I. 2. 5. Heves és Külső-Szolnok vármegye közigazgatásának sajátosságai a 16-17. században

Buda török kézre kerülése után, a királyi Magyarország védelmének súlypontja Eger várára esett. Eger fenntartásához és ellátásához országos érdek fűződött, ezért ide adóztak a környező vármegyék. Heves vármegye örökös főispánjai az egri püspökök voltak, de mivel állandóan távol tartózkodtak, a főispáni tisztséget az egri várkapitányok töltötték be. 1582-től az egyesített megyék főispánjai és alispánjai már Külső-Szolnok megyét is gyakran megemlítették és sokat foglalkoztak a terület részkérdéseivel. 1580-ban Recsky György, 1590-ben Dersy Gábor volt Heves és Külső-Szolnok vármegye alispánja. 1565-től kezdve Hevessel együtt írták össze Külső-Szolnokot is. 1596-ban Eger eleste alapvetően új helyzetet teremtett. A vármegye törvényhatósága előbb Rimaszombaton, majd 1613-tól Füleken működött. A főispáni jogkör ekkor visszaszállt az egri püspökökre, ám ők a megyei adminisztrációtól elszakadva mégsem Rimaszombaton, illetve Füleken, hanem Felső-Magyarország egyházi központjaiban, Kassán és a felvidéki városhoz közeli jászói premontrei kolostorban alakították ki az egri egyházmegye átmeneti központját. Kapcsolatuk Heves és Külső-Szolnok vármegyével szinte formálissá vált. Saját beiktatásukon kívül személyesen csak a tisztújító közgyűléseken jelentek meg időnként, később azonban ezeken is inkább képviseltették magukat. A püspök-főispánok a reformáció hatása alá került megyei nemességgel hamar ellentétbe kerültek. Ugyanis élve az 1548. évi 70. törvénycikkben biztosított jogukkal, katolikus vallású személyt jelöltek az alispáni tisztségre. A 17. század elején többségében protestánssá vált nemesség viszont arra törekedett, hogy evangélikus és református hitet valló személyek is legyenek a jelöltek között, akikből a nemesi közgyűlés az alispánt megválasztotta. Bár a század második felében az alispáni tisztség betöltésében a püspök-főispáni akarat ismét érvényesült, szolgabírákat protestánsok közül továbbra is választottak. ¹⁰

A Heves és Külső-Szolnok megyei közigazgatást az alispánok irányították. Működésüket a 17. század közepétől helyettes-, vagy másodalispánok segítették. A nemesi közgyűlésekre a szolgabírák köröztették a meghívókat a nemesek között. A tisztújító- és számonkérő szék rendszerint év elején ült össze. A megye pénzkezelését a sedes sigillaria ellenőrizte. A tisztikar tagjai (alispán, másodalispán, szolgabírák, ügyész és jegyző) tiszteletdíjat és egyéb természetbeni juttatásokat kaptak. A főispán évi tiszteletdíja 100 forint volt. Díjazásban részesültek a megye országgyűlési képviselői is. A vármegye tisztikarát a megyei generalis közgyűlés választotta meg és általában itt hozták az egyéb fontosabb határozatokat is, mint pl. az adókivetés, számonkérés, nemesi levelek kihirdetése stb. A központtól távoli részeken időnként kisebb jelentőségű partikuláris megyei gyűléseket is tartottak. A vármegyei tisztviselők megbízása egy évre szólt, a tisztikart a tisztújító közgyűlés újból megerősítette. A lemondás, vagy elhalálozás miatt megüresedett helyeket név szerinti szavazással töltötték be. Eger eleste után, a kettős vármegye egész területe török uralom alá került és az elmenekült nemesség csak távolról és korlátozottan tudta érvényesíteni adminisztrációs jogait vármegyéjében. Az igazságszolgáltatást a tisztikar gyakorolta az esküdtekkel. A bűnügyekben a vármegyei tiszti ügyész képviselte a vádat. A törvénykezés ügyrendjét Heves és Külső-Szolnok vármegye 1670-ben szabályozta. A törvényhatóság hatáskörébe tartozott a gyámsági teendők ellátása is. A megyei törvényszék járt el a zálogolási és kisebb birtokperekben, határkiigazítási ügyekben, a büntetőperekben, többek között a boszorkányperekben is. A jobbágyok felett az úriszék ítélkezett, ahonnan a megyei törvényszékhez lehetett fellebbezni. 1682-ben, amikor Thököly Imre elfoglalta Fülek várát, a felkelés vezérét Heves és Külső-Szolnok vármegye a támogatásáról biztosította. Az ostrom alatt azonban sajnálatos módon elpusztult a megye levéltára. Ezért Heves és Külső-Szolnok vármegyével kapcsolatos oklevelek csak a királyi központi szervek, a jászói konvent és a kassai püspökség levéltáraiban maradtak fenn. Mivel a tűzvészben a jegyzőkönyvek is elégtek, nem állapítható meg, hogy a megyei közgyűlések és az ítélőszéki ülések elkülönültek-e. Fülek lerombolása után, a közgyűléseket felváltva Gácson, Losoncon és Rimaszombaton tartották. Az utolsó gyűlést, mielőtt újból Egerbe költözött volna a megyei adminisztráció, 1687-ben Gácsra hívták össze.¹¹

A török az elfoglalt Tisza menti részen 1553-ban megszervezte a szolnoki szandzsákot Szolnok székhellyel. A város szultáni khász birtok és a kádi székhelye lett. Eger 1596-os elestével az egri vilajetbe került a hatvani és a szolnoki szandzsák. A szolnoki szandzsákhoz a régi Szolnok megye, Bihar és a hódítások után újabb területek kapcsolódtak. A Szolnoktól északra fekvő területek már jóval előbb, Hatvan 1544. évi elfoglalását követően, a hatvani szandzsákhoz kerültek. A török megszállás ellenére a vármegye lehetősége szerint továbbra is beszedette az adót, ami a járási szolgabírák és a hozzájuk beosztott esküdtek legnehezebb és legveszélyesebb feladatát jelentette. A 17. században három hevesi és egy külső-szolnoki járás, a Tiszai járás alkotta a megye területét.  A szolgabírók általában nem a hódoltsági területen laktak. Kivételt csupán a 17. század elejétől a Tiszai járás vezetője jelentett, aki a szultáni kiváltságokat élvező Gyöngyösön lakott. Ez a szolgabíró alispáni felhatalmazással más járásokban is intézkedhetett és ítélőszéket működtetett. A szegényebb nemesek közül megválasztott esküdtek viszont folyamatosan a megszállt megyében laktak és az adóbehajtáson kívül, kisebb bírósági ügyekben is eljárhattak. A legnagyobb, Tiszai járásban 6, a többi járásban 2-2 esküdt működött. A 17. század közepétől a megyei törvényszéken, a sedrián folytatott büntetőperekben az alispán korábbi feladatait a tiszti ügyészek vették át és ezután a közigazgatási ügyekkel elfoglalt alispán helyett, a megye nevében a vádat képviselték.¹²

Az alföldi lakosság nemcsak a törökök, hanem a királyi Magyarország magyar, német, vallon és spanyol katonáinak erőszakoskodásaitól, rablásaitól is sokat szenvedett. Ezenkívül a különböző kóborló elemek, hajdúk, martalócok és a portyázó tatár seregek is sanyargatták a népet, ugyanakkor a hódoltsági területről elmenekült nemesi vármegye semmilyen védelmet nem biztosított. A szabadcsapatok és rablók hatalmaskodása ellen, a jobbágyok fokozatosan saját védelmi szervezetet, ún. parasztvármegyét hoztak létre, A török és magyar hatóságok hozzájárulását megszerezve, a szomszédos községek őrszemélyzetet állítottak fel, azok élére hadnagyot választottak. Az egyes települések között megszervezték a hírszolgálatot és a terület lakosságának fegyveres felkelését. Az egri pasa már 1617-ben parancsban hatalmazta fel a községeket, hogy a rablókat öljék meg. Az 1625. évi XIII. törvénycikk a szabad hajdúk és kóborló nemesek megfékezésére a parasztságot ugyancsak felhatalmazta. A nép védelmi szervezete bevált és később azt a vármegye saját keretei közé illesztette. 1649 után a paraszthadnagyok és tizedesek hites személyek lettek. A hadnagyok községi felkelést hirdethettek, fenntartották a rendet és az elfogott bűnösöket kiszolgáltatták a vármegyének. Egyúttal azonban korlátozták is jogkörüket és a parasztvármegyéket a nemesi vármegyék alá rendelték. Előírták illetékességi körüket, törvényes ítéletet nem hozhattak, a hadnagyi tisztségre négy személyt csak javasolhattak, de az alispán választhatta ki közülük a legmegfelelőbbet. Működésüket Heves és Külső-Szolnok vármegye 1679-ben hozott statútumaival tovább szabályozta és kimondta adómentességüket is. Ám a hadnagyok fölé nemesi rendű kapitányokat, vagy főkapitányokat állítottak. A parasztvármegyék maradványai a török kor után, a helyi rendfenntartásban játszottak fontos szerepet.¹³

Előző

Következő