II. 1. 2. Az 1876-os területrendezés és Jász-Nagykun-Szolnok vármegye létrehozása
Az 1870. évi XLII. törvénycikk – jóllehet a területi és közigazgatási elkülönülés valamennyi formáját nem számolta fel, és így a Jászkun Kerület területi autonómiáját sem érintette egyelőre – alapvetően szabályozta a törvényhatóságok hatáskörét, a törvényhatósági bizottság, a közgyűlés választási rendjét, működését, illetve a főispán, az alispán és a további tisztviselők hatáskörét.11 Tisza Kálmán 1875-ben hatalomra került kormányzati rendszerének fő törekvése azonban az volt, hogy az állam hatáskörét fokozatosan kiterjessze a megyei közélet mind szélesebb területeire. Nem véletlen tehát, hogy az „önálló vármegye” és a központi államhatalom küzdelme az egész korszak megyei közéletére rányomta bélyegét. Az önkormányzati hatáskörben maradt feladatok fokozatos állami felügyelet alá helyezése az évtized második felében is folytatódott. A kormányzati pozíciók előretörése a közegészségügy, az adópolitika és a népiskolai hatóságok terén is megfigyelhetővé vált, az állami bírósági szervezet kiépítésével pedig a megyék végleg elveszítették ítélkezési és bíróválasztási jogaikat.12 A törvényhatóságok hatáskörének szűkítésében újabb meghatározó lépésnek bizonyult a közigazgatási bizottságok felállításáról szóló törvény kihirdetése. Az 1876. VI. törvénycikk a közigazgatási bizottságok létrehozásával megkísérelte összhangba hozni a kiegyezés óta működésbe lendült állami szakigazgatás és a tradicionális törvényhatósági közigazgatás rendszerét, mégpedig oly módon, hogy a széles jogkörökkel felruházott testület révén a kormányzat képes legyen közvetlenül is ellenőrizni a törvények és rendeletek végrehajtását, a helyi szabályrendeletek betartását.13 A törvény értelmében a közigazgatási bizottságnak a törvényhatóság területén lévő összes közigazgatási alkalmazott „engedelmeskedni tartozott”, de mindezen túlmenően megvétózhatta a törvényhatósági bizottság döntéseit, és a törvényhatóság területén működő állami intézmények irányításába is beleszólhatott. E testület különböző albizottságai révén a középszintű közigazgatás szakirányú feladatainak jelentős részét magához vonta, a kormányzat pedig a közigazgatási bizottság elnökén, a főispánon keresztül közvetlenül is érvényesíthette befolyását a törvényhatóság működésében.14 A központi hatalom a jogszabály értelmében a 21 fős vármegyei közigazgatási bizottságba 6 főt (a főispánt, az adófelügyelőt, a tanfelügyelőt, a postaigazgatót, az államépítészeti hivatal vezetőjét és a királyi ügyészt) delegálhatott. Az autonómia látszatát fenntartva, a kormánytól elvben független megyegyűlés 10 főt választhatott a bizottságba, míg a többi 5 tag ugyancsak a vármegye által megválasztott tisztviselőkből (alispán, főjegyző, tiszti ügyész, főorvos, árvaszéki elnök) került ki. A kormányzat és a vármegye közé ékelődő közigazgatási bizottság széleskörű hatalommal rendelkezett a törvényhatóság életében, hiszen e testület ellenőrizte a törvények betartását, gondoskodott a kormányzati rendeletek és megyei szabályrendeletek végrehajtásáról, irányította, ellenőrizte és felelősségre vonhatta a megye tisztviselőit, a közigazgatás apparátusát, vagyis egyszerre képviselte az államhatalmat és a helyi közigazgatást. A rendelet következtében a kormányzati érdekek elsőszámú megyei érvényesítője a belügyminiszter által kinevezett főispán lett, míg a közigazgatási bizottság a közgyűléssel szemben is nagyfokú autonómiát élvezett, megsemmisíthette az alispán, vagy a községek határozatait, anélkül, hogy a megyei képviselők szankciókat foganatosíthattak volna a testület ellen. E megoldással egy olyan vidéki közigazgatási struktúra jött létre, amelyben a végrehajtó hatalom szándéka érvényesült inkább, és a vármegye autonómiájának a korábbiakhoz képest csupán töredéke maradt meg.
A törvényhatóságok és községek szervezését, illetve a közigazgatási bizottság létrehozását előíró jogszabályok életbe lépésével kiteljesedő folyamat csupán egyik, jóllehet meghatározó állomása volt a feudális kor örökségét magán viselő vármegyék és más, autonómiákkal rendelkező közigazgatási egységek szerepkörének átalakításában. A végrehajtás során még élesebben kirajzolódott, hogy az újonnan létrehozott törvényhatóságok között szép számmal vannak olyan önkormányzattal rendelkező egységek, amelyek elhelyezkedésük, települési összetételük, területük okán nem felelnek meg a hatékony és fenntartható közigazgatás érdekeinek. A törvényhatósági törvény a középszintű közigazgatási egységek történelmileg átörökített területi beosztását 1870-ben döntően nem érintette. Ennek következtében az ország különböző részein nemcsak hatalmas aránytalanságok mutatkoztak az egyes megyék területében, hanem az egyes törvényhatóságok határa, településhálózata, székhelye sem feltétlenül igazodott már az időközben bekövetkezett változásokhoz.15 A területi aránytalanságokból származó adminisztrációs terhekben, illetve a települések lakosságszámában, adóképességében visszatükröződő eltérések mind súlyosabb problémát jelentettek az állam számára. A területi megoszlás ellentmondásosságát jelezte, hogy 1873-ban az országban tíz különféle (politikai, választási, törvénykezési, pénzügyi, oktatási, postai, távírdai, közmunka, birodalmi hadsereg-igazgatási és honvédségi) igazgatási beosztás volt egymással párhuzamosan érvényben.16 A kormányzatnak 6 különböző típusú területi alapon szerveződő közigazgatási egységgel (58 megyével, 14 székkel, 5 vidékkel, 4 kerülettel 47 szabad királyi várossal és 25 törvényhatósági jogú várossal) kellett más és más tradíciók alapján érintkeznie. Az idejétmúlt, célszerűtlen területi beosztás egyik legjellemzőbb példája épp a Jászkun Kerület volt, amely más törvényhatóságok által egymástól elválasztott kilenc kisebb területegységből állt, melyet ráadásul egy természetes határ, a Tisza folyó is szétválasztott.17 Ezért sem hagyható figyelmen kívül, hogy a törvényhatóságok területét szabályozó, és magát Jász-Nagykun-Szolnok vármegyét is életre hívó 1876. évi XXXIII. törvénycikk is abba a folyamatba illeszkedett, amelynek célja az állam hatáskörének kiszélesítése, a közigazgatás területi egyenetlenségeinek és a korábbi széttagoltságnak a felszámolása, integrációja volt.18
Az 1876. évi XXXIII. törvénycikk „némely törvényhatóság területének szabályozásáról és az ezzel kapcsolatos intézkedésekről” szóló 17. pontja mondta ki Jász-Nagykun-Szolnok megye létrehozását.19 Az új törvényhatóság területét képezte a Jászság, a Nagykunság és Heves és Külső-Szolnok megyéknek a Tisza folyó bal partján fekvő területe, „kivévén az egri törvényszékhez tartozó Tisza-Füred, Tisza-Igár, Tisza-Örvény, Tisza-Szőllős, Tisza-Örs és Nagy-Iván községeket, melyek Heves megyében meghagyatnak”. Az új megye területéhez illesztették a Tisza jobb partján, Pély község határától délre fekvő részt, valamint János-hida községet, amelyet Pest-Pilis-Solt-Kis-Kun megyétől csatoltak el. A törvényhatóság székhelye Szolnok város lett.
Jász-Nagykun-Szolnok megye Szolnok megyeszékhellyel történő megalakulása, illetve annak a további húsz új vármegyének a kialakítása, amelyet ugyancsak ez a törvény nevesített, az 1870-es évek elején a törvényhatósági és községi törvényekkel megkezdett közigazgatási reformnak a végállomását jelentette.20 Mint láthattuk, a megyei törvényhatóságok működésének szabályozása és az alsó fokú (községi) közigazgatási egységek feladatainak rögzítése már az 1870-es évek elején a törvényhozás elé került és a gyakorlatban is megvalósult, de a folyamat lezárását jelentő, a törvényhatóságok területének rendezését szentesítő jogszabályt az országgyűlés csak az évtized közepén tűzhette napirendre.21 A kiegyezést követően tehát hosszú út vezetett odáig, amíg az Alföld közepén fekvő megye határai végérvényesen kijelöltettek; a törvényhatóságok területi rendezésével kapcsolatos viták megkezdésekor ugyanis még nem lehetett pontosan tudni, mely településeket, s milyen központtal olvasztanak majd egybe a döntéshozók. Nem ígérkezett könnyű feladatnak a történelmi kiváltságokkal rendelkező, több területi egységből álló, s a Tisza által is kettéválasztott Jászkun Kerület új megyei szerkezetbe történő beillesztése, de hasonlóan nagy problémát okozott a változatos területi elkülönülésekből eredő anomáliák, visszásságok megszüntetése, összességében az arányosabb területi, lakosságszámbeli, s ebből eredő adózási eloszlás megteremtése.22
1876-ban Jász-Nagykun-Szolnok megyét végül is – éveken át tartó politikai küzdelmek során – a volt Jászkun Kerület jászsági és nagykunsági helységeiből, valamint Heves és Külső-Szolnok vármegye Tisza-menti településeiből alakították ki. A megye egyik alapját jelentő Jászkun Kerület történelmi autonómiájának és évszázados privilégiumainak megszüntetése az 1860-as évek végén és az 1870-es évek első felében a jogszolgáltatás reformjával, a közigazgatás egységesítésével, majd a községi önkormányzatok átalakításával fokozatosan következett be.23 A kormányzat 1873. május 15-étől a Kerület élére Kiss Miklós személyében új főkapitányt nevezett ki (beiktatása 1873. október 21-én történt meg), majd a folyamat zárásaként ugyanebben az esztendőben megkezdődött a törvényhatóságok területi rendezése, az új megyehatárok kijelölése. 1873 és 1876 között egymás után láttak napvilágot azok a különböző területrendezési koncepciók, megyetervek, amelyekben a történelmileg egymásba ékelődött, eltérő közjogi helyzetű önkormányzatok partikuláris érdekei fogalmazódtak meg.24 Gróf Szapáry Gyula belügyminiszter 1873. december 21-én tett javaslata és Tisza Kálmán 1876. május 6-i előterjesztése között több megyeváltozat is napirendre került – így pl. 1874 folyamán felmerült önálló Kun és Jász megye gondolata is –, de a legélesebb vita mégis a megszülető Jászkun megye székhelye körül bontakozott ki a települések között.25 A 19. század utolsó harmadában Magyarországon az új törvényhatósági szerkezet kialakítása egybeesett a dualizmuskori gyorsuló gazdasági-társadalmi átalakulás időszakával. Ezért a megyeszékhelyi státusz megszerzésének politikai jelentőségén túl – az állami és törvényhatósági építkezésekkel, az igazgatási és igazságszolgáltatási szerep bővülésével, a település vonzáskörzetének szélesedésével – számos gazdasági, infrastrukturális és társadalmi vetülete is volt.26
Az Alföld közepén kialakítandó új törvényhatóság területének ügyét 1876. június elején vette napirendre a képviselőház. E tárgyalások során konkretizálódott, hogy az új törvényhatóság neve Jász-Nagykun-Szolnok megye, a közigazgatási egység székhelye pedig a korábban Heves és Külső-Szolnok vármegyéhez tartozó Szolnok lesz.27 Az első, 1873-as Szapáry-féle javaslatban Szolnok neve még fel sem merülhetett megyeszékhelyként, hiszen a település ekkor még nagyközségi státuszban volt. Mindez nem akadályozta meg Szolnok polgárait abban, hogy a megyetervek vitája során kinyilatkoztassák, a település „fekvése, szárazföldi, vasúti és vízi utai s összeköttetéseinél, kereskedelmi s ipari fejlettségénél s szellemi előrehaladottságánál fogva teljesen jogosult s hivatva van arra, hogy egy új megyének székhelye legyen.”.28 Hubay Ferenc, a későbbi polgármester, a képviselőtestület 1874. február 28-i ülésén e fenti indokokkal tett javaslatot arra, hogy Szolnok feliratban forduljon az országgyűléshez a megyeszékhelyi szerep kivívása érdekében.29 Minden bizonnyal a megyeszékhely-szerepkörért folytatott küzdelem részének kell tekintenünk azt is, hogy a dinamikusan fejlődő, bár anyagi problémákkal küzdő Szolnok képviselőtestülete 1874. március 23-án – a belügyminiszter engedélye alapján – a rendezett tanácsú várossá alakulás mellett döntött.30 A rendezett tanácsú városi rangra emelkedett Szolnok megújult képviselőtestülete 1874. március 30-án Hubay Ferencet választotta polgármesterré.31 A város első embere és képviselőtestülete már az első pillanattól kezdve mindent megtett annak érdekében, hogy a törvényhatóságok területi rendezése során Szolnok az újonnan megalakuló megye székhelyévé váljon. A település nehéz és rendezetlen gazdasági körülményei ellenére a városi tanács és a képviselőtestület – a Szolnok gazdasági-forgalmi szerepére történő hivatkozásokon túl – késznek mutatkozott akár komoly anyagi áldozatok meghozatalára is.32 A korabeli városvezetés felismerte, Szolnok jövőbeli felemelkedése döntő részben azon múlik, hogy a településnek sikerül-e megyeszékhellyé válnia. Ezért a meglévő gazdasági előnyök (vasút, átkelőhely, centrális fekvés, erősödő ipar) kihangsúlyozásával határozott lépéseket tett annak érdekében, hogy az 1870-es években még látszólagos kulturális és gazdasági fölénnyel rendelkező jászsági és nagykunsági településekkel szemben az új törvényhatóság központjává váljon.33 A Heves- és Külső Szolnok vármegyéhez tartozó Szolnok – jóllehet ekkor még Jászberény, vagy Karcag mind a települési infrastruktúra, mind a polgárosodás terén komolyabb eredményeket tudott felmutatni, mint a Tisza-parti város – potenciális adottságait, kereskedelmi, forgalmi, ipari mutatóit tekintve már az 1870-es évek elején sem számított hátrányosabb helyzetben lévő településnek, mint a többségében perspektíva nélkülivé váló társadalmi és gazdasági paraméterekkel rendelkező Jászkun Kerület városai.34
A városi tanácsban 1874. szeptember 2-án merült fel első ízben annak gondolata, hogy amennyiben a kormányzat Szolnokot megyeszékhellyé jelölné ki, a város legyen hajlandó az új megye székházának megépítéséhez hozzájárulni. A tanács javaslatot fogalmazott meg a képviselőtestület felé, azzal a szándékkal „ha városunk megyeszékhellyé kijeleltetnék, ezen megye részére ajánlja fel a városi közönség a Zöldfa czímű vendéglő épületét, s […] az építési költségek hozzájárulatához hívja fel Szolnok város egyes polgárait.”.35 Szolnok városa az első pillanattól kezdve kizárólag szolnoki központú megyében volt hajlandó gondolkodni, s nem kívánt más megyébe beolvadni. 1873-ban a Karcag központú önálló Kun megye terve, 1874-ben pedig a Jászberény központú Jász megye kialakításának terve váltott ki heves tiltakozást a szolnokiak körében.36 Ez a presztízsharc vezetett oda, hogy Szolnok képviselőtestülete ugyanazon a napon, 1874. szeptember 2-án – a városi tanács indítványára – kinyilvánította, hogy a megyeszékhellyé válás ügyét „életkérdésnek tartja, s ebből folyólag jövője érdekében kész még áldozat árán is odahatni, hogy a megyék újjászervezése alkalmával Szolnok város székhellyel egy megye kerekíttessék ki.”.37 A város nemcsak befolyásos országgyűlési képviselőit vetette latba a vetélytárs településekkel folytatott küzdelemben, de az anyagi áldozatvállalás terén is szerette volna túllicitálni ellenfeleit. Ezért döntött úgy a képviselőtestület, hogy „névszerinti szavazás után […] szótöbbséggel [63 igen és 1 nem szavazattal] a város tulajdonát képező Zöldfa vendéglőt” abban az esetben, ha a város megyeszékhellyé jelöltetne ki, fizetség nélkül felajánlja. 38
1876 tavaszán, a törvényjavaslat képviselőházi vitája közeledtével felgyorsultak az események, márciusban a kormány az országgyűlés elé terjesztette a területrendezési törvényt, s megkezdődött az új közigazgatási rendszer végleges formába öntése. A megyék kialakításának újraaktualizált kérdése újult erővel vetette fel a megyeszékhely hollétének dilemmáját, mindez pedig törvényszerűen vezetett a lobbytevékenység felerősödéséhez. Ebben a küzdelemben Szolnok városát azonban már egy új polgármester, a város legjelentősebb vállalkozójának számító Scheftsik István képviselte.39 Az új polgármester a megyeszékhely-szerepkör megszerzése érdekében – az országgyűlési képviselők mozgósításával és a leendő megyeháza építési telkének felajánlásával – döntően elődje, Hubay Ferenc koncepcióját követte. Szolnok új vezetője, Scheftsik István, teljes lendülettel állt a megyeszékhely-szerepért vívott küzdelem élére. A polgármester-választást követően alig egy hónappal, 1876. március 26-án Szolnok város képviselőtestülete – a területrendezési harc utolsó ütközetére készülve – rendkívüli közgyűlést tartott, hogy a törvény országgyűlési tárgyalása során felmerülő „szükségesnek ítélendő lépéseket kellő időben megtehesse”.40 Scheftsik István polgármester beszámolójában tájékoztatta a testületet arról, hogy a város és a kerület országgyűlési képviselői, illetve a városi képviselőtestület milyen konkrét lépéseket tettek annak érdekében, hogy Szolnok lehessen az új megye székhelye. Elmondta, Szolnok városa már 1874 és 1875 folyamán közgyűlési határozatokban több felajánlást is tett „azon céllal, hogy az alakítandó megyének esetleg a magas államnak az elhelyezendő hivatalok számára szükséges helyiségek tekintetében részéről kitelhető könnyebbséget megszerezzen”. Most azonban, hogy az események felgyorsultak, konkretizálni kellett a felajánlást. A képviselőtestület egyöntetűen úgy látta, hogy „Szolnok városa tiszai és vasúti helyzetének, ebből folyó kereskedelmi hivatásának és már elért forgalmi jelentékenységénél fogva kétség kívül minden szomszédos városok között leginkább lévén alkalmas”. De annak érdekében, hogy „Szolnok városa az alakulandó megye iránti barátságos hajlandóságának magához méltó jelét adhassa, s az elhelyezés kérdésében közreműködési készségét tanúsíthassa” és a törvényhozás számára is egyértelművé tegyék a megyeszékhellyé válás szándékát, a közgyűlés újabb határozatban mondta ki, hogy „a megyei székház helyéül a tulajdonát képező Zöldfa czímű vendéglő telkét, melynek területe 1000 □ ölen felül halad, a rajta lévő építményekkel együtt, az itt székhelyet tartó megyének fizetés nélkül örök tulajdoni joggal általadja, az új székház megépítéséhez 30.000 azaz harminczezer o.é. ft készpénz összeget, és egy évi összes közmunka erejének megfelelő természetbeli fizetésnélküli munkaerő megajánlásával járul, végre a megyei hivatalok ideiglenes elhelyezéséhez szükséges helyiségeknek fizetés nélküli megszerzéséről gondoskodni kész”.41
Annak ellenére, hogy „Szolnok városnak anyagi helyzete, s pénzügyi viszonyai nem kedvezők” a felajánlás elé nem gördített akadályt az ekkor még a település felsőbb hatóságának számító Heves és Külső-Szolnok vármegye közgyűlése sem.42 Látva a szolnoki városatyák egységes elhatározását, s megbizonyosodva arról, hogy „a hozandó – bár nagy – áldozat elviselésére minden érdekeltben teljes a készség”, Heves megye főügyésze a felajánlást később megtérülő „hasznos befektetésnek” tekintve, kész volt támogatni Szolnokot célja elérése érdekében.43 Ennek tükrében született meg az az átadási okirat, amelyben Scheftsik István, Szolnok polgármestere, a település jogi képviselőjeként a „város tulajdonát képező, a szolnoki 87 számú telekjegyzőkönyvben a 6. r. 404. h.r. szám alatt foglalt, úgynevezett ’Zöldfa’ vendéglőt, egész beltelkével és a rajta lévő összes épületekkel együtt Jász-Nagykun-Szolnok megye közönsége részére, székháza helyéül minden érték fizetése nélkül öröktulajdonul átadja, […] s ezen fekvőségre Jász-Nagykun-Szolnok megye tulajdonjoga […] nyilvánkönyvileg bekebeleztessék”.44 A későbbi események igazolták, hogy a rendkívüli közgyűlésen Szolnok város képviselőtestülete nagyfokú politikai érettségről és áldozatvállalásra kész, előrelátó gondolkodásról tett tanúbizonyságot. Az értékes belvárosi telek, az építési költségekhez való tekintélyes hozzájárulás, az egyévi közmunka felajánlás, illetve a megyei hivatalok ideiglenes elhelyezésének vállalása együttesen már felülmúlhatatlannak bizonyult a rivális települések részéről.
A „mindennapiasságon felülemelkedő áldozatkészség” és az évekig tartó küzdelem nem volt hiábavaló. Scheftsik István polgármester az 1876. június 24-i városi közgyűlésen ünnepélyesen bejelenthette, hogy „Magyarország törvényhozó testülete Szolnok városát Jász-Nagykun-Szolnok megye székhelyévé jelelte ki”.45 Az ünneplő város képviselőtestülete 5 tagú küldöttséggel köszönő feliratot küldött Tisza Kálmán miniszterelnöknek, a képviselőháznak, valamint Gorove István, gróf Szapáry Gyula, Kovács László, Gullner Gyula, Horánszky Nándor, Kövér Károly országgyűlési képviselőnek, akik közreműködtek abban, hogy Szolnok városa megyeszékhellyé jelöltetett ki.46 A Szolnok központtal létrehozott Jász-Nagykun-Szolnok megye megalakulása most már gyakorlati síkon is felvetette a megyei hivatalok elhelyezésének ügyét. 1876. augusztus 20-án Szolnok város képviselőtestülete Scheftsik István polgármester elnökletével rendkívüli közgyűlést tartott, ahol megjelent Kiss Miklós, a megye kinevezett főispánja is. A főispán felszólalásában felkérte a képviselőtestületet, hogy „miután Jász-Nagykun-Szolnok megyének Szolnokon, mint székhelyen való megalakulása legközelebb valósuland”, a város korábban tett felajánlásának megfelelően a megyei hivatalok és közgyűlés számára alkalmas helyiségeket jelöljön ki, s a megye számára használatra adjon át.47 Szolnok városa határozatban biztosította a főispánt arról, hogy „Szolnok városának megyeszékhellyé való kijelöltetése érdekében tett minden ajánlatát – amint ebbéli készségét eddig már tanúsítá is – telljesíteni és adott szavát mindenben betartani kész”.48
Minden jog fenntartva! © MNL Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltára