 1878-ban Szolnokra. Karrierje gyorsan emelkedett, előbb Batthyány József főispán személyes titkárának választotta, majd 1881-es távozásakor kinevezte a várnagyi tisztségre.¹¹⁵ Vezéry várnagy rövidesen a Tisza-parti város ismert személyisége lett, széles közéleti tevékenységet fejtett ki, fontos szerepet vállalt az 1896-os millenniumi ünnepségek megyei szervezésében, szerkesztője és kiadója lett az 1899-ben alapított, hetente két alkalommal megjelenő Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Lapok című vármegyei közéleti hírlapnak is.¹¹⁶ A lap nem csupán a törvényhatóság határozatait, szabályrendeleteit adta közre, de a megyeszékhely politikai közéletének is egyfajta fórumává vált.

Előző

Következő