II. 3. Közigazgatás a dualizmus utolsó másfél évtizedében

Az 1905-1906-os alkotmányos válság és az úgynevezett „nemzeti ellenállás” ismét rámutatott a vármegyei törvényhatóságok politikai szerepére, illetve a megfelelő törvényi szabályozások hiányára. Erre adott választ dr. Benkó Albert, aki alispán-helyettes vármegyei főjegyzőként vezette a törvényhatóságot az alkotmányos válság idején. Negyedéves jelentésében elemezte a kialakult helyzetet. Kiindulópontja az volt, hogy „az utóbbi harmincz év alatt a vármegyék jogai évről-évre összeszorittattak, a kormányhatalom lépésről-lépésre hódította el a tért az önkormányzati tevékenység elől, folyton erősebbé és közvetlenebbé tette a felügyeleti és beavatkozási jogot, megfosztotta a vármegyéket hatalmi eszközeitől…”¹ Megoldásként sürgős reformokat javasolt: „az alkotmányos jogoknak a nemzet minden tagjaira való kiterjesztése és biztosítása, a vármegyék és városok önkormányzati jogainak szélesítése, szabadabbá tétele és bírói oltalom alá helyezése, a sajtószabadságnak körülbástyázása, a gyülekezési és egyesülési jognak törvény által való szabályozása, a törvényhatósági tisztviselők szolgálati pragmatikájának megalkotása és fegyelmi ügyeiknek bírói útra utalása”. Mindezen elgondolásait a Vármegyei Tisztviselők Országos Egyesülete által 1904. évben meghirdetett pályázatra készült – pályadíjban részesített – munkájában is kifejtette, amely végül 1911-ben jelenhetett csak meg.² Előszavában megállapította, hogy reformjában megerősítené a vármegyék alkotmányjogi jelentőségét, hogy a tisztviselő-választási elvet nem akarja teljesen megszüntetni, illetve, hogy a közigazgatás gyökeres átalakítása nélkül jó közigazgatás nem létezhet, márpedig „jó közigazgatás nélkül […] az egységes, erős Magyarországot ki nem épithetjük”. ³

Az 1906-ban végre hatalomra került koalíció valóban törvényeket hozott a megyei intézményrendszer megerősítésére. Így 1907-ben eltörölték az úgynevezett „Lex Szapáryana” néven elhíresült 1891. évi XXXIII. törvénycikket,⁴ amely kimondta a közigazgatás államosítását, valamint kiterjesztették a Közigazgatási Bíróság hatáskörét,⁵ illetve biztosították az állami és törvényhatósági alkalmazottak nyugdíjviszonosságát (1907: LIX. törvénycikk „az állami és a törvényhatósági alkalmazottak nyugdíjviszonosságának szabályozásáról”).

A koalíció alatti időszak egyik érdekes vármegyei szabályrendelete (az 1905-6. évi ellenállási időszakra visszautalva) született meg az 1909. június 28-én tartott rendes közgyűlésen. A (meg nem valósult) tervezet szerint az alispán és törvényes helyettese is összehívhatna rendkívüli közgyűlést. Ezt azonban a belügyminiszter nem hagyta jóvá, arra hivatkozva, hogy a „rendkívüli közgyűlés összehívásának joga a törvény kifejezett rendelkezése szerint főispáni jog s a törvény kifejezett rendelkezéseivel szemben az alispáni hatáskör kiterjesztése csak törvényhozás útján történhetik” (1909. évi 121.140 sz. BM határozat).⁶

A törvényhatósági közigazgatás reformja azonban a koalíció veresége és a Nemzeti Munkapárt hatalomra kerülése után megállt,⁷ illetve ismét új irányt kapott: megint napirendre került az átfogó rendezés, az államosítás terve, amely terv azonban az 1914-ben kitört háború miatt nem valósult meg.⁸ A tervezet alapján egyébként a Magyar Jogász Egylet is ankétot szervezett. Ezen az ankéton az egyik felkért előadó dr. Benkó Albert volt,⁹ akinek mondandója az alábbiakban foglalható össze: „1. A közigazgatásnak elsődleges és fő hivatását az állam és egyesek közszükségleteinek kielégítése alkotja. 2. A közigazgatás ezen elsődleges fő hivatása mellett alkotmányvédelmi működés kifejtésére is hivatva van, amit azáltal érhetünk el, hogy az önkormányzatban rejlő hatalommérséklő és alkotmányvédő erő érvényesülését biztosíthatjuk. 3. A bíróságok hivatása az alkotmányvédelem szempontjából éppen olyan fontosságú, sőt még fontosabb, mint a közigazgatásnak hasonló működése”.¹⁰

Fontos megemlíteni azt is, hogy a készülő reformra való hivatkozással az 1913. évi LII. törvénycikk elhalasztotta a vármegyei tisztújításokat.¹¹ Horthy Szabolcs főispán a decemberi közgyűlésen így értékelte a halasztást: „Megszűnik a vármegyei tisztviselők választási rendszere, küszöbön áll az államosítás. Első sorban a tisztviselők érdekében történik ez, mivel alkalmaztatásuk biztosabb lesz, de az állampolgárok érdekében is, mert egyöntetűbb lesz az igazgatás”. A főispán beszédére Küry Abert alispán reagált: „…remélnünk és várnunk kell, hogy ti. a vármegyék autonomikus jogai kiterjesztetnek, mégis összeszorul a szíve annak tudatában, hogy nem lesz több restaurátió. […] Kapjon a vármegye nagyobb önrendelkezési jogot és a kultúra és közgazdaság terén időtlen időkig fejlődjék vármegyénk…”¹²

A „háború esetére szóló kivételes intézkedéseket” biztosító 1912: LXIII. törvénycikk alapján a minisztérium minden fontosabb közigazgatási feladat végrehajtására kormánybiztosokat nevezhetett ki. Ezek a teljhatalmú kormánybiztosok kizárólag a kormánynak tartoztak felelősséggel.¹³

A világháború kitörésével egy új időszak kezdődött, így érdemes megvonni az eltelt időszak mérlegét. Cieger András megállapítása szerint a korszakban elfogadott törvényekből kitűnik, hogy az állam folyamatosan erősítette szerepvállalását a középszintű igazgatásban, sikerült központosítania a döntések jogát, a közigazgatási közegek kijelölését.¹⁴ Ami a vármegyék pénzügyi önállóságát illeti, megállapíthatjuk, hogy ezen a téren is észrevehető az önkormányzatok önállótlansága.¹⁵ Láthattuk ezt Jász-Nagykun-Szolnok vármegye esetében is, amikor a belügyminiszter megvonta az állami dotációt a megyétől, milyen súlyos gondokat okozott annak ellenére, hogy a törvényhatóságnak saját költségvetését háziadó útján kellett volna fedeznie. Ez azonban nem volt így, a vármegyék rendszeres államsegélyben részesültek, sőt az idő előrehaladtával az állami szerepvállalás csak erősödött.¹⁶

Cieger elemezte a vármegyék pénzügyi mérlegét is. Ez alapján megállapította, hogy – az 1909-es statisztika szerint – „a 63 vármegye többségének (54 %) vagyonát 30 %-nál is több adósság terhelte”.¹⁷ Jász-Nagykun-Szolnok vármegye esetében ez 26,03 % volt.¹⁸

Előző

Következő