I. 2. 3. Külső-Szolnok vármegye közigazgatása a 14. század elejétől 1569-ig

Az 1291. évi V. törvénycikk szentesítette a nemesi vármegyék működését és 1298-ban a XXXII. és a XXXV. törvénycikk a nemesi megyék bíráskodási jogkörét is meghatározta. A központosított közigazgatási rendszerbe illeszkedő királyi vármegyével szemben, helyi hatalommal rendelkező önkormányzati szerv volt a nemesi vármegye, amely széleskörű közigazgatási és bíráskodási tevékenységet gyakorolt. Általában a nemesi megyéket – köztük Külső-Szolnok vármegyét is – négy járásra osztották fel és a járásokat egy-egy szolgabíró irányította. Megyeházákat csak a Dózsa-féle parasztfelkelés leverése után kezdtek építeni, és ettől kezdve állandósult egy-egy megye székhelye. Ám a közigazgatási központok jóval hamarabb kialakultak, azokon a helyeken, ahol általában a megyegyűléseket tartották. A földrajzi fekvés, a megye minden részéből a jó megközelíthetőség, csakúgy, mint a tartózkodásra alkalmasság fontos tényezők voltak a nemesi vármegyék központjainak létrejöttében. Benedek Gyula kutatásai szerint a 14. század végéig Külső-Szolnok megye központja nem Szolnokon, hanem a keleti részen, Belső-Szolnok határához közel működött. Az 1300 és 1380 között, Külső-Szolnok megyében kiadott okleveleket Sződemeteren, vagy Kenén datálták. Az első, eredeti szöveggel fennmaradt, 1300. augusztus 1-jén keltezett oklevélben a négy külső-szolnoki szolgabíró tudósításáról olvashatunk egy rágalmazási üggyel kapcsolatosan, amelyet a Sződemeteren tartott nemesi közgyűlésen tárgyaltak. A Tisza menti Szolnok neve először 1380-ban, egy nagyrévi ügyet ismertető oklevélben tűnik fel először. Ám ettől kezdve egészen a mohácsi csatavesztésig, Szolnokon datálták az okleveleket. A középkori sóbányászat központjának számító Belső-Szolnok fejlett adminisztrációval bíró terület volt Magyarországon, és ez a viszonylagos fejlettség Külső-Szolnok Erdélyhez közeli keleti részén is megmutatkozott. Külső-Szolnok megyének ezen a részén a közigazgatási és katonai szervezettség és a népesség rétegződése is jobban kialakult, mint a Közép-Tisza vidéken. A megye központja akkor került át a nyugati végponton fekvő Szolnokra, amikor megkezdődött Közép-Szolnok megye néven a keleti részek önállósulása, vagyis a 14. század vége felé. Benedek Gyula kutatásai szerint ugyanis ekkorra erősödött meg a birtokos nemesség az elmaradottabb Közép-Tisza vidéken, melynek tagjai közelebbi közigazgatási és igazságszolgáltatási központ létrehozását igényelték. Ezáltal Külső-Szolnok vármegye kettészakadt és a megyegyűléseket Szolnokon, esetenként Tiszavarsányban tartották. 1380-tól az okleveleket is ezen a két helyen keltezték. A megyeközpontban ülésezett a nádori közgyűlés, az általános közgyűlés, a részleges nemesi közgyűlés. Az igazságszolgáltatás fontosabb szervei is itt működtek; a kihelyezett nádori ítélőszék, a közgyűlési ítélőszék, a fogott bírák intézménye és a jobbágyok részére a földesúri ítélőszék. A nemesi vármegyék a király joghatósága alatt álltak. Ezzel szemben az erdélyi megyék, köztük Belső-Szolnok is, csak közvetve, az erdélyi vajdán át tartoztak a király joghatósága alá. 1263-tól egészen 1411-ig azonban a 13. század közepén kialakult sajátos hatalmi viszonyok örökségeként, Külső-Szolnok vármegye ispánjai folyamatosan maguk az erdélyi vajdák voltak és ez különös helyzetet, bizonyos fokú kettősséget jelentett. Ugyanis az ispánt közvetlenül a király, de az erdélyi vajda személyében nevezte ki. A 15. században egy rövidebb, átmeneti időszakban Lazarevics István, majd Brankovics György szerb despoták különleges jogokat élveztek Külső-Szolnok, Szatmár és Torontál vármegyékben. A király az ő javaslatukat is figyelembe vette az ispán kinevezéséhez.

Előző

Következő