III. Jász-Nagykun-Szolnok vármegye közigazgatása a második világháború után
III. 1. Jász-Nagykun-Szolnok vármegye közigazgatása 1944-1950
Az 1944 és 1945 fordulóján megyénkben lezajlott hadműveletek alatt a polgári közigazgatás széthullott. A hatályba lépő különleges közigazgatási jogszabályok értelmében az önkormányzatok szüneteltek, a tisztviselők többsége elhagyta szolgálati helyét és nyugatabbra menekült. A front átvonulása azonban nem csak a hivatalok személyi állományát, hanem az egyes települések történelmét megörökítő, avagy a helyi közigazgatás napi működéséhez használt írásos dokumentumokat, sőt, akár magukat a hivatali épületeket és berendezéseiket is igen súlyosan érintette.
Szolnok városát például 1944. október 8-án ürítették ki.1 A város és a megye menekülő vezetői a hivatalok mozdítható felszereléseit, az ügyintézéshez használt iratokat, irodai felszereléseket2 és természetesen a pénztárakban őrzött értékeket is előbb Jászberénybe, majd onnan az esztergomi vármegyeházára szállíttatták, hogy ott biztonságba helyezzék. Közel fél év elteltével, 1945 tavaszán Komárom-Esztergom vármegye alispánja arról tájékoztatta szolnoki kollégáját, hogy az esztergomi vármegyeháza az orosz, német, majd ismét orosz katonai parancsnokságok elhelyezésére szolgált, ahova még neki sem állt módjában hivatalaival visszaköltözni. A katonai megszállás során pedig Jász-Nagykun-Szolnok vármegye odaszállított iratanyaga jórészt megsemmisült, míg az írógépeket a német katonai szervek vették igénybe és szállították el. 3
Hasonló sors jutott a vármegye levéltárának legértékesebb, XIV-XVI. századi okleveleinek is, melyeket légoltalmi szempontból biztonságos helyre, még a háború folyamán Jászapátiba, az ottani főszolgabírói hivatalba szállítottak. A község kiürítésekor ezeket is tovább szállították Nagyigmándra (szintén Komárom-Esztergom vm.), ahol a harcok során elpusztultak, illetve soha többet nem kerültek elő.4
A szolnoki vármegyeházán maradt levéltári iratok sem vészelték át sértetlenül a háború átvonulását. Mivel Budapest ostromának ideje alatt Szolnokból kórházváros lett, a legtöbb középületet, köztük a vármegyeházát is ideiglenes kórházként használták, folyosóikon, termeikben sebesült szovjet katonákat helyeztek el. Ez azzal járt, hogy a még hátramaradt és feleslegesnek, vagy útban lévőnek talált valamennyi bútor, szakkönyv és egyéb felszerelés megsemmisült. Az, hogy a teljes levéltári iratanyag nem jutott erre a sorsra a kórház parancsnokának volt köszönhető, aki azokat a termeket, ahol az 1867 előtti iratok és az anyakönyvi másodpéldányok, egyesületi alapszabályok voltak, különleges védelem alá helyezte.5 Azonban a XX. századi közigazgatási iratok 50 %-a sajnálatosan elpusztult, mivel egyéb vármegyei szakkönyvekkel együtt, az épület park felőli oldalára kiszórták egy hatalmas halomba. Ezen irathalmot később
internáltak egy csoportjával takaríttatták el.6 Szintén a vármegye levéltárának okozott kárt, hogy mindezek az események 1944/1945 telére estek, amikor is a hidegre való tekintettel az iratok tárolására használt faállványokat – talán részben a kiszórt iratokat használva gyújtósnak – egyszerűen feltüzelték.7
De nem pusztán a megyeszékhely közigazgatási irataiban keletkezett súlyos veszteség. A háborús események számlájára írható Mezőtúr város 1945 előtti irattárának szinte teljes pusztulása is. Ugyanígy számos község, pl. Fegyvernek, Kengyel, Kuncsorba, Tiszavárkony, Tószeg stb. iratai is részben, vagy szinte teljes egészében elégtek, lovak alá hányták, vagy más módon semmisültek meg a front átvonulása körüli hónapokban.
A harci események következtében megsemmisült és a vármegye későbbi működéséhez elengedhetetlenül fontos irodai felszereléseket, törvény- és szakkönyveket csak évek múltával lehetett pótolni, ami jelentősen akadályozta a közigazgatás újjászervezését, a későbbi ügyintézést. Továbbá az írásos dokumentumok (pl. munkaügyi iratok, telekkönyvek, iskolák és bankok iratai, magánszerződések stb.) megrongálódása avagy elvesztése súlyos károkat okozott a jogbiztonság és jogfolytonosság terén is az egyes hivatalos szerveknek és magánszemélyeknek egyaránt. (Illetve az iratokban keletkezett felbecsülhetetlen károk sajnálatos eredménye lett az is, hogy egyes települések háború előtti történelmét források hiányában ma már szinte lehetetlen pontosan rekonstruálni.)
A szovjet csapatok az arcvonaluk mögötti 50-100 km-es sávot hadműveleti területnek tekintették. Ez a közvetlen harci cselekményeken túl is plusz terhet jelentett a helyi lakosság és a széthullott polgári államgépezet romjain szerveződő ideiglenes önkormányzati szervek számára. A különböző katonai feladatok végrehajtására a városokban és nagyobb községekben a szovjet hadsereg saját kebeléből katonai parancsnokságokat hozott létre. Ezen katonai hatóságoknak volt a feladata gondoskodni csapataik elszállásolásáról, élelmiszerrel, igásállatokkal, üzemanyaggal való ellátásáról (természetesen a helyben fellelhető készletek terhére), az utánpótlási vonalak (felrobbantott hidak, megrongálódott vasútvonalak stb.) helyrehozataláról, a helyi gyárakban, üzemekben a termelés újraindításáról. Ugyanakkor a helyi polgári közigazgatás feladatait nem kívánták átvenni, ehelyett annak újjászervezésére és szoros ellenőrzésére törekedtek. Így például az újjáépítési munkálatokhoz szükséges lakosságot már az ideiglenesen szerveződő közigazgatási szervekkel vezényelték ki közmunkára, mely szervekkel pusztán létszámigényüket, a határidőket és a kilátásba helyezett szankciókat közölték. Szükségesnek tartották továbbá, hogy a civil közigazgatási szervek lehetőségeikhez mérten mielőbb lássanak hozzá az élet normalizálásához, szervezzék meg a lakosság közellátását is, gondoskodjanak a közbiztonságról, az iskolák, óvodák, kórházak és egyéb intézmények működéséről, és folytassák az önkormányzatok szokásos adminisztratív tevékenységét is.
Éppen ezért a katonai parancsnokok kapcsolatot kerestek a helyi szervekkel. Az antifasiszta politikai erők, elsősorban a kommunisták képviselőivel egyeztetve, akár a helyben maradt kisszámú tisztviselő közül valakit, akár egy addig a közigazgatásban pozíciót be nem töltő személyt kineveztek a község, a város, a járás, a megye élére. Az elmenekült főszolgabírók, polgármesterek, főjegyzők hivatalait így a fegyverzaj elültével szinte azonnal új emberekkel helyettesítették be. A városok élére kinevezett polgármesterek megbízatásuk ideiglenességét gyakran hivatali megnevezésükben is rögzítették.
Kisújszálláson például dr. Vajda Béla, mint polgármesteri teendőkkel megbízott tanácstag vette át a város vezetését. Az orosz katonai parancsnokság azonban oly mértékben igénybe vette munkáját, hogy a tényleges közigazgatási teendőkre már nem jutott ideje, egy hónap múlva le is mondott. Túrkevén Márki Gábort nevezték ki a település élére, mint az ideiglenes városi tanács elnökét. Ő két és fél hónapig töltötte be ezt a pozíciót.
Szolnokon Kiss Gábor árvaszéki ülnök volt az egyetlen vezető beosztású alkalmazott, aki nem tett eleget a városi hivatal kiürítési parancsának, így ott ideiglenesen őt nevezték ki megbízott polgármesternek. Fő feladata neki is az lett, hogy elegendő munkaerőt biztosítson a szovjet hadseregnek a romok eltakarításához és a felrobbantott tiszahíd újjáépítéséhez. Ebben a munkájában és a közellátás megszervezésében segítségére voltak Petőházy Sándor, a közellátási hivatal vezetője és annak munkatársa, Bakondi Béla is,8 továbbá felállt a polgármester mellett egy ideiglenes városi intéző bizottság is, melyben az ekkor szerveződő kommunista, szociáldemokrata és kisgazda párt küldöttei foglaltak helyet. Utóbbi 1945. január végén szüntette be tevékenységét, amikor újra megalakult a városi képviselő testület és a város élére is új polgármester került.
Nem csupán Szolnok, hanem a vármegye élén is csak ideiglenes jelleggel választottak vezetőt a front átvonulásakor. A vármegye orosz katonai parancsnoka a Szolnokon működő kommunista, szociáldemokrata és kisgazda pártok vezetőségi tagjainak egyhangú kijelölése alapján, 1944. november 10-én a vármegye főispánjává Veres Józsefet nevezte ki. Az ekkor 60 éves szolnoki szobafestőmester több évtizedes szociáldemokrata párttagsággal és ipartestületi tevékenységével érdemelte ki a három párt vezetőinek bizalmát.9 Megbízatása a vármegyei közigazgatás újjászervezésére és felügyeletére szólt. Mindehhez megfelelő hivatali személyzet ekkor még neki sem állt rendelkezésére.
Az élet újrakezdését, a vármegyei közigazgatás újjászervezését leginkább nehezítő körülmény a városi és megyei vezetők, hivatalnokok elmeneküléséből eredő szakemberhiány volt. A vármegyei központi közigazgatás a mindinkább növekvő feladatait csak a legnagyobb erőfeszítés mellett, a hivatalos időn túlmenő munkateljesítménnyel tudta ellátni.
Magának a lakosságnak is a döntő része elmenekült a szovjet hadsereg elől, s a megyeszékhely közel negyvenezres lakosságából csak valamivel több mint négyezren merték lakóhelyükön bevárni a „felszabadulást”. Ez a szám a front elvonulását követően ugyan lassú emelkedésnek indult, ám 1944 végére is csak a tizennégyezret érte el. Így arra sem lehetett számítani, hogy a közigazgatási feladatok ellátására helyben toborozzanak új szakembereket az értelmiség köréből. Jellemző adat, hogy Szolnokon novemberben egy orvos (Elek István), egy törvényszéki bíró (Molnár László) és körülbelül 15-20 pedagógus maradt csak.10
Annak érdekében, hogy a legfontosabb községi, városi, járási és megyei önkormányzati feladatokat mégis legalább részben jogszabályokhoz értő tanult emberek végezzék, kénytelenek voltak a tömegesen elmenekült magasabb beosztású hivatalnokok helyére a helyben maradottak közül, alacsonyabb beosztásúakat előléptetni. Így váltak sokan díjnokokból segédjegyzővé, segédjegyzőből főjegyzővé, jegyzőkből szolgabírákká, tanácsnokból polgármesterré.11 A szükséges szakképzettség, hozzáértés hiányát azonban így sem lehetett pótolni.
Az irodai felszerelések teljes megsemmisülésének látszólag kevésbé súlyos problémáját sem szabad lebecsülnünk, hiszen a közigazgatás rendes ügymenetéhez elengedhetetlen, hogy az egyes döntéseket, határozatokat írásba foglalják, iktassák, a visszakereshetőségét biztosítsák. A magasabb szintű közigazgatási szervek adatkérő körleveleire is írásban kellett volna válaszolnia minden érintettnek, de ez még abban az esetben is nehézségekbe ütközött, ha egyébként korábbi évek iktatott iratainak hátoldalát, vagy bármely fellelhető papírfecnit egyaránt hasznosítottak. Egy irat tanúsága szerint például a Tiszai alsó járás főszolgabírája 1945. február 4-én még arról tájékoztatta a közönséget, hogy „hivatala csupán egy ceruzából áll.”12
Egy szolnoki kommunista párttag visszaemlékezése pedig arra világít rá, hogy a papír és más irodai felszerelések hiánya nem csak a közigazgatást, de a különböző bizottságokat és a pártok szervezeteit is egyaránt érintette az újrakezdés időszakában: „tudom, hogy ebből az időből kevés írásbeli dokumentum maradt fenn. Az emberek, a szervezetek megbeszélték a feladatokat, s cselekedtek s ezt legtöbbször nem örökítették meg írásban. Elmondhatjuk, hogy abban az időben nem volt bürokrácia. Tapasztalatom alapján merem állítani, hogy 1945-ben az MKP szolnoki szervezete irattárának zöme Fodor János párttitkár zsebeiben volt.” 13
A hivatalok rendes működéséhez elengedhetetlen felszerelési és használati tárgyak hiánya mellett további problémát jelentett, hogy maguk a hivatali épületek is sok esetben megrongálódtak. A szolnoki vármegyeháza homlokzatát például aknatalálat érte, továbbá egyes ablakai akár keretestül hiányoztak, illetve az ajtók egy részét is pótolni kellett.14 A bombázás és a front átvonulása után a szükségkórházként üzemelés is tovább amortizálta az épületet. Mindez, különösen az ablakok hiánya a hideg téli hónapokban okozott leginkább problémát, melyet a tüzelőhiány csak súlyosbított.
Az újjászerveződő polgári hatóságok tehát megyeszerte, nagyrészt a szakképzett munkaerő, részben a szükséges irodai felszerelések hiánya és a nem megfelelő munkakörülmények miatt akár hetekig, hónapokig csak nagy nehézségek árán tudtak eleget tenni a katonai parancsnokságok elvárásainak, s hosszú időbe telt, mire sikerült a közigazgatás normális ügymenetét biztosítani. A vezető beosztású, valamint az ügyintézéssel foglalkozó személyek ideiglenes kiválasztásán és munkába állításán túl, az egyes önkormányzati képviselő testületek felállítására már nem kerülhetett sor 1944 végén. Így az Ideiglenes Nemzeti Kormány a széthullott és csak lassan újjászerveződő polgári államgépezeten keresztül még nem volt képes hatalmát kiterjeszteni és ellenőrzését biztosítani a távolabbi vidékeken.15 Ezért határozták el a frontba tömörült pártok, a Magyar Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt, a Független Kisgazdapárt, a Nemzeti Parasztpárt és az inkább törpepártnak számító Polgári Demokrata Párt képviselői, hogy e koalíciós pártok és a szakszervezetek küldötteiből minden településen ún. nemzeti bizottságokat kell létrehozni. E szervek nem a vármegye, hanem közvetlenül a központi kormány felügyelete alá tartoztak. Bár nem közigazgatási, hanem politikai testületek voltak, eleinte feladatuk volt az ideiglenes közhatalom gyakorlása is a törvényhatósági és községi önkormányzati szervek, a képviselő-testületek felállításáig. Ezután pedig mint politikai tanácsadó szerv működhettek volna tovább azok mellett.16 Tagjai többnyire laikus, közigazgatási gyakorlattal nem rendelkező személyek voltak, akik a lakosság érdekében igyekeztek legjobb tudásuk szerint gondoskodni az életben és helyben maradottak ellátásáról és biztonságáról.
Több visszaemlékezés is arra világít rá, hogy a szovjetek bevonulásakor elsőként az addig illegalitásban működő kommunisták fogtak hozzá a pártszervezéshez és léptek más pártokat megelőzve a politikai élet porondjára. Szolnokon például már a szovjet csapatok bevonulásának napján, november 4-én munkához láttak. A későbbi polgármester Zsemlye Ferenc és Keskeny János a szovjet frontparancsnok engedélyével, szovjet gépkocsin kereste fel a városban lakó elvtársait.17 Tekintettel arra, hogy a különböző településeken elsőként többnyire a kommunista pártszervezetek alakultak meg, így szinte mindenhol ők álltak élére a helyi átalakulási folyamatoknak és a fontosabb pozíciók többségét is igyekeztek megszerezni. Néhol azonban az is előfordult, hogy a létrejövő új hatalmi szervekben, a nemzeti bizottságokban a kommunisták más pártokat teljesen kirekesztve, akár hetekig kisajátították ennek a szervnek a működését. Így történt ez Szolnokon is, mely epizódra a következőképpen emlékezett vissza az egyik érintett kommunista: „Létrejött egy 9 tagú bizottság, de ez se nemzeti bizottság nem volt, se direktóriumnak nem lehetett nevezni. Amikor a Központi Bizottságtól Budapestről lejöttek, ha jól emlékszem Gerő Ernő, Vas Zoltán és Révai József, ők magyarázták nekünk – Tiszának, Ragónak, meg nekem18 – egy éjszakán át, hogy milyen helytelen az, amit mi Szolnokon csinálunk. Ezután alakult át ez a lényegében furcsa bizottság igazi nemzeti bizottsággá, koalíciós összetételben.”.19
Hasonló eset történt Kunszentmártonban, ahol: „az 1919-es Tanácsköztársaság hagyományai alapján – úgynevezett „Munkástanácsot” választottak. Egyesek ezt direktóriumnak is nevezték. […] Tagjainak a zöme azonban 1919-es veteránokból és illegális kommunistákból tevődött össze”.20 Ez a munkástanács végül egy valóban többpárti alapon működő nemzeti bizottság felállításával szűnt meg.
Mivel a vidéki kommunisták döntő többsége a Tanácsköztársaság egykori veteránja, vörös katona vagy akár direktóriumi tag volt, így előfordult, hogy a későbbiek során is határozott, ám a központi pártszervek aktuális irányzatától eltérő, radikálisabb álláspontot képviseltek a politikai élet újrakezdését illetően. Ezen személyek esetleges politikai merevsége, kompromisszumképtelensége, kezdeti diktatórikus fellépése hosszú időre elszigetelhette őket a helyi politikai életben, megnehezítve pártjuk törekvéseinek érvényre juttatását az elkövetkező koalíciós években.
Az MKP legfelső pártvezetése és a szovjet hadsereg helyi képviselői ugyanis szerették volna vidéken is érvényre juttatni az ekkor még aktuális népfront politikát, s ezáltal más demokratikus pártoknak is helyet biztosítani az új hatalmi szervekben. Nem csak a korábban már említett vármegyei közigazgatásban, főispáni székek országos elosztásában, hanem a helyi szervekben, nemzeti bizottságokban is. Mindezt természetesen úgy, hogy a kommunisták befolyása az események menetére a demokrácia köntösébe bújtatva, ügyesen politizálva továbbra is megmaradjon, és pártjuk még csak véletlenül se szoruljon perifériára. Az átalakulás szempontjából kiemelt fontosságú rendőrséget például megkülönböztetett figyelemmel kezelték. Kezdetben természetesen ezt is „megbízható” kommunistákból szervezték újjá. Később pedig, bár más pártokhoz tartozó egyéneket is felvettek soraiba, de a kommunisták aránya az egész korszakban mindvégig túlreprezentált maradt mind a legénységi, mind a tiszti állományon belül.21
A szovjet csapatok bevonulását követő kezdeti időszakban tehát a kommunistákból megalakuló, majd más pártok demokratikus elemeivel kiegészülő nemzeti bizottságoknak meghatározó szerepük volt a közéletben, mivel sokszor a helyi közigazgatási kérdéseket is ők oldották meg. Az önkormányzati szervek kiépülésével párhuzamosan azonban e bizottságok fokozatosan visszaszorultak a közigazgatás területéről, 1945 tavaszától már többnyire csak szervezeti és személyi kérdésekben dönthettek, de konkrét közigazgatási ügyekbe nem volt beleszólásuk.22 Ugyanakkor jogkörük tisztázatlansága a későbbiek során is konfliktusforrássá válhatott a létrejövő közigazgatási szervekkel szemben. Mivel a pártok helyi képviselőinek egyezkedésére volt bízva, hogy e bizottságok tanácsadó, ellenőrző hatáskörüket ne léphessék túl,23 így sokszor a koalíciós pártok közötti versengés, különböző közigazgatási pozíciót betöltő vezető beosztású személyek elleni politikai támadások eszközeivé válhattak.
A helyi önkormányzati testületek felállítását végül az 1945. január 4-én megjelent 14. sz. kormányrendelet mondta ki.24 E testületek újjáalakítása a nemzeti bizottságok feladata lett, így a különböző igazgatási szervek létrehozásáról és működésük biztosításáról minden településnek saját erejéből kellett gondoskodnia. A nemzeti bizottságok bevonása az önkormányzati testületek megalakításába azért volt szükséges, mivel így biztosíthatták, hogy a létrejövő szervekben minden demokratikus párt, szakszervezet és egyéb demokratikus szervezet a lakosság körében tartandó választás lebonyolítása nélkül, egyforma képviseletet nyerjen. A különböző tisztviselői állások betöltéséről, az esetleges személycserékről pedig már az így felállt testületek dönthettek.25 Szolnok város képviselő testülete 1945. január 25-én ült össze. Ekkor választották meg az új vezetőket is, köztük a Kiss Gábor megbízott polgármestert váltó kommunista Zsemlye Ferencet polgármesternek.
Tehát mind a nemzeti bizottságok, mind az önkormányzati testületek felállításakor a lakosság széles tömegeinek kizárásával, valódi választások nélkül alakultak meg a helyi közhatalmat gyakorló szervek, melyekben az egyes pártok paritásos alapon kaptak helyet. Ez azt jelentette, hogy a kommunista, a szociáldemokrata, a kisgazda és a parasztpárti tagok azonos számban foglaltak helyet. Ez nagyban segítette a kommunista pártot, hiszen ugyanannyi szavazattal rendelkező képviselőjük lehetett a helyi szervekben, mint az ország lakossága körében nagyobb támogatottságot élvező kisgazdáknak. A kommunista, szociáldemokrata és parasztpárti tagok a kisgazdák képviselőit együttesen könnyedén leszavazhatták bármely fontos helyi kérdésben, ha érdekeik úgy kívánták, függetlenül az egyes pártok valós támogatottságától.
Szemben a nemzeti bizottságok paritásos alapon megvalósuló működésével, a közigazgatási szervekben az egyes pozíciókért komoly küzdelem folyhatott a koalíciós pártok között. Az MKP politikusainak szemei előtt elsősorban a közigazgatás jobboldali elemektől történő fokozatos megtisztítása, azok politikailag megbízhatóbb személyekre cserélése lebegett. Ennek jegyében a kormány felhívta az elmenekült, vagy más okból hivataluktól távol lévő közalkalmazottakat, hogy szolgálattételi székhelyükön haladéktalanul jelentkezzenek, s a munkát kezdjék meg.26 Túl az egyes közigazgatási szervek szakemberhiányának égető problémáján, ez az intézkedés lehetőséget nyújtott a tisztviselők teljes körű, politikai szempontokat alapul vevő megrostálására is.
Ezen igazoló eljárásról szóló 15. számú kormányrendelet szintén 1945. január 4-én jelent meg és vizsgálat alá vetett minden ténylegesen szolgálatban álló, avagy nyugállományból szolgálatra visszarendelt közalkalmazottat. Különösen nagy hangsúlyt fektettek annak vizsgálatára, hogy az egyes tisztviselők elhagyták-e szolgálati helyüket a front közeledtekor, s ha igen, milyen okból tették ezt. Vizsgálták továbbá azt is, hogy a helyükön maradt hivatalnokok gátolták-e a demokratikus átalakulást, avagy segítették azt, tevékenységükkel sértették-e az 1939. szeptember 1-je óta eltelt időszakban a magyar nép érdekeit. Az ellenőrzés azonban kiterjedt a tisztviselők közigazgatási tevékenységén túl személyes magatartásukra és politikai nyilatkozataikra is. A rendelet értelmében a munkájuk után járó illetmény kifizetésére is csak akkor kerülhetett sor, ha személyi okmányaik között az igazolást tanúsító határozat is megtalálható volt. 27
E vizsgálatok elvégzésére minden járásbírósági székhelyen igazoló bizottságokat szerveztek, de a főispánnak joga volt e településeken akár több igazolóbizottságot is működtetni. Az igazolási eljárás folyamata az igazolási nyilatkozattal kezdődött, melyben az igazolásra jelentkező hivatalnoknak kellett ismertetnie saját, a világháború kirobbanása óta végzett hivatali és közéleti tevékenységét. Le kellett írnia továbbá, hogy a szovjet hadsereg bevonulásakor hivatalában maradt-e, avagy ha eltávozott, azt milyen indokkal tette, hol tartózkodott ezután, ott mit csinált, és milyen körülmények között tért vissza. Ezen igazoló nyilatkozatot minden tisztviselő a felettesének nyújtotta be, aki ezeket összegyűjtve az illetékes igazolóbizottság elnökének továbbította.28
Az igazolóbizottságok hét tagból álltak. Öt tagot a koalíciós pártok küldtek be (1-1 főt), akik maguk közül választották meg a bizottság elnökét. Minden bizottságnak tagja lett továbbá egy jogi képesítésű egyén, valamint annak az intézménynek, hivatalnak egy küldöttje, melynek alkalmazottait igazolási eljárás alá vonták. A bizottságok tagjait külön nem igazolták, őket igazoltnak tekintették, elég volt csupán arról nyilatkozatot tenniük, hogy büntetlen előéletűek.29 Az igazolási eljárás előtt nyolc nappal a bizottság elnöke közzétette azon személyek neveit, akiket soron következő ülésükön igazolási eljárás alá kívántak vonni. A lakosság így a helyi sajtóból, vagy más csatornákon keresztül értesülhetett ezen személyek kilétéről és módjában állt azok politikai, hivatali magatartásával kapcsolatos bejelentéseket tenni. Ilyen bejelentést azonban csak akkor vehettek figyelembe, ha azt személyesen tették, avagy írásban, de úgy, hogy az a bejelentő nevét és lakcímét is közölte. Névtelen feljelentő leveleket nem lehetett az eljárás során bizonyítékként kezelni.30
Igazoló eljáráson értelemszerűen először azok estek át, akik 1945. január elején is szolgálatban álltak valamely hivatal alkalmazásában, míg a többieknek hazaérkezésükkor kellett jelentkezniük igazolásra. Az egyes ügyekben meghozott határozat lehetett: igazolt, feddés, áthelyezésre ítélt, vezető állásra alkalmatlan, illetve előléptetésből meghatározott időre (1-5 év) kizárt. Amennyiben az igazolási eljárás alá vont személyről bebizonyosodott, hogy olyan cselekményt követett el, mely a magyar nép érdekeit súlyosan sértette, úgy ügyét a népbíróságok elé utalták. Az igazoló bizottságok határozataikat minden esetben írásban közölték az elbírált hivatalnokkal és annak hivatali elöljárójával is.31
A régi törvényhatósági tisztviselői állományban tehát jelentős személyi átalakulás vette kezdetét. Voltak olyanok, akik nyugatra távoztak és onnan nem tértek vissza. Az igazoló bizottságok és a népbíróságok országos szinten a tisztviselők 3,3 %-át ítélték állásvesztésre, kényszernyugdíjazásra, ennyien voltak, akik „demokráciaellenes magatartásuk” miatt nem foglalhatták el állásukat. További 7,7%-ra tehető azok száma, akiket valamilyen feddésre, előléptetésből kizárásra, áthelyezésre ítéltek.32
A Magyar Kommunista Párt vezető politikusai azonban nem voltak megelégedve a közigazgatás átalakításának ütemével, az igazoló bizottságok és népbíróságok működésével. A tisztviselőgárda további átalakítását, még több jobboldali elemtől való megtisztítását tűzték ki célul. Velük szemben a Kisgazdapárt az 1945-ös nemzetgyűlési választásokon megszerzett elsőségére, immáron kétségbevonhatatlanul széles társadalmi támogatottságára hivatkozva a közigazgatási pozíciók arányosabb, tehát a kisgazdák túlsúlyát biztosító elosztása mellett kardoskodott. Ezen arányosításnak az előfeltétele községi választások megtartása lett volna.
A két egymással ellentétes törekvés közül végül is a kommunistákét koronázta siker, a községi választásokra pedig egészen 1950-ig, a kommunista hatalom teljes kiépüléséig nem is került sor. Ezzel szemben a jobboldali, polgári irányzatokat követő hivatalnokoktól történő megszabadulás 1946 első felében tovább folytatódott. Ez részben az 1946 tavaszán beiktatott új belügyminiszter, Rajk László munkásságának köszönhető. A kormányzati döntések megindoklásában nagyban közrejátszott az 1945-1946-os magyar pénzromlás, a Pengő elértéktelenedése is, mely máig a világtörténelem egyik legnagyobb mértékű inflációja volt. Az állami kiadások terén ugyanis a közigazgatási létszámkeret jelentős csökkentésével lehetett azonnali megtakarítást elérni. Ennek jegyében a nyugdíjas tisztviselők alkalmazását már 1945. november 12-én megszüntették, akiket ezután csak mint kisegítőket, s így saját anyagi terhükre tudtak foglalkoztatni a helyi önkormányzatok. 33
1946 márciusában Rajk László elrendelte mindazon személyek elbocsátását a helyi önkormányzatoktól, akik 1944-1945-ben elhagyták szolgálati helyüket.34 Továbbá 1946 áprilisában elrendelte azt is, hogy a vidéki közigazgatás megüresedő tisztviselői állásait csakis miniszteri engedéllyel lehet ezután betölteni. A kinevezésre javasolt személyek irataihoz pedig csatolni kellett a helyi Nemzeti Bizottság nyilvánvalóan politikai szempontokat is tükröző véleményét.
Végül 1946 tavaszán a Belügyminisztérium a köztisztviselői létszámkeret jelentős csökkentése mellett döntött. Az igazolási eljárásokat így egy újabb, még nagyobb arányú rostálás, az ún. B-listázás követte. Az előkészületek részeként az MKP minden községben gyűléseket szervezett a reakciósnak bélyegzett (tehát a polgári politikai irányzatot követő) tisztviselők eltávolításának követelésére.35 Közben megbízták propagandistáikat, hogy házi agitáció szervezésével kezdjék meg minél több konkrét adat összegyűjtését az egyes jobboldali hivatalnokokról.36 Az MKP Megyei Bizottsága igyekezett minden településre vonatkozóan összeállítani a szanálandók névsorát. Ám az 1946-os hiperinfláció következtében a helyi pártélet sok szervezetben jelentősen visszaesett. A dologi kiadásokra a pártközpont nem tudott fedezetet biztosítani, így a megyei, járási központok nem, vagy csak nehezen tudtak kapcsolatot tartani az alájuk tartozó helyi pártszervezetekkel.37 A magára hagyatott pártszervekben pedig rohamosan gyengülni kezdett a pártfegyelem, a pártnapok és a vezetőségi ülések látogatottsága siralmas képet mutatott, a kiadott utasításokat jóváhagyták ugyan, de végrehajtásukról gondoskodni már nem tudtak. Az egyes községekben, városokban az önellátás, a puszta létfenntartás jelentette a legfőbb gondot. Vidéken az aratási-cséplési munkálatok még tovább fokozták a pártélet lanyhulását, a városok üzemeiben pedig a sztrájktörekvések letörése kötötte le a pártszervezetek erejét. Így a B-listázás előkészületei sem úgy haladtak, ahogy azt az MKP Központi Vezetősége eltervezte. A Szolnok megyei pártvezetés kénytelen volt elismerni, hogy „igen sok községből pártszervezeteink hiányos adatszolgáltatást adtak...” 38 ami így némileg hátráltatta a jobboldali hivatalnokok eltávolításakor e döntések alátámasztását.
Ennek ellenére júniusra mindenhol be kellett fejezni a B-listázás előmunkálatait, s létrejöttek az ebben közreműködő szervek is. Az 5000/1946. M.E. számú rendelet alapján39 felállított szanálási bizottságok a megyei, városi és községi közigazgatásban összesen 2.890 közalkalmazott ügyét bírálták el, akik közül végül is igen nagyszámú hivatalnoktól, összesen 1.040 személytől váltak meg. Az elbocsátottak tekintélyes része szakképzett tisztviselő volt, pl. községi vezetőjegyzők, városi mérnökök, adóügyekkel foglalkozó tisztviselők, adótisztek. A rendeletet ugyan az államháztartás egyensúlyának helyreállítása érdekében adták ki, de mint már utaltunk rá, a vármegyei, városi és községi önkormányzatoknál lévő közalkalmazottak felülbírálása kiváló alkalmat jelentett az új demokrácia, s különösen az MKP szempontjából politikailag nem eléggé megbízható személyek eltávolítására is. 40
A közigazgatásból elbocsátottak helyére természetesen nem állt rendelkezésre kellő számú szakképzett munkaerő, e személyek hiánya, a közigazgatás működésében jelentkező fennakadások azonban ismét másodlagos szempontnak számítottak. A megüresedett álláshelyek esetleges betöltése a személyi rátermettség, munkakészség és – a korszakra jellemzően, az élet minden területén megfigyelhető túlpolitizáltság jegyében – leginkább a politikai megbízhatóság szempontjának figyelembe vételével történt. A kommunista párt vezetése számára is ez utóbbi játszott döntő szerepet a személyek kiválasztásakor. Az elvégzendő munkát részben a gyakorlat útján elsajátíthatónak vélték, részben a Szolnokon, Karcagon és Jászberényben szervezett közigazgatási tanfolyamokkal igyekeztek pótolni kinevezettjeik hiányosságait.41
Bár a szanálás az egész közigazgatást felforgatta, mégsem sikerült teljesen úgy, ahogy azt az MKP-ban eltervezték, elsősorban egyes helyi szervezetek hiányos adatszolgáltatása, valamint a szanáló bizottságokba bekerült nem kommunista tagok miatt. Így történhetett meg, hogy néhány kommunistát is elbocsátottak állásából. Ugyanakkor Szolnok megyében, talán némileg meglepő módon, a kisgazdapártiaknál is nagyobb arányban leginkább az SZDP-t érintette a B-listázás, mely a politikai paletta baloldalán egyértelműen a kommunista párt riválisaként lépett fel a munkásság szavazataiért folyó versenyben.42 A tisztviselők után került sor a fizikai munkások szanálására, melynek hátterében nem csak hatalmi harc, hanem az ipar tőke- és anyaghiánya, valamint az inflációt követően 1946. augusztus 1-jén bevezetett Forint értékállósága megőrzésének szándéka állt.
A B-listára kerültek között természetesen megindult a harc a visszahelyezésükért.43 Végső soron a nagykoalíció pártjai közötti hol nyílt, hol leplezett ellentétek, avagy érdekszövetségek szövevényes rendszerében a legalsóbb közigazgatási pozícióktól a legmagasabbakig, éles vita tárgyát képezhette bármely személy kiválasztása. Az egyes pártok külön kimutatást vezettek arról, hogy kinek, hol, mennyi párttagja és hogyan dolgozik. Az alkalmazottak pedig maguk is rákényszerültek arra, hogy valamelyik politikai erő szárnyai alatt keressenek védelmet és ilyen, vagy olyan színű párttagkönyvvel igazolják régtől fogva demokratikus beállítottságukat, megbízhatóságukat.
A B-listázások után a közigazgatásban jelentkező súlyos létszámhiányt a későbbiekben mesterségesen is fenntartották az ország vezetői. A szűkre szabott létszámkeretek okának egyértelműen a pénztelenség, a már említett infláció tekinthető, melyet a kormányzat a közigazgatás kiadásainak csökkentésével igyekezett visszafogni. Ám a racionalizálási törekvéseket nem kísérte valódi közigazgatási reform, az eltávolított szakképzett tisztviselőket pedig nem tudták megfelelően pótolni. Az újonnan kinevezettek döntő többsége laikus elem volt, akiknek kiválasztásakor politikai szempontok érvényesültek, s így tevékenységük a hivatalok szakmai munkájában egyre inkább hátráltató tényezővé vált.44 Emiatt több városi önkormányzat is arra kényszerült, hogy illegálisan a régi tisztviselőket hívja vissza, s azokat fogalmazási munkakörben alkalmazza. E bújtatott státuszokat végül a napszámbér listákon fedezte fel a Belügyminisztérium, melynek következményeként a normállétszám feletti tisztviselők alkalmazását, ismét csak politikai szempontok alapján, végleg megtiltották az önkormányzatoknak.45
Az igazoltatási és B-listázási eljárásokkal megtizedelődő vármegyei közigazgatásban ellentétes irányú fejlődésként, bővülésként csak a vármegyei földhivatalok megszervezését említhetjük. Ezek életre hívását a nagybirtokrendszer megszüntetéséről és a földműves nép földhöz juttatásáról szóló 600/1945. M.E. számú rendelet értelmében meginduló földreform tette indokolttá. Ennek végrehajtását 1945 tavaszán azonnal meg kellett kezdeni, s míg a földigénylők elbírálását és fellebbezéseit a Községi Földigénylő Bizottságok, illetve a Megyei Földbirtokrendező Tanácsok intézték, a hivatalos ügyintézést, telekkönyvezést az ekkor megalakuló vármegyei földhivatalok hatáskörébe utalták. Szolnokon Dr. Öreg Jánost bízták meg a vármegyei Földhivatal megszervezésével és vezetésével.46
1945-től kezdve azonban olyan jelentős szervezeti változások is történtek, melyek nem pusztán a létszámkeretet és annak politikai pártállás alapján szelektálódó összetételét, hanem a már addig is létező tisztségviselők és szervezeti egységek jogosítványait, hatásköreit is érintették.
A vármegye élén álló főispán szerepe a törvényhatóság működésében 1945-től kiteljesedett, munkaköre új feladatokkal gyarapodott, s egészen 1948-ig ezt a kiemelt szerepet gyakorolta.47 Ennek egyik legfőbb eleme az állami hatóságok feletti ellenőrzési és felügyeleti jogkör gyakorlása volt. Tehát elsősorban nem a napi ügyintézésben voltak közvetlenül teendői, hanem kormánymegbízottként az állami érdek érvényesülése felett őrködött az önkormányzatokban, természetesen a szovjet hadsereg helyi parancsnokával is együttműködve.48 Mivel nem állott fegyelmi hatóság alatt, hanem a belügyminiszter alárendeltjeként, a kormány bizalmi embereként tevékenykedett, így bármikor felmenthető volt állásából. Az önkormányzatok általános ellenőrzésén túl a főispán feladata volt beosztani, illetve áthelyezni a járási székhelyeken a főjegyzőket, a járási jegyzőket, továbbá a megyei aljegyzőket is kirendelhette járásokba, községekbe. Szintén a főispáni jogkörhöz tartozott a törvényesség felügyelete és betartatása a rendőrség és a polgárőrség működése kapcsán, ugyanakkor Rajk László 1946-ban az államrendőrséget kivonta a főispánok általános felügyeleti, ellenőrzési és fegyelmi hatásköre alól.49
Mivel politikai pártállása a különböző közügyek intézésében fontos tényezővé vált, az őt delegáló párt is gyakran saját érdekei érvényesítését várta el kinevezettjétől, ezért könnyen a pártpolitikai harcok kereszttüzébe kerülhetett. A háborús eseményeket követően elsőként, ideiglenesen kinevezett Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei főispánt, a szociáldemokrata Veres Józsefet 1945. február 18-án dr. Baráth Endre kisgazdapárti politikus, nemzetgyűlési képviselő követte a sorban. Hivatali ideje egy évet sem töltött ki. Lemondatásában fontos szerepet játszott, hogy a hagyományos közigazgatási teendőkön túl minden főispán közellátási kormánybiztos is volt egyben.50 Ezen működésük során a központi állami szerveken, s rajtuk keresztül a szovjet jóvátételi igényeket kellett elsősorban kielégíteniük, olykor akár a helyi szükségletek rovására is. Kétségtelen, hogy a háború utáni politikai csatározások közepette eleinte az éhező lakosság élelemmel történő ellátása jelentette a legfőbb kihívást a hivatalos szerveknek. Az országosan is rendkívül rossz terméseredmények pedig csak tetézték a gondokat, különösen az elemi csapásoktól leginkább sújtott vármegyénkben. Az egymást váltó főispánok pártállástól függetlenül, így dr. Baráth Endre is, minden követ megmozgattak a lakosság kenyérszükségletének biztosítására, a romokból újjászerveződő, a szovjet hadsereg ellátásáról is gondoskodni kénytelen országban ennek zavarmentes megoldása szinte lehetetlen vállalkozásnak bizonyult. A korgó gyomorral, rongyokban munkába járók, avagy gyermekeikért aggódó anyák érzelmeit, indulatait pedig könnyű volt felkorbácsolni. Így tettek a helyi kommunista és szociáldemokrata szervezetek is, melyek az 1945-ös nemzetgyűlési választási kampány részeként, október 15-én, miután hetekig nem lehetett Szolnokon kenyeret kapni, tömegtüntetést szerveztek Baráth Endre lemondatására. Ez az eset hasonló forgatókönyvet követett, mint a pár nappal korábban, október 12-én Egerben megrendezett munkástüntetés, ahol szintén a közellátás elégtelenségére hivatkozva mondatták le a kisgazda Milasin Kornél főispánt.51 Egy szemtanú így látta az eseményeket: „Már kora reggel énekelték a Járműjavítóban a forradalmi indulókat, főleg az Internacionálét. Nyolc óra tájban megindult a menet. Előbb az állomás épületéhez mentek, majd megindultak befelé a főutcán. […] Valósággal leradírozták a főutcát. Olyasmit is kiabáltak, hogy Baráth Endrét fel kell akasztani, […] Egyszóval a tüntetés igen félelmetes volt. A Megyeháza elé vonultak, s követelték, hogy Baráth Endre főispán jöjjön ki az erkélyre. Fodorék [megyei kommunista politikusok – Cs. A.] kivitték Baráth Endrét, akinek lemondását a tömeg követelte. Le is mondott.”52 Bár a lemondatás egyértelműen törvénytelen eszközökkel történt és a kisgazdák igyekeztek székében megtartani főispánjukat, végül mégis a kommunisták akarata győzött. A munkáspártok szervezte „népítélet” így végső soron törvényerőre emelkedett és lehetővé vált egy új, immáron kommunista főispán beiktatása dr. Kovács Kálmán személyében, aki egészen 1946 novemberéig látta el hivatását. Személyével vette kezdetét a kommunista főispánok azon sora, akik a tanácsrendszer bevezetéséig ezen a néven létező pozíciót betölthették. A közellátás megszervezése számukra sem jelentett kevesebb kihívást, ámde a szakszervezetek érthető okokból, ellenük már nem vitték utcára az elégedetlen munkástömegeket. Dr. Kovács Kálmán szomszédos vármegyék főispánjainak írt egyik levelében maga is elismerte, hogy: „a háború dúlta Szolnok vármegye területén hihetetlen nagy ellátási nehézségekkel küszködünk. […] éppen ezért […] megkeresem Kartársamat, hogy segítségét kérjem”. 53
A probléma súlyosságát jól érzékelteti, hogy a lakosság ellátása még 1947-ben is csak a kenyérfejadagok leszállításával (1947. június 1-jén 15 dkg) volt lehetséges.54 Mutatja a lakosság nyomorát az az adat is, hogy a vármegye kb. 440.000-es lakosságából átlagosan 140.000-170.000 fő között volt az ellátatlanok száma, vagyis az embereknek 35-40 %-a (!) részesült hatósági ellátásban.55
A nyílt belpolitikai harcok az alispáni széket eleinte kevésbé érintették. A háború utáni első, 1945 tavaszán ideiglenesen behelyettesített alispán dr. Fodor László, volt mezőtúri polgármester lett, addig ugyanis a főispán látta el az alispáni teendőket is. Őt hamarosan Horváth Pál követte ’45 őszén, aki egészen 1948 tavaszáig látta el a megye második emberének teendőit. Kiválasztásában közrejátszott, hogy fiatalon szerepet vállalt a Tanácsköztársaságban, amiért 11 havi börtönbüntetést szenvedett és állásából is elbocsátották. A két világháború között is kitartott a szociáldemokrata eszmék mellett, a párt központi vezetőségének is tagja lett.56 Személye azért csak 1948-ban került a kommunisták célkeresztjébe, mivel országos viszonylatban is ekkor látták elérkezettnek az időt a jobboldalinak bélyegzett – valójában a kommunistáknak behódolni nem akaró – szociáldemokratákkal való leszámolásra.
Az alispáni hivatal ugyanakkor szintén kiemelt fontossággal bírt. Mint a közigazgatás szakmai vezetője, a tisztviselői kar főnöke, intézkedhetett minden olyan ügyben, ami nem volt valamely törvényhatósági testület, vagy más szerv hatáskörébe utalva. Utalványozási joggal bírt, és a vezető tisztviselők kivételével az összes megyei alkalmazott felett fegyelmi jogkört gyakorolt, kérhette akár a karhatalom kirendelését is.57 Emellett évente beszámolót tartott a megye helyzetéről a közgyűlésnek. Az újrakezdés nehézségeit és fokozatosságát érzékelteti azonban az a tény, hogy Jász-Nagykun-Szolnok vármegye Törvényhatósági Bizottsága a háború utáni legelső alispáni beszámolót az 1946. március 21. napján tartott közgyűlésen hallgathatta meg. Erre a törvények értelmében már addig is negyedévente kellett volna sort keríteni, ám ez csak ezután vált lehetségessé.
Míg a főispán közellátási-, addig az alispán a vármegye újjáépítési kormánybiztosaként is dolgozott. 1946 folyamán az ő feladata lett az egész megyére vonatkozó újjáépítési munkaterv elkészítése az államépítészeti hivatallal.58 Ám a tervek körvonalazásánál sokkal komolyabb kihívást jelentett azok gyakorlatba való átültetése. A közigazgatás újjászervezésekor az önkormányzati pénztárak szinte mind üresek voltak, hiszen a front elől menekülő hivatalnokok a kiürítési parancsok értelmében a házi pénztárakat is magukkal vitték. Különösen súlyos problémát jelentett a háborús pusztítások következtében visszaeső termelés, valamint a meglévő készletek terhére fizetendő jóvátételi kötelezettség és az ezek eredményeként is meglóduló infláció egyre gyorsuló növekedése.
Az adófizetés mélyponton volt, a közületeknek tartalék pénzkészletük nem volt, a befolyó jövedelmet pedig igyekeztek elsősorban a személyi juttatások kifizetésére biztosítani.59 A hivatalok létszámkeretét csökkentették ugyan a B-listázással, ám a világviszonylatban is elsők között jegyzett 1945-1946-os hiperinfláció a megye saját bevételeit olyannyira felemésztette, hogy azok a kiadások 10 %-át sem fedezték. A teljes pénzügyi csőd szélére került vármegye ezért az infláció idején gyakorlatilag állami kölcsönből élt.60
Az infláció mértékét jól érzékeltető példaként említhető, hogy vármegyénk 1945 szeptemberében kétszer másfél millió pengős államsegélyt kapott a középületek tetőkárainak helyreállítása céljából. Ám a két részlet kiutalása között eltelt néhány hétben az anyagárak 100, sőt 200 %-os áremelkedésen estek át, így a megrendelt anyagokat kifizetni már nem tudták, amiért is újabb államsegély kérelemhez folyamodtak.61
Szintén a háborús évek „hozadékaként” jelentős munkanélküliség volt tapasztalható, így legalább munkáskézből nem volt hiány, hiszen mind többen voltak olyanok, akik különböző romeltakarítási, vagy újjáépítési ínségmunkákra szorultak a napi betevő falatért.
Az 1946. augusztus 1-jei pénzügyi stabilizációt követően szigorú pénz- és anyaggazdálkodási szabályokat léptettek életbe. Belügyminisztériumi rendelet szólt arról, hogy az önkormányzatok minden új nyomtatványt a lehető legkisebb alakban és legolcsóbb minőségű papírból állítsanak elő, illetve korlátozták a boríték felhasználást, az irattári segédkönyvek bekötését, de még a táviratok hosszát és a távbeszélők használatát is. Irodaszerekből minimális mennyiséget vásároltak, papírtakarékossági okból pedig ha csak lehetett, régi iratok és fel nem használt nyomtatványok hátoldalára írtak. 1946-1947 telén a hivatalok helyiségeinek csak egy részét fűtötték, az alkalmazottak ezekben összegyűlve dolgoztak.62 A köz- és magánépületek kárainak kijavítása, az alispán újjáépítési munkatervének megvalósítása, a vármegye pénztelensége és a nyersanyaghiány azonban még ilyen extrém takarékoskodás mellett is csak rendkívül vontatottan haladhatott.
A vármegye vezető beosztású tisztségviselőinek sorában az alispán után következett a főjegyző, aki egyben az alispán helyettese is volt. A másodjegyzőkkel, aljegyzőkkel, fogalmazókkal és gyakornokokkal együtt ellátták a megye fogalmazási teendőit, vezették a testületi ülések jegyzőkönyveit, továbbá előadóként szerepeltek a közgyűlésben, kisgyűlésben és a közigazgatási bizottságban.63
A megyei közgyűlés hatáskörébe tartozott a törvényhatóság területének, szervezetének, gazdaságának gyakorlatilag minden kérdése. Napirendjét az alispán állította össze, de a főispánnak jogában állt ezt módosítani, új pontokat felvenni a tárgysorozathoz.64
A megyei kisgyűlésnek az alispán, a főjegyző, az árvaszéki elnök, a tiszti főorvos és a tiszti főügyész voltak tagjai. E testület jogkörét az 1030-1945. M. E. rendelet erősen korlátozta. A megye pénzügyi kérdéseiben és a törvényhatósági tisztviselők hosszabb szabadságolási ügyeiben dönthetett, minden más kérdést a közgyűlés napirendjéhez utalt a jogszabály.65
Az állami szakigazgatási szervek közül az alispán mellett volt beosztva a tiszti főorvos, aki a közegészségügyi szakszolgálat feje volt. A gyámhatósági ügyeket az árvaszéken intézték, ennek élén az árvaszéki elnök állt. A fegyelmi ügyekben a vezető államügyész (tiszti főügyész) töltötte be a közvádló szerepét, aki magánjogi kérdésekben is képviselte a megyét. Szakvéleményét minden jogi természetű ügyben kikérhették, illetve jogában állt minden olyan határozatot megfellebbeznie, mely az érvényben lévő jogszabályoknak ellentmondott.66
A megyének voltak külső tisztviselői is, akik a járási székhelyeken teljesítettek szolgálatot. A járás első tisztviselője 1945-ig a főszolgabíró volt, melynek elnevezését szintén az 1030-1945. M. E. rendelet járási főjegyzőre módosította. Jogköre azonban gyakorlatilag változatlan maradt, továbbra is a járás elsőfokú közigazgatási és rendőrhatósági tisztviselője volt, aki a községi önkormányzatok felett közvetlen felügyeletet és ellenőrzést gyakorolt. A járási főjegyzőkön keresztül tudta az alispán a vármegyei törvényhatóság rendeleteit a községekhez eljuttatni és a községek is a járási főjegyzőn keresztül nyújthatták be felterjesztéseiket. Emellett a járási főjegyzők elnököltek a községek tisztújító gyűlésein is. 1946-ban a járási főjegyzőket felhatalmazták a községi közigazgatás szorosabb ellenőrzésére, illetve az adóbefizetések és terménybeszolgáltatás irányításának átvételére, abban az esetben, ha ezen a téren elmaradást tapasztalnának. Ilyen eset pedig igen gyakran előfordult, hiszen a rossz terméseredmények miatt a lakosság sokszor képtelen volt beszolgáltatási kötelezettségének eleget tenni, adót fizetni pedig más bevételi forrás híján nem tudott. Ugyanakkor a belügyminiszter a járási főjegyzőket személyesen felelőssé tette az előirányzott beszolgáltatások teljesítéséért. Ez a változás egyértelműen a centralizáció irányába mutatott és a járási főjegyzők működését még inkább a megyei és az országos érdekek képviseletének rendelte alá szemben a községek igényeivel.67 Érdekes sajátossága volt a korabeli viszonyoknak, hogy a községi jegyzőknek természetbeni javadalmaik is voltak, szemben a járási és megyei jegyzőkkel. Így különösen a hiperinfláció időszakában szinte lehetetlen volt a községekből a képzett szakembereket a járási és megyei hivatalokba áthelyezni, mert anyagi szempontból egyértelműen rosszabbul jártak volna, ezért a felajánlott magasabb pozíciókat nem fogadták el. Mindez tovább nehezítette az egyébként is szakemberhiánnyal küzdő megyei és járási hivatalok szakmai utánpótlását.68
A törvényhatósági jogú városok önkormányzati szerveinek felépítése nagyrészt megegyezett a megyéével. A thj. város első tisztviselője a polgármester, legfontosabb önkormányzati szerve pedig a képviselő-testület volt.69 Ennek betölthető létszámát a háború után radikálisan csökkentették, ugyanakkor jelentős változást jelentett, hogy eltörölték a virilizmus intézményét is. Korábban ugyanis csak a tagok felét választották, másik felét a legtöbb adót fizetők (ún. virilisták) alkották. A virilizmus eltörlésével kiszorították a nagypolgári-nagybirtokos réteget a helyi önkormányzatokból.
A képviselő-testület közgyűlésein a polgármester elnökölt, akinek kiterjedt hatáskörét 1945-ben korlátozták azzal, hogy újra életre hívták az 1929 óta szünetelő városi tanácsokat is. Elnöke a polgármester lett, további tagjai a polgármester helyettesek, a városi főjegyző, a városi főügyész és a tanácsnokok voltak, akik testületileg irányították a város gazdasági ügyeit és elkészítették a városi szabályrendeletek tervezetét.70
Az 1030-1945. sz. kormányrendelet a községek háború alatt korlátozott autonómiáját is visszaállította, ám a községi önkormányzati állások betöltéséről csak ideiglenesen rendelkezett.71
A települési önkormányzati képviselő-testületek, melyek minden fontosabb kérdésben határozatot hozhattak közgyűléseiken, csak ideiglenes jelleggel alakultak meg. Létrehozásuk felett a helyi politikai szervek és a tagjaikból létrehozott Nemzeti Bizottságok bábáskodtak. Végleges képviselő-testületek megalakítására csakis szabályos községi választások megtartása után lett volna lehetőség, ezt azonban a koalíciós kormány az 1947 utáni időkre halasztotta. A döntés mögött elsősorban a Baloldali Blokk pártjainak (kommunista, szociáldemokrata, nemzeti parasztpárt) kisgazdákkal szembeni összefogása érhető tetten. Úgy vélték, hogy 1947 után már nagyobb eséllyel tudnak többséget szerezni egy esetleges választáson, ezért kitartottak az egyes pozíciók paritásos, tehát pártonként egyenlő arányú elosztása mellett.72 A koalíciós kormányzás évei alatt helyhatósági választásokra így végül is nem került sor, a fontosabb közigazgatási kérdések pedig elsősorban nem az önkormányzati testületekben, hanem pártközi értekezleteken dőltek el. Az önkormányzatokra inkább csak e döntések végrehajtása várt.
Tekintettel a kisgazdák 1945-ös nemzetgyűlési választásokon elért kiemelkedően jó eredményére, a kommunisták elsődleges politikai célja az FKgP szétdarabolása, parlamenti túlsúlyának felszámolása volt, előkészítendő a terepet egy új parlamenti választáshoz. A „szalámitaktikának” nevezett módszer alkalmazásával sikerült fokozatosan kiszorítaniuk legnagyobb riválisuk pártjából a jobbszárnyon elhelyezkedőket, akik sorra új pártokat alapítva, vagy már létező pártokhoz csatlakozva ellenzékbe szorultak. Így már joggal számíthattak arra, hogy a jobboldali szavazatok ezután nem egy nagy pártra esnek majd, hanem több párt között oszlanak meg.
Másrészt reménykedtek abban is, hogy a kisgazdák társadalmi bázisát sikerülhet szétszakítaniuk a közép- és kisbirtokos réteg mentén és a kisbirtokosok egy része majd átpártol akár az MKP-hoz, akár a Nemzeti Parasztpárthoz. Ez utóbbi reményük végül is nem vált valóra, annak ellenére sem, hogy 1946 végén egy új, immáron parasztfőispánt neveztek ki Jász-Nagykun-Szolnok vármegye élére. A Közlekedési Minisztériumba áthelyezett dr. Kovács Kálmán utódja ugyanis egy egyszerű kubikos és aratómunkás, Földi István lett, aki addig az MKP kisújszállási párttitkára volt. Iskolázatlansága nem jelentett akadályt, mivel a főispáni tisztség ekkor már nem volt képesítéshez kötve.37 Beiktatására 1946. november 24-én került sor, melyre maga Rákosi Mátyás és Rajk László is leutazott Szolnokra, hogy jelenlétükkel is hangsúlyozzák e kinevezés fontosságát. Hivatali működéséhez is megadott számára minden létező segítséget a párt. Az újgazdák érdekeinek képviseletén túl másik fontos célkitűzése, mely már elődeinek is sok fejtörést okozott, az árdrágítók elleni harc és a közellátás szervezése volt.74
Az új főispán életvitelével, habitusával egy teljesen új korszak nyitányát szimbolizálta, melyre így emlékezett vissza öregkorában: „Tudod, az nagyon érdekes volt. Amikor beköltöztünk Szolnokra a vármegyeházára, Bözsi nénéd hozta magával a tehenet. Bekötöttük az udvarba, kialakítottunk egy istálló-félét, s alighanem ő volt az országban az első „méltóságos” főispánné asszony, aki minden hajnalban maga hajtotta ki a tehenet a gulyára. Képzelheted, hogy néztek rá a tisztviselők, meg a polgárok.”75
Személye és hivatali működése nem csak a polgári közigazgatási hagyományok látványos lebontását szimbolizálja, hanem a polgári demokrácia képviselőinek eltávolítását, a kommunista hegemónia kiépülését is. Beiktatásakor még csak az altisztek között voltak kommunisták a megyeházán, maga az alispán is szociáldemokrata volt. 1948 végére azonban már minden fontos pozícióban a kommunisták által gondosan kiválasztott emberek ültek. Mindez összefüggött a hidegháború kiéleződésével, s a hazai belpolitikai fordulat éveivel, melynek során a kommunisták vették át az ország teljes irányítását. 1948-ban beolvasztották pártjukba a Szociáldemokrata Pártot és felvették a Magyar Dolgozók Pártja nevet, mely pártban természetesen a kommunisták kezében volt az irányítás, míg az egységet ellenző szociáldemokratákat kizárták soraikból. Ugyanakkor a többi pártról sem feledkeztek meg, azok tagjai körében is tisztogatást végeztek, mely pártok így vagy behódoltak a kiépülő diktatúra erőinek, vagy teljes passzivitásba vonultak. 1949 elején, a paritásos alapon szerveződött nemzeti bizottságokat is feloszlatták, a Függetlenségi Népfront pedig már egyértelműen kommunista befolyás alatt működött.
Földi István távozásában végül ugyanaz játszotta a döntő szerepet, ami egykoron kiválasztását is eredményezte, paraszti származása, s abból eredően a parasztság érdekeinek makacs képviselete. Ami 1946-ban politikai előnynek számított a parasztság szavazataiért a Kisgazdapárttal folytatott versenyben, az 1948 végére, a kiépülő pártállami diktatúra számára már fölösleges, sőt káros tényezővé vált. Az erőltetett iparosítást szorgalmazó MDP megyei titkár, Tisza József és a főispán parasztpolitikája közötti kibékíthetetlen ellentét, nem véletlenül, utóbbi távozását eredményezte. Földi 1949 februárjában már a Bábolnai Állami Gazdaság Nemzeti Vállalat igazgatói székében találta magát, míg utódja a főispáni székben Juhász Imréné Gonda Zsuzsa lett, kinek személyében az ország második női főispánját köszönthette a megye közönsége.76
A főispáni kinevezés természetesen őt is teljesen váratlanul és felkészületlenül érte. Bár tisztában volt vele, hogy a közigazgatáshoz egyáltalán nem ért, megfelelő iskolai végzettsége sincsen, hiszen mindössze hat elemit végzett, mégis engedett a rábeszélésnek, mert mint mondta: „…a párt utasítása számomra parancs. Meg is magyarázták az elvtársak, hogy miért kell ennek úgy lennie: A régi közigazgatási apparátusra nem lehet támaszkodni és itt most elsősorban a politikai megbízhatóság a lényeg. Majd tanulok, belejövök és majd segítenek.”77 Beiktatására az 1949. január 23-án megrendezett díszközgyűlésen került sor. Működésében, ahogy az várható volt, mindenben mereven kiszolgálta a felsőbb pártszervek elvárásait. Így például beiktatása után szinte azonnal erélyesen fellépett a kulákság zsírbeszolgáltatása és a feketevágások leleplezése érdekében. 78
Tekintettel az országban ekkor kinevezett főispánok többségének képzetlenségére, a kormány főispáni titkárt nevezett ki melléjük, aki közigazgatási szakemberként azt a feladatot kapta, hogy a háttérből segítse a főispán adminisztratív tevékenységét.79 Ugyanakkor a főispáni hatáskört is jelentősen szűkítették. A politikai irányító tevékenység egyértelműen az MDP megyei bizottságának kezében összpontosult,80 míg a szakigazgatás irányítása teljesen az alispán hatáskörébe került, aki szintén mindenben a pártállam központi elvárásainak igyekezett megfelelni.
A Horváth Pált kis kihagyással váltó Kulcsár Jenő alispán 1949 első negyedévi jelentése már a népi demokrácia erejét magasztalva számolt be a Magyar Függetlenségi Népfront megalakulásáról, mely szorosan és fegyelmezetten összefogta a „demokratikus erőket” és kiküszöbölte a „rosszemlékű pártversengést”.81 A gyakorlatban ez a demokratikus közélet, a polgári kori önkormányzatiság teljes felszámolását és egy centralizált közigazgatási rendszer kiépülését jelentette, ahol a vármegyei mellett a törvényhatósági és a községi közigazgatás is teljesen az MDP ellenőrzése alá került.
Több településen nyugdíjazásukat kérték a korábban kisgazda, szociáldemokrata, vagy épp parasztpárti kötődésű polgármesterek, főjegyzők és egyéb tisztviselők. Helyükre többnyire MDP tagok kerültek, illetve számos hivatalnok döntött úgy, hogy átlép ezen új munkáspártba. A felsőbb szervek minden egyes tisztviselő esetében gondosan megvizsgálták az adott személy származását és politikai kapcsolatait is, s akinél azt tapasztalták, hogy a felszabadulás előtti, avagy azutáni magatartása kifogásolható, annak állását megszüntették, s helyébe egy politikailag megbízhatóbb egyént vettek fel. Az újonnan kinevezettekkel azonban már egy dátum nélküli lemondó nyilatkozatot is aláírathattak, melyben az illető kijelentette, hogy önként lemond megbízásáról. Mindez azt a célt szolgálta, hogy meggyorsuljon a „meg nem felelő” személyek leváltása és helyettük újak beküldése. 82 1949-től kezdve a pártállami diktatúra
kiépülésével párhuzamosan fokozódó terror légkörében a közigazgatási szervekben is különös hangsúlyt fektettek az „éberség” fokozására, hogy az állam külső és belső ellenségei nehogy fontos adatok birtokába juthassanak. Ennek jegyében az egyes hivatali irodák ajtóit, az asztalok fiókjait és a szekrényeket a munkaidő végeztével be kellett zárni, a kulcsokat pedig a portán leadni.83 Aki ezt elmulasztotta, avagy akinek fiókját távollétében kinyittatták, az a hivatalnok ezért a súlyos fegyelmi vétségéért akár állásával is fizethetett.
Az 1948. évi 51. törvénycikk a fontosabb közigazgatási státuszokat, mint például a járási és községi jegyzőket állami irányítás alá vonta, s így lehetővé tette azoknak állami érdekből bármikor, bárhova történő áthelyezését, mivel ezután ezen állások felett a belügyminiszter rendelkezett.
Szintén a centralizáció jegyében 1949-ben a teljes önkormányzati pénzügyi közigazgatást egységesítették a községek szintjéig bezárólag. A városi és községi adóhivatalok állami adóhivatalokká váltak, az egyes területi önkormányzatok költségvetése pedig 1950-től az állami költségvetés szerves része lett, így az önkormányzatok elsorvasztásának egyik legfontosabb elemeként pénzügyi önállóságukat is felszámolták.84
A fokozatosan kiépülő központosítás záró akkordjaként, 1950. június 15-én a megyei önkormányzat szervei, majd augusztus 15-én a városi önkormányzatok alakultak át ideiglenes tanácsi szervekké, végül októberben a községi önkormányzatok testületi szervei és elöljárósága is beszüntette működését. Az előre megírt forgatókönyv alapján levezényelt októberi tanácsválasztásokkal a polgári kori önkormányzatiság időszaka lezárult, s helyét egy végletekig centralizált, teljes mértékben pártállami érdekeket kiszolgáló hatalmi struktúra vette át.
Minden jog fenntartva! © MNL Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltára