II. 6. A megyei tisztviselők hierarchiája, feladat- és hatásköre 1876 és 1944 között
A vármegyei tisztviselőkre vonatkozó törvények közül az első 1870-ben született. Ez a törvény rendelkezett a főispánról, illetve a törvényhatóság központi- és kültisztviselőiről is.
Központi tisztviselőknek azokat tekintették, akik a vármegye központjában (a vármegyeházán) teljesítettek szolgálatot és működésük az egész vármegyére (nemcsak egy járásra vagy megyei városra) kiterjedt. Kültisztviselők pedig azok voltak, akik valamelyik járásban, az adott járásra kiterjedő hatáskörrel működtek (főszolgabíró, szolgabírák, járási irodatisztek).1
A harmadik csoportba csak egy tisztség, a főispáné tartozik,1 akinek jogkörét több úgynevezett törvényhatósági törvény is szabályozta (1870: XLII. törvénycikk, 1886: XXI. törvénycikk, 1929: XXX. törvénycikk). A törvényhatóságok élén álló főispán ugyanis nem volt része a megyei önkormányzatnak. A kormány megbízottja, a végrehajtó hatalom képviselője volt, akit a király nevezett ki, és aki „ellenőrzi a törvényhatósági önkormányzatot és őrködik a törvényhatóság által közvetített állami közigazgatás érdekei felett”.3 Ez a poszt azonban elsősorban politikai állás volt, ezért egyrészt bizalomvesztés esetén bármikor el lehetett bocsátani, másrészt a kormányváltások idején a főispánok is beadták lemondásukat.4
A kinevezett főispánt a törvényhatóság közgyűlésen iktatta be (installáció); ekkor ünnepélyes keretek között tett esküt.5
A Nagy Háborút követő rendkívüli időszakban dr. Kuszka István (1917-1918 között maga is főispán) arra kérte az 1919 őszén kinevezett Lippich Istvánt, hogy a törvényhatósági bizottság előtt is tegye le esküjét, hiszen „…régi joga az a törvényhatóságnak”, illetveóvottattól, „nehogy ez az eset jövőre nézve precedensként állíttassék fel”.6
Az 1870-es törvény szerint tehát a főispánnak joga és kötelessége számonkérő széket tartania a rendes közgyűlések előtt. Ennek célja az ellenőrzés: megvizsgálja a tisztviselők hivatalos eljárását, emellett megtekinti az alispánhoz érkezett kormányrendeleteket, beadványokat. Fegyelmi jogkörét gyakorolhatja akkor, amikor a hanyag vagy vétkes tisztviselő ellen vizsgálatot rendelhet el, és a vizsgálat tartamára fel is függesztheti őket hivatalukból (az alispánt csak a belügyminiszter jóváhagyásával).
Tisztújításkor pedig gyakorolja a kijelölés jogát, kinevezi a tiszteletbeli tisztviselőket, élethossziglan a levéltárnokot, valamint a segéd- és kezelőszemélyzet tagjait, a csendbiztost, a várnagyot.7
A második törvényhatósági törvény (1886: XXI. törvénycikk) IV. fejezete szól a főispánokról. A törvényről megállapítható, hogy a főispánok jogkörét bővítette, elsősorban az ellenőrzési teendők területén. A törvény alapján a főispáni jogkört kiterjesztették a – törvénykezési szervek kivételével – a törvényhatóság területén működő valamennyi állami közeg fölé. Ezek eljárásáról jelentést tehetett, fontosabb állások betöltése kapcsán pedig joga volt személyi javaslatokat tenni. Míg 1870-ben az alispán elnökölt az állandó választmány ülésein, 1886-tól ez a jogkör is a főispánt illette meg, sőt rendkívüli közgyűlést is bármikor, „a mutatkozó szükséghez képest” összehívhatott.
A számonkérő székkel kapcsolatban is változás következett be, amennyiben a főispán megtett intézkedéseivel kapcsolatos jegyzőkönyv másolatát, a „tevékenységi kimutatást” közvetlenül a belügyminiszternek terjesztette fel. A kinevezési jogköre is bővült, hiszen – a 80. § szerint – „a törvényhatósági főorvost, a rendőrkapitányt, a számvevőket, a levéltárnokokat, az árvaszéki nyilvántartókat és könyvvezetőket, a járási és kerületi orvosokat, a közigazgatási gyakornokokat, az állatorvosokat és a járási írnokokat, nemkülönben vármegyékben a segéd- és kezelőszemélyzet tagjait a főispán élethossziglan nevezi ki”, illetve jogot kapott a szolgabírók áthelyezésére egyik járásból a másikba.
A főispán az illetékes miniszter felhívására vagy saját hatáskörében az alispánhoz – illetve a törvényhatósági közegekhez – rendeleteket bocsáthatott ki, és jelentéseket kérhetett tőlük. Ha azonban a rendelet(ek) ellen az alispán előterjesztéssel élt, akkor a főispánnak fel kellett terjeszteni a belügyminiszterhez az(oka)t. Ha azonban az állam érdeke „halaszthatlan intézkedést” követelt, akkor – tulajdonképpen bármikor – a főispán közvetlenül intézhetett rendeleteket a törvényhatósági közegekhez. Sarlós Béla magyarázata szerint ez azt jelentette, hogy ez a passzus lehetőséget adott a főispánnak, hogy bármikor kezébe vegye a törvényhatóság közigazgatását.8 Lehetőséget kapott arra is, hogy a felülvizsgáltasson közgyűlési határozatokat.
A törvény alapján a főispánok mellé – „a szükséghez képest” – főispáni titkári állásokat rendszeresítettek, akiket a belügyminiszter nevezett ki. A törvény megengedte, hogy a főispán akár két, vagy kivételesen több törvényhatóság főispáni teendőit is ellássa.9
A harmadik törvényhatósági törvény (1929: XXX. törvénycikk „a közigazgatás rendezéséről”) alapján tovább növekedett a főispánok hatásköre. Ha lehet, még jobban meg- erősítették felügyeleti-ellenőrzési hatáskörét. Közigazgatási jogköre is bővült, hiszen az újonnan létrehozott kisgyűlésnek is elnöke lett. A korábbiakhoz képest változást jelentett, hogy a főispán a szolgabírákat és a vármegyei aljegyzőket kölcsönösen áthelyezhette, az esetlegesen megüresedett álláshelyre ki- vagy berendelhette. A szolgabíró és az aljegyző mindig a ténylegesen betöltött állás címét viselte.
Az I. világháború után és a II. világháború alatt a főispánok úgynevezett kormánybiztosként funkcionáltak. Hatáskörüket még egy 1912-ben hozott törvény (1912: LXIII. törvénycikk 4. §) szabályozta. A „háború esetére szóló kivételes intézkedéseket” biztosító törvény alapján a teljhatalmú kormánybiztosok a kormánynak tartoztak felelősséggel, és ebben a „kivételes hatáskörükben a megyei, városi és községi alkalmazottakkal és közegekkel, valamint a csendőrség, az államrendőrség, a határrendőrség és a pénzügyőrség alkalmazottaival és közegeivel, valamint az állami erdészeti személyzetével közvetlenül rendelkezhetnek és hozzájuk közvetlenül intézhetnek rendeleteket”, illetve a „késlekedő vagy nem engedelmeskedő alkalmazottakat és közegeket a kormánybiztos […]felfüggesztheti”.
A főispánok feladatköre tovább bővült az 1944 áprilisában hatályba lépett 1500/1944. M. E. sz. rendelet (a hadműveleti területekre vonatkozó különleges közigazgatási szabályokról) által. Az egy évvel korábbi rendelet (781/1943. M. E. sz.) arról intézkedett, hogy minden főispán a megye közellátási kormánybiztosa lett, most pedig felállították a hadműveleti területi kormánybiztos intézményét.10
A megye megalakulásától 1944-ig a vármegyében 19 főispán követte egymást. Leghosszabb ideig Almásy Sándor ült a főispáni székben (1922 és 1932 között 10 éven át). Vele ellentétben több főispán éppen csak megmelegedhetett ugyanott: Egan Imre (1920: kormánybiztos-főispán), Lenk Gyula (1905-1906), Lippich István (1919-1920: kormánybiztos-főispán) csak pár héten-hónapon keresztül volt főispán.
Az alispán
A vármegye első tisztviselője, aki vezeti a vármegyei közigazgatást és rendelkezik a vármegye tisztviselőivel. Végrehajtja a közgyűlés határozatait és a kormány rendeleteit, a főispán utasításait. Fegyelmi eljárást rendelhet el – a főjegyző, a tiszti főügyész és az árvaszéki elnök kivételével – a vármegye többi, a megyei városok, nagy- és kisközségek összes alkalmazottai ellen és is fel is függesztheti őket. Tulajdonképpen ő alkalmazza és bocsátja el az altiszti- és szolgaszemélyzetet. Megtett intézkedéseiről, a vármegye állapotáról rendszeresen be kell számolnia a közgyűlésnek, kisgyűlésnek és a közigazgatási bizottságnak. Meg kell vizsgálnia a községek belső ügyvitelét és pénzkezelését, jóvá kell hagynia a községek költségvetését. A megyei városokban, kis- és nagyközségekben a másodfokú hatóság szerepét töltötte be a rendőri kihágási ügyekben. A főispán – kivételes jogköre alapján elrendelt – intézkedéseivel szemben kaptak panaszjogot (garanciális panasz) a törvényhatóságok. Ebben és a felirat jogában kapott fontos szerepet az alispán.11 Az alispán helyettesítését a főjegyző látta el. Az 1929-es törvény szerint tíz évre választja meg a törvényhatósági bizottság közgyűlése.
A főjegyző
Mint említettük, az előírt esetekben (pl.: 1886: XXI. tc.: „az alispán akadályoztatása esetében, vagy ha az alispáni szék üres, az alispáni teendőket a főjegyző teljesíti. Ha az alispánt hivatalától felfüggesztetik, a közgyűlés által leendő helyettesítéséig szintén a főjegyző teljesíti az alispáni teendőket”) a főjegyző helyettesíti az alispánt. Az 1926-ban megalkotott új vármegyei szervezeti szabályrendelet 7. §-a ezt úgy módosította, hogy az alispán és a főjegyző együttes akadályoztatása esetén a két másodfőjegyző közül a rangidősebbnek kell az alispánt helyettesíteni.12 Az aljegyzőkkel együtt vezeti a közgyűlés és több bizottság jegyzőkönyveit, határozatokat, jelentéseket, rendeleteket fogalmaz. A jegyzői kar vezetője és ellenőre. Bagossy Károly alispán 1894-ben összefoglalta a központi tisztikar ügykörét.13 Ez alapján a vármegyei főjegyző ügykörébe tartoztak a „személyi ügyek, vármegyei belügyek, polgári alkalmazásra előjegyzett altisztek ügyei, vízügyekből a Tisza balparti területekre vonatkozók, árvíz elleni védekezés, községi belügyek, közmunka-, út-, hid-, vámügyek, útrendőri ügyek, posta-távirda ügyek, vasúti ügyek ; dispensatiók nősülési ügyekben, anyakönyvi ügyek, izr. hitközségi ügyek, sajtó-ügyek, hirlapok, irodalmi termékek, inség-ügyek, szegényügy, könyöradomány gyűjtések, közművelődési czélokra való adományozások, felségfolyamodványok, hitbizományok, pecséthasználat, rögtönbiráskodás, határjárások, végrendelet, letéteményezések, árvaügyek, ,,Ő felsége arczképei, háború- és békekötési feliratok, földtagositási ügyek, fegyelmi ügyek, megyei kórházépítési ügy (és majd a polgári házasságra, állami anyakönyvezésre vonatkozó ügyek), nemesség adományozások, kitüntetések”.
A másodfőjegyző
Az 1912: LVII. törvénycikknek („a vármegyei alkalmazottak illetményeinek szabályozásáról szóló 1904: X. törvénycikk módosításáról”) köszönhetően jelent meg egy új tisztség a központi tisztviselők sorában: a másodfőjegyző. A törvény szerint a vármegyei aljegyzői karból az I. osztályú aljegyzői állásokat – a VIII. fizetési osztályban való meghagyásuk mellett – szervezték át másodfőjegyzői állásokká. A másodfőjegyzők – az aljegyzőkkel, a fogalmazókkal és a közigazgatási gyakornokokkal együtt – az alispán alárendeltségében, annak utasításai szerinti munkamegosztásban végezték a vármegyei központi közigazgatás munkáját.14 Az 1931-es belügyminiszteri leirat és közgyűlési határozat alapján az egyik másodfőjegyzői állást meg kellett volna szüntetni, erre azonban végül nem került sor.15
Az aljegyzők
Ez az a pozíció, ahol a legtöbb változás történt - ám ez inkább a tisztség megnevezését érintette. Az 1877-es tisztújításon találkozunk először főjegyzővel és három aljegyzővel. A negyedik aljegyzői állás létesítésére 1896-ban kapott engedélyt a törvényhatóság.61
Az 1904. évi X. törvénycikk azonban új szisztéma szerint sorolta be az aljegyzőket: első, második, harmadik osztályú aljegyzők lettek, akiket a VIII-X. fizetési osztályokba soroltak be.17 E rendszerben alkotta meg a vármegye szervezeti szabályrendeletét 1905-ben, itt mát öt aljegyzővel.18 1908-ban az alispáni előterjesztést elfogadta a törvényhatóság, és – tekintettel a „szaporodó közigazgatási teendők alapos és gyors elintézése, az igazgatás javítása és fejlesztése” magasztos céljára – egy hatodik aljegyzői állást kért a belügyminisztertől, amit az a 81783/1909. sz. leiratával jóvá is hagyott.19 1912-ben ismét változott a helyzet. A már említett 1912: LVII. törvénycikk 4. §-a szerint „a IX. fizetési osztályba sorozott aljegyzők és árvaszéki jegyzők alkotják az elsőosztályu, a X. fizetési osztályba sorozott aljegyzők és árvaszéki jegyzők a másodosztályu aljegyzők karát”. A Nagy Háborút követő, meglehetősen rendezetlen állapot végén megszűnt az aljegyzők osztályokba sorolása.
Ahogy említettük korábban, az 1929: XXX. törvénycikk szerint a főispán a szolgabírákat és a vármegyei aljegyzőket kölcsönösen áthelyezhette. A szolgabíró és az aljegyző mindig a ténylegesen betöltött állás címét viselte.
A tiszti főügyész
Ő a vármegye jogtanácsosa. A közgyűlés, a közigazgatási bizottság és az alispán által hozzáutalt ügyekben – amelyben a jogi szempont a döntő – mindig meg kell hallgatni. Őre a törvényeknek – ebben a tisztében a törvényhatóság minden határozatát megfellebbezheti. Fegyelmi ügyekben (a megyei tisztviselők, a segéd- és kezelőszemélyzet, valamint a községi közegek ellen), mint közvádló jár el. A vármegyét magánjogi ügyeiben képviseli. Az adók és tartozások behajtásánál, ellátja az állam jogi képviseletét. Az árvaszéki ügyészt – annak akadályoztatása esetén – helyettesít.20 Külön kell foglalkozni a tiszti alügyészi vagy árvaszéki ügyészi tisztséggel. Az 1931-es belügyminiszteri leirat és közgyűlési határozat alapján az árvaszéki ügyészi állást meg kellett volna szüntetni, erre azonban végül nem került sor.21 1943-ban ugyanis Alexander Imre alispán, illetve a kisgyűlés és a törvényhatósági bizottság újból engedélyeztetni kívánta a „természetes apadás feltételével” megszüntetett árvaszéki-tiszti alügyészi állást.22 Miért tartotta Jász-Nagykun-Szolnok vármegye törvényhatósági bizottsága „hivatali és közérdekből feltétlenül szükségesnek és nélkülözhetetlennek” az árvaszéki ügyészi teendőknek külön tiszti alügyész által való ellátását? Az indoklás szerint az állás egy tisztviselő munkaerejét és képességét teljesen kimeríti, a feladatokat „a tiszti főügyész egymagában ellátni képtelen”. Hivatkoztak arra, hogy már az 1895-ben megalkotott szervezeti szabályrendelet is külön árvaszéki ügyészre bízta az árvaszéki ügyészi feladatokat. Az azóta eltelt évtizedekben számos új közfeladat lépett fel (itt elég csak a háborús viszonyok által okozott különleges feladatokra utalnunk), tehát a jogi szaktudást, a peres, vagy peren kívüli eljárást igénylő esetek száma értelemszerűen növekedett. „… évenként, évtizedek óta 1000, vagy ennél is több ügydarab adatott ki rövid uton írásbeli véleményadás végett az árvaszéki ügyésznek, aki ezen felül hetenként az előadók előadmányai során 70-80 elintézési tervezetet tanulmányoz át és láttamoz”.23 Továbbá: a tiszti alügyész látja el a központi járás főszolgabírája mellett az ügyészi teendőket, valamint a Munkás Jogvédő Központi Iroda helyi megbízottjának teendőit is. Ráadásul különleges jelentősége is van az árvaszéki ügyészi teendőket ellátó tiszti alügyészi állásnak Jász-Nagykun-Szolnok vármegyében – folytatódik az érvelés –, hiszen „a jász-kun statuutumok ma is érvényben lévő egyes partikuláris jogszabályai folytán az egykori jász és kun kerületek területén fekvő községekben az általános magánjog szabályaitól eltérő öröklési jog (…) érvényesül ma is”.
Az árvaszék tisztviselői
Az árvaszék hatáskörét és működését az 1877: XX. törvénycikk és az árvaszéki ügyrend szabályozta. Ezek alapján az árvaszék testületi szervként járt el. Az árvaszéki személyzet vezetője az árvaszéki elnök volt. Az elnök és a tagok nem voltak alárendelve az alispánnak. Az 1877: XX. törvénycikk 179. §-a értelmében az árvaszéknél az árvaszéki ügyészt minden jogi és peres kérdésben, valamint jogügyletek kötésénél határozathozatal előtt meg kellett hallgatni. Az árvaszéki ügyésznek örökösödési tárgyalásokban kellett részt vennie, és egyes esetekben a kiskorú gondozott nevében a bíróságnál kellett lépéseket tennie. Az 1923: XXXV. törvénycikk 13. §-a azonban kimondta, hogy az árvaszékek testületi szervezete megszűnik, és ezután minden kérdésben az előadó-ülnök saját felelősségére fog intézkedni. Ezekért a döntésekért természetesen ő a felelős, ám súlyos hibák vagy jogsértés esetén az árvaszéki ügyész, sőt az árvaszéki elnök is felelős.
A tiszti főorvos
A vármegyei közegészségügyi állapotok hivatalos őre, a főorvos jogállása jelentősen változott 1936-ban, hiszen az 1936: IX. törvénycikk révén a megyei és járási tiszti orvosi szolgálat kikerült a vármegye fennhatósága alól és tagjai állami tisztviselőkké váltak.24 Kinevezésük, felmentésük a belügyminiszter jogköre lett. A vármegyei közegészségügyi viszonyokról havi jelentéseket kellett készíteni a közigazgatási bizottság felé. A tiszti főorvos a működése területén szolgálatot teljesítő orvosoknak és egészségvédelmi szerveknek a szakfőnöke, akinek figyelemmel kellett kísérnie az egészségügyi viszonyokat, irányítania kellett a fertőző betegségek elleni védekezést, felügyelnie kellett a kórházakra, gyógyintézetekre, egészségvédelmi intézetekre.
A főállatorvos
Az állatorvosi közszolgálatot az 1900. évi XVII. törvénycikk államosította. A törvény 15. §-a kimondta, hogy a másodfokú hatóságoknál látja el a szakszolgálatot a „törvényhatósági m. kir. állatorvos”, és „mint ennek a hatóságnak szakközege, a törvényhatósághoz a közigazgatást bizottsághoz, a főispánhoz és a törvényhatóság első tisztviselőjéhez alárendeltségi viszonyban áll”. Feladatai közé tartozott a törvényhatóság területén felmerült ragadós állatbetegségek nyilvántartása, beteg vagy elhullott állatok esetén elvégezte a szükséges felülvizsgálatokat, felügyelte a járási és városi állatorvosok tevékenységét, illetve havonta jelentéseket kellett adnia a közigazgatási bizottságnak.25
A levéltárnok
A levéltárnok volt a vármegyei levéltár őre és felelős kezelője. A közigazgatási és árvaszéki ügyiratokat három, a főszolgabírói hivatalok irattárában található ügyiratokat pedig tízévenként kellett a levéltárban elhelyezni. Emellett a levéltár őrizte és vezette az anyakönyvi másodpéldányokat és az úgynevezett vízikönyvet.26 1898-ban kísérletet tett a törvényhatóság, hogy létrehozza a segédlevéltárnoki állást, ám erre a belügyminisztertől nem kapott engedélyt, ám arra igen, hogy a levéltárnoki ügykör módosuljon.27 Így már nem kellett a „járlatokat kezelnie”, a számvevőségnek kellett a vármegye tulajdonát képező ingóságokról és bútorokról leltárt vezetni, és a várnagy feladatköréhez sorolták az „egyéb kezelési teendőket”.
A vármegye kültisztviselői
A kültisztviselők közül a járásokban szolgálatot teljesítő főszolgabíró és szolgabíró bírt a legnagyobb jelentőséggel.28 A főszolgabíró „teendőinek pontos ellátására a főispán által […] hozzá beosztott szolgabiróval és […] kinevezett közigazgatási gyakornokkal és járási irnokkal […] rendelkezik”.29 Az elnevezések 1886-tól éltek, azelőtt szolgabíróként, illetve segédszolgabíróként említették őket. A főszolgabírók feladatköre széles és sokrétű volt már korábban is, tárgyalt korszakunkban pedig tovább bővült. A főszolgabíró volt a „járás első tisztviselője”, sőt mivel a járásnak nem volt önkormányzata, tulajdonképpen a főszolgabíró volt az egyetlen szerve, illetve az „alsófokú általános közigazgatási hatóság”. Ő végezte a járásba tartozó kis- és nagyközségek közvetlen felügyeletét és ellenőrzését is.30 A főszolgabíró hatáskörébe tartoztak továbbá az igazgatási ügyek (pl.: anyakönyvi, rendészeti igazgatás), a pénzügyigazgatás (pl.: adóügyek), a kereskedelmi ügyek, az ipari közigazgatás (mint elsőfokú iparhatóság), a közlekedésügy, a földművelésügyi igazgatás, a vallás- és közoktatásügyi igazgatás, a katonai ügyek.31 Magyary megállapítása szerint a főszolgabírónak ismernie kell a községek problémáit, az emberek gazdasági helyzetét, az elöljárókat (jegyző, bíró), illetve a „a lakosság legtöbb számottevő tagját (papot, tanítót, ügyvédeket, orvosokat, nagyobb birtokosokat, gazdatiszteket, a képviselőtestületbe tartozó gazdákat stb.)”.32
A szolgabíró a főszolgabíró helyettese volt, akit az alispán meghallgatásával, a főispán osztott be a járásokba. Az 1929: XXX. törvénycikk szerint a főispán a szolgabírákat és a vármegyei aljegyzőket kölcsönösen áthelyezhette. A szolgabíró és az aljegyző mindig a ténylegesen betöltött állás címét viselte.
A „tiszteletbeli” tisztviselők
Gyakori előfordulása miatt említést érdemelnek az úgynevezett tiszteletbeli tisztviselők is. Ők vagy olyan tisztviselők voltak, akik magasabb rangú állásra kapták a főispántól ezt a címet (mintegy megmutatva a tisztviselői karrier következő állomását, pl.: szolgabíró - tiszteletbeli főszolgabíró), vagy olyanok, akik tényleges szolgálatot csak „behívás” esetén teljesítettek, vagy olyanok, akiket kitüntettek ezzel a címmel. A törvény előírása szerint „sem a rangsorozás, sem az előlépés, sem az illetmények tekintetében nem ad semminő igényt” ez a cím.33
A tisztségviselők választása
A korszakban a már többször említett három törvénycikk szabályozta a vármegyei tisztviselők alkalmazását. Az 1870: XLII. törvénycikk („a köztörvényhatóságok rendezéséről”) 65. §-a kimondta, hogy a tisztviselők „a bizottság által, és 6 évre választatnak”. Kivételt jelentett a levéltárnok, illetve a törvényhatóság segéd- és kezelőszemélyzete, akiket „élethossziglan a főispán” nevezett ki. A törvény szabályozta a tisztviselővé válás feltételeit is. Így csak azt lehetett tisztviselő, aki 22. életévét betöltötte, magyar állampolgár volt, illetve „se csőd, se bűnvádi kereset, se büntetés alatt nincs, se becstelenitő bűntettek miatt elitélve nem volt”. Elengedhetetlen feltétel volt a megfelelő képzettség megléte is bizonyos pozícióknál: a főjegyzőnél és az árvaszéki elnöknél jogi tanfolyam vagy hasonló közhivatali gyakorlat, a tiszti ügyésznél, az orvosnál és állatorvosnál érvényes oklevél (utóbbiak esetében két év gyakorlat is), a mérnöknél a szakma önálló gyakorlásáról szóló igazolás és két év gyakorlat kellett.34
Az 1886: XXI. törvénycikk („a törvényhatóságokról”) már bővítette az élethossziglani kinevezettek körét. Így a „törvényhatósági főorvost, a rendőrkapitányt, a számvevőket, a levéltárnokokat, az árvaszéki nyilvántartókat és könyvvezetőket, a járási és kerületi orvosokat, a közigazgatási gyakornokokat, az állatorvosokat és a járási irnokokat”, illetve továbbra is a törvényhatóság segéd- és kezelőszemélyzetének tagjait a főispán nevezte ki.35 A többiekre továbbra is a 6 éves korlát vonatkozott. Ekkor már létezett az a törvény, amely a tisztviselői állás betöltését szabályozta, és megfelelő elméleti és gyakorlati képzettséget várt el a jelentkezőktől.361907 után azonban a készülő közigazgatási reformra, majd a háborúra való hivatkozással elhalasztották a vármegyei tisztújításokat. 37
Az 1929-ben megszületett XXX. törvénycikk amellett, hogy kísérletet tett a közigazgatás rendezésére, módosított a tisztviselők választásán is. Eszerint a „törvényhatósági főorvost, levéltárost és allevéltárost, a járási orvosokat, a törvényhatósági jogú és megyei városi számvevőségek egész személyzetét és a vármegyei kezelőszemélyzet tagjait” a főispán, a többi tisztviselőt a törvényhatósági bizottság közgyűlése nevezi ki, illetve választja meg.38 Mint látható, kivételt csak az alispán képez, akit a törvényhatósági bizottság közgyűlése 10 évre választhatott meg. A törvény szerint gyakorlati közigazgatási vizsgát is tennie kellett a jelentkezőknek. A vizsga előtt „legalább háromévi gyakorlatot” igazolni kellett, „amelyből egy évet községi jegyző, félévet járási főszolgabíró és félévet alispán mellett kell eltöltenie”. 39 Ezt a törvényt módosították 1933-ban (1933: XVI. törvénycikk „a közigazgatás rendezéséről szóló 1929: XXX. törvénycikk módosításáról és kiegészítéséről”) és 1941-ben (1941: XIX. törvénycikk „a törvényhatósági bizottsági és a községi képviselőtestületi tagsági jogról, továbbá a gyakorlati közigazgatási vizsgára vonatkozó átmeneti szabályokról”). Ez utóbbi (nyilvánvalóan a súlyosbodó közigazgatási problémákra való tekintettel) kimondta, hogy „1946. évi december hó 31. napjáig az állami rendszerű IX. fizetési osztályba (…) sorozott közigazgatási fogalmazási állásokra alkalmazni lehet azt is, akinek a fennálló jogszabályokban megszabott elméleti képesítése megvan, de a gyakorlati közigazgatási vizsgát még nem tette le”.40
Minden jog fenntartva! © MNL Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltára